DR. SIRÁLY PÉTER (MSZP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõház! A társadalombiztosítás költségvetésébõl a gyógyító-megelõzõ ellátásokra fordított pénz 190-193 milliárd forint körül van. A gyógyító-megelõzõ ellátásban utalványozott pénzek - például a gyógyszertámogatás 67 milliárd, rokkantnyugdíj 69 milliárd, táppénz 33 milliárd - összességükben közel 400 milliárd forintot tesznek ki. Ennyit fordít a magyar társadalom arra, hogy állampolgárai egészségét megõrizze, illetve visszaadja.
(11.10)
Hatalmas pénzek és az eredménye kétséges, bár nemcsak az egészségügyben lelhetõk fel ennek az okai. Ugyanakkor ilyen hatalmas kiadások mellett tulajdonképpen nem tudjuk, hogy mi történik a betegellátásban, a szakma és a társadalombiztosítás sem ellenõrzi ezt átfogó módon, nincsenek adatszolgáltatások, illetve az adatszolgáltatások nem használhatók, nem kellõ módon és idõben férhetõk hozzá.
Mindnyájan tudnánk epizódokat mondani akár saját életünkbõl, akár rokonaink, ismerõseink körébõl, hogy a magyar egészségügy malmaiba bekerülve - amely egyébként diagnosztikában és terápiában változatlanul európai színvonalon dolgozik - tapasztalhatjuk és tapasztaltuk is a betegek küldözgetését. 145 millió orvos-beteg találkozás van egy évben. Ez azt jelenti, hogy minden magyar állampolgár tizennégyszer, tizennégy és félszer jelentkezik orvosnál. Ehhez még hozzá kell venni azt, hogy az orvos-beteg találkozások túlnyomó többsége körülbelül a lakosság 30 százalékának részérõl történik meg, és a lakosság 30 százaléka meg sem jelenik orvosnál éveken keresztül, ami egyébként szintén nem helyes.
Mindnyájan tudunk történeteket mesélni arról, amikor ismételten végeznek el vizsgálatokat, és minden kolléga tudna történeteket mondani arról, hogy 3-6-8 vizsgálat, kezelés, gyógyítás után derül ki a valós diagnózis. Mindezeket a társadalombiztosítás nem kontrollálja, mindezeket a társadalombiztosítás, mint egy báró Csekonics, finanszírozza.
Végezetül, ha azt látjuk, hogy az egész ország kényszerpályán van, ha azt látjuk, hogy a betegellátás és az egészségügy is kényszerpályán van, akkor ez a költségvetés is alkalmas arra, hogy a bajból erényt csináljunk. Ahogy ma már sokan igényelték és sokan szóltak a társadalombiztosítás reformjáról, úgy látom, hogy ez a kényszerhelyzet lesz az, amely a társadalombiztosítás, az egészségbiztosítás reformját felgyorsítja, és az egész egészségügyet egy átfogó modernizációra kényszeríti.
A kormány gazdasági stabilizációs programjából az egészségügyben adódó változások az ágazat alapvetõ problémáit nem oldják meg. Az ebben a csomagban meghozandó intézkedések egy része alkalmi jellegû és nem biztos, hogy kellõen átgondolt, egy részük már régen megérett. A tervezett intézkedés mindenképpen pénzügyi szempontok vezette, a nagyobb rosszat elkerülni igyekvõ, lépéskényszerbe hozott döntéssorozat, ami hosszú távon nem oldja meg az egészségügy financiális, szerkezeti és mûködési gondjait.
Ezért nem kerülhetõ meg, hogy ismételten végiggondoljuk a hosszú távú modernizálás feladatait. Ezt a modernizálási feladatot a kormányzat végiggondolta, egy nagyon igényes és éppen a legfontosabb részekben koherens programot - nulladik változatban - letett a szakma asztalára; nyilván társadalmi vitára bocsátja.
A jelen helyzetben - mint ahogy epizódokon keresztül már említettem - egészségügyünk szegény és pazarló egyidõben. Szegény, mert a vállalt feladatokhoz képest állandóan hiányokkal küzd, pazarló, mert rossz a struktúrája, számtalan feladatot nem azon a szinten old meg, ahol meg kellene oldani, pazarló a diagnosztikában és a terápiában, az igazgatásban is relatíve magasabbak a költségek.
Mindez nem a konkrét szabályozás hiányára vagy a résztvevõk nemtörõdömségére vezethetõ vissza, hanem az egész finanszírozási, elosztási, ellenõrzési rendszerre és a rossz feladatmegoldó struktúrára. Ebben az egészségügyben rosszul érzi magát a munkavállalók többsége és a betegek jelentõs része - nemcsak a betegsége miatt. Mindezek ellenére egészségügyünk mûködik, diagnosztikában és terápiában európai színvonalon, részben a résztvevõk áldozatvállalása, hivatástudata, részben a hálapénzrendszer által. Azon hálapénz által, amely mûködtetõ, ugyanakkor legnagyobb gátja az egészségügy szervezeti, szerkezeti átalakulásának.
Helyesnek tartom azt az elvet - amit már az elõzõ kormány kezdett megvalósítani -, hogy az alapellátásban legyen meghatározó módon ellátva a beteg. Bõvíteni célszerû a szakrendelések, illetve kórházi osztályokhoz kapcsolódó ambulanciák által megoldott esetek számát is. Mindez csak egy korszerû adatszolgáltatás, informatika, teljesítményorientált finanszírozás, belsõ finanszírozási rendszer, minõségkontroll és a vállalkozási lehetõségek megvalósítása, bõvítése mellett lehetséges. Ennek megvalósulási folyamatában lehetne csökkenteni a kórházban ellátott betegek számát.
Az ellátási lépcsõ "legmagasabb" foka a kórház, amely szintén az eddig leírt gondokkal küzd. Felesleges kapacitások: sebészeti, nõgyógyászati, akut belgyógyászati ágyak mellett hiányzó krónikus belgyógyászati és rehabilitációs ágyak jellemzik a kórházi ellátást. Teljességgel hiányoznak az ápolási ágyak, amelyek nem tévesztendõk össze a szociális otthoni helyekkel.
Az ápolási feladatokat is részben a társadalomnak kell megoldania, mert ezen feladatok egy részét a család szakmailag és idõben, energiában képtelen megoldani. Rövid távon ezen is lehet változtatni és "a bezárásra ítélt" kórházakból ápolási otthonokat létrehozni egy krónikus szubakut belgyógyászati osztály, valamint egy korszerûen felszerelt rendelõintézet megtartásával. Hosszú távon azonban az egész struktúra átgondolt, megtervezett, racionális és minél kisebb társadalmi, egyéni konfliktusokkal járó átalakítását kell célul tûzni.
Az ehhez vezetõ úton néhány elvi kérdést el kell dönteni, illetve néhány technikai lépést meg kell tenni. Elvi kérdések, amelyek megválaszolásra várnak: az egészségügyi rendszer modernizálása nem arra szolgál, hogy ebbõl pénz áramoljon át más költségvetési szférába, hanem hogy racionálisan, a kor színvonalán tudjon állampolgárnak, munkavállalónak egyaránt gyógyulási és munkafeltételeket kínálni.
A modernizációban, illetve a szerkezeti átalakulásban érdeksérelmek lépnek fel, melyeket minimalizálni kell. A szakma alapvetõ feladata, hogy ezeknek a folyamatoknak az élére álljon, mert ha a politika kényszerül ezeket végigvezényelni, akkor a megoldás rosszabb lesz. A politika szükségszerûen hatalmi viszonyok, pénztechnikai kérdések, bemeneti szabályozások oldaláról fog problémákat megoldani. Átfogó szakmai koncepció kialakítására a politika eleve alkalmatlan, a szakmának kell megmondani, hogy mibõl s mennyire van szükség és kimunkálni ezek ésszerû módozatait.
A jelenlegi rendszer változatlanul hagyása csak nagyon kevesek érdeke, bár ezek a kevesek jó érdekérvényesítõ képességgel rendelkeznek. Éppen ezért meg kell keresni a változtatásban érdekeltek széles körû csoportjait és létre kell hozni, illetve támogatni kell legitim szervezeteiket. Ilyenek az Orvosi Kamara, a betegszervezetek, de nagy szükség van az egészségesek elfogulatlan érdekképviseletére is; a struktúra átalakításában õk is tárgyalóparnerek kell hogy legyenek.
Az új struktúra kialakítása szempontjából igen fontos a kapacitásfelmérés, melynek regionálisnak és folyamatosnak kell lennie. A regionalitás racionális elve átmenetileg megbukott, meggyõzõdésem, hogy a hosszú távú modernizációba be kell építeni. Meg kell határoznia a szakmának, hogy kinek, mire van jogosítványa, mely nem lehet szigorúan merev. A teljesítményorientált finanszírozást tovább kell fejleszteni. Az alapellátásban a tényleges teljesítményre való törekvést úgy kell méltányolni, hogy ne az esetszám növelésében legyen érdekelt az alapellátó orvos. A szakellátásban olyan fixdíjas tételeket kell alkalmazni, hogy a feladatok jelentõs része itt oldódjon meg, ezzel együtt szabályozva az alapellátás továbbküldési rendszerét.
A kórházi ellátásban meg kell teremteni a belsõ elszámolások rendszerét, mely gazdaságilag csak így hatékony és a strukturális változásokat könnyebbé teszi. Érdekeltté kell tenni a szakmát a diagnosztikus és gyógyszerezési túlzások visszaszorításában. Mind a teljesítményorientált finanszírozás, a rugalmasabb akkreditációs rendszer, mind a gyorsabb és kisebb egységekben történõ strukturális váltás szükségessé teszi az egységes informatikai rendszert, a pontosan mûködõ számítógépes adatszolgáltatást. Mindezek mellett ki kell alakítani egy mûködõ minõségkontroll-rendszert, ki kell dolgozni a kórházon belüli strukturális váltások kevésbé gyötrelmes voltát.
(11.20)
A társadalombiztosítás, a tulajdon, a tulajdonos és a Népjóléti Minisztérium szervezési, ellenõrzési feladatait célszerû egyezség alapján, törvényileg szabályozottan, regionálisan megoldani. A társadalombiztosítás jelenlegi költségvetési tervezete az ehhez szükséges hatáskör-kijelöléseket részben tartalmazza. Korszerûsíteni kell az oktatást, szükséges a preventív szemlélet térhódítása. Egy mûködõ, teljesítményorientált finanszírozási rendszerre - amely feltételezi a korrekt és áttekinthetõ, gyors adatszolgáltatást, valamint az ehhez kapcsolódó minõségkontrollt - rá lehet építeni a beteg-hozzájárulási és többlépcsõs biztosítási rendszert.
Szükségesnek tartom kijelenteni, hogy a kor színvonalán álló és szakmailag, orvosilag indokolt ellátáshoz ma és a jövõben egyaránt minden magyar állampolgárnak díjtalanul kell hozzájutnia. A beteg-hozzájárulási rendszerben a minõségi hotelszolgáltatás, a krónikus betegségben a soronkívüliség, a túlápolás, valamint a szakma által indokolatlannak tartott, de a beteg által kért diagnosztikus és terápiás szolgáltatások megfizetése jöhet csak szóba.
Ez a rendszer egyúttal az egész rendszer mûködését és kialakulását akadályozó hálapénzrendszer ellen hat. Abban a pillanatban, ha a munkavállaló jövedelme nagyobb részben a biztosítótól függ, annak játékszabályai szerint fog cselekedni. Itt kívánom megjegyezni, hogy a hálapénzrendszer adminisztratív megszüntetése nem lehetséges, illetve ennek esetén jelentõs teljesítménycsökkenés, -visszatartás lenne észlelhetõ a betegellátásban; még kevésbé ott oldódnának meg a feladatok, ahol azokat meg kell oldani, természetesen késõbb költségesebben, betegnek, társadalomnak egyaránt nagyobb terhet jelentve.
Külön ki kell térni az egészségügyi vállalkozások területére is. Az alapellátásban ez már megvalósult a szakmára jellemzõ egészen speciális, de részben indokolt sajátosságokkal együtt. Alapvetõ az a szakmára jellemzõ sajátosság, hogy az egészségügy piaca nem nyitott, hanem ellenõrzött és szabályozott, a szolgáltatást a vásárló határozza meg - nemcsak azt, hogy mit, de azt is, mennyiért. Részben indokolt a degresszivitás is, de ez sem igazi piaci mechanizmus.
Ami pozitívum van az alapellátás vállalkozói megoldásában, az részben adótrükkökbõl adódik, részben a nagyon kívánatos költségcsökkentõ megoldások jelentenek a szolgáltató számára többletbevételi forrást. Az igazi áttörés az elvégzett tényleges munka finanszírozásához kapcsolódhat, ekkor ugyanis nem kocsit, hanem alapvetõ mûszereket fog lízingelni, rendelõbõvítésben, minél több otthon ellátott betegben lesz érdekelt.
A szakellátásban is szükségesnek tartom az ellenõrzött és ellátási határokat kijelölõ, társadalombiztosítással kötött szerzõdésen alapuló magángyakorlat megjelenését, így a szakellátás is szakmailag hatékonyabban, gazdaságilag racionálisabban mûködne. A kórházi ellátás területén sem látom kizártnak a vállalkozások megjelenését, ezek a technikák jelentõsen gyorsítanák a strukturális átalakulást.
Jelenleg a fekvõbeteg-ellátás szintjén leginkább az ápolási otthonok, illetõleg rehabilitációs tevékenységet folytató intézmények tb-vel kötött szerzõdés alapján történõ vállalkozói formában való mûködtetését látom elképzelhetõnek. Ezek a gondolatok felvetik az amortizáció kérdését, valamint egy korszerû nonprofittörvény születésének szükségességét. A vállalkozásokat természetesen profitorientáltan is el tudom képzelni, szoros minõségkontroll mellett. A vállalkozási formák bõvülése energiákat szabadítana fel, strukturális átalakulások motorja lehetne, s a versenyben minõségre lennének kénytelenek törekedni; nyilván szolid tõkebevitelt is jelentenének a magyar betegellátásban.
Végezetül: az elõttünk álló változások, amelyek részben szükség hozta ad hoc lépések, a magyar orvostársadalmat is meggyõzhetik arról, hogy jelen kormányunk elszánta magát a radikális lépésekre. Ezen felismerés talán segíti a magyar orvostársadalom döntéshozóit abban, hogy segítsenek és támogassanak egy átgondolt strukturális átalakulást és modernizációt. A társadalombiztosítás jelenlegi költségvetésének tervezetében ennek törvényi feltételei fellelhetõek.
Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalon.)