HEGYI GYULA (MSZP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Köszönöm a figyelmüket. Azt hiszem, olyan terület szabályozása került ismét a Ház elé, amely sok tekintetben remélhetõleg tovább is erõsíti a demokratikus jogintézményeket. Mások is megemlítették már elõttem, nagyon röviden én is szeretnék arra utalni, hogy bár nehéz gazdasági, pénzügyi helyzetben vagyunk, mégis fontosságot tulajdonítunk annak, hogy különbözõ emberi jogi, kisebbségi, európai jogharmonizációs és egyéb törvények is a Ház elé kerüljenek, és a gazdasági törvénykezés mellett valóban egy demokratikusabb légkörnek a jogi megalapozására is sor kerüljön, illetve e tekintetben is folytatódjék a már évekkel ezelõtt elkezdõdött folyamat.
Petõ Iván képviselõtársam beszédében elmondta, hogy õ húsz évig levéltárosként mûködött. Én ugyanezt nem állíthatom magamról, de különbözõ minõségekben magam is gyártottam kéziratokat az elmúlt két évtized alatt, és ezek alapján is van némi elképzelésem arról, hogy a nyomtatott szöveg és a különbözõ használatra szánt kéziratok között milyen különbségek vannak.
Elõször azonban azt szeretném kiemelni, hogy ez a törvény remélhetõleg nemcsak a levéltárakról, hanem a levéltárosokról is szól. Most, amikor 16 milliós összegek repkednek a levegõben egyetlen személy díjazásaként, és a magánszférában egyre magasabb jövedelmeket élveznek egyesek, azt hiszem, nagyon fontos, hogy legalább erkölcsi megbecsülésünket kifejezzük azok iránt a levéltárosok iránt, akik nélkül mi, politikusok sem tudnánk - vagy sokkal rosszabbul tudnánk - mûködni, akik nélkül a tudományos kutatás, a sajtó, a közélet számos más területe nehezen, vagy egyáltalán nem tudna mûködni. Remélem ezért, hogy ez a törvény a levéltárosok megbecsülését is kifejezi. A magam részérõl ezt a bevezetõben mindenképpen szeretném hangsúlyozni.
Vitára került sor a tekintetben, hogy a 30 éves kutathatósági korszakhatárt általánosságban el kell-e, el lehet-e fogadni, vagy pedig - ahogy elhangzott néhány képviselõtársam részérõl - az 1990 elõtti idõszakban helyesebbnek látszana-e egy másfajta, például 15 esztendõs szabályozás, lényegében azon megfontolás alapján, hogy 1990 elõtt törvénytelen rendszer volt Magyarországon, 1990 után meg törvényes rendszer.
Nem titok, hogy az SZDSZ képviselõje, amúgy frakcióvezetõje és kiváló volt levéltáros képviselte ezt az álláspontot. Természetesnek tartom, hogy ilyen részletkérdésekben a különbözõ képviselõk között véleménykülönbségek vannak, hiszen nem sziámi ikrek a koalíciós partnerek, hanem önálló felelõs pártok, amelyek alapvetõ gazdasági, kormányzati, jogértelmezési kérdésekben egyetértenek egymással, de bizonyos részletkérdésekben érthetõen és szükségszerûen másképpen gondolkodnak. Azt hiszem, ezen dõreség lenne fennakadni.
Engem azonban õszintén szólva jobban meggyõzött ez esetben Szabad György képviselõtársamnak az a nagy nemzetközi tapasztalatra mutató megállapítása, hogy a 30 éves kutathatósági korszakhatár általában nemzetközi norma, és nem lenne helyes alkotmányosan vitatható különbségtételt tenni különbözõ korszakok között.
Egyetlen kiragadott példát hadd ajánljak képviselõtársaim figyelmébe. Nem hiszem, hogy például a Németh-kormány 1989-es döntése, amellyel Bush amerikai elnököt meghívta Magyarországra, minden tekintetben törvénytelenebb lett volna, mint mondjuk az az elõkészítés, amely az 1992. október 23-ai, Kossuth téri eseményekkel kapcsolatos. Én mind a kettõt egyformán kutatnám, ha módom és fõleg felkészültségem lenne rá. Ez utóbbi természetesen nincs.
Néhány dolgot szeretnék még megemlíteni e törvényjavaslattal kapcsolatban. Úgy érzem, a törvényjavaslat nem elég méltányos a tekintetben, hogy nem tesz világos különbséget a már régóta mûködõ nyilvános magánlevéltárak és az ezután létrehozandó magánlevéltárak között. Hogy egyetlen példát említsek, az egyházi levéltárak több évszázada szolgálják a tudomány és a köz javát, míg azok a magánlevéltárak, amelyek csak ezután fognak létesülni, nyilvánvalóan sokkal kisebb körben, sokkal szûkebb értelmezésben szolgálhatják a köz javát - amennyiben egyáltalán a köz javát szolgálják. De ha nem is több száz éves, legalábbis 80-100 esztendõs múltra nyúlik vissza a legtöbb magyar szakszervezet levéltára, amely szerintem szintén nem minden tekintetben azonos azokkal a magánlevéltárakkal, amelyek még egyáltalán létre sem jöttek.
Nem akarok messze kalandozni a témától, azért mindenesetre megemlíteném, hogy mindenfajta kulturális, oktatási és egyéb intézménynél - múzeumnál, iskolánál - jelentõs gondot jelent sokunk számára, hogy a magánszféra és az állami szféra elválasztása természetesen logikus és világos, mégis a sok száz éves - például egyházi - intézmények nem minden tekintetben - legalábbis erkölcsi értelemben - tekinthetõk csak és kizárólag magánemberek magáncélú vállalkozásának.
(17.20)
A másik, ezzel kapcsolatos észrevétel ebbõl logikusan következik. Természetesen jogos kívánalom, hogy a közokiratok általában közlevéltárban legyenek. De azt hiszem, ezt helytelen lenne abszolutizálni. Igenis, szükségszerû, éppen az elõbb említett példáknál fogva, hogy közokiratok különbözõ keletkezésük okán, más oknál fogva, úgynevezett magánlevéltárakba, egyházi, szakszervezeti, egyéb levéltárakba kerültek. Azt hiszem, ennek a problémának az lenne a feloldása, ha magánlevéltárakban kötelezõ nyilvántartást kellene vezetni az ott található közokiratokról.
Hogy egyetlen személyes példát említsek - egyébként e tekintetben nem tudom, magam mennyire vagyok közéleti személyiségnek tekinthetõ, de tételezzük föl, hogy igen -, az általam készített írások közül van, amelyik a miniszterelnökhöz jutott el, van, amelyik egyik vagy másik püspök úrhoz, mind a kettõ valamilyen módon közügyrõl szól. Ehhez képest nyilvánvalóan - ha nem semmisítik meg õket, akkor - elõbb-utóbb különbözõ típusú levéltárakban fognak kikötni, holott lehet, hogy ugyanazzal a témával kapcsolatosan kerültek kormányzati, illetõleg egyházi vezetõkhöz.
Harmadik pontként azt szeretném megemlíteni: szakmai okokból érthetõ, hogy az Országos Levéltár ebben a törvényjavaslatban igen széles körû felügyeleti jogot kap, bár az embernek olyan érzése is támadhat, hogy ez talán már túlzott is. Mindenesetre hosszú távon és elméletileg mindenképpen kívánatos lenne, ha az ország kultuszminisztériumának valamilyen, nemcsak felügyeleti joga, hanem felelõssége továbbra is maradna a levéltári szféráért. Úgy érezzük, hogy ez a törvény eredeti szövegében nem teljesen világos.
Ugyanakkor végezetül hadd említsem meg azt is, hogy ha már az Országos Levéltár ilyen kiemelt felügyeleti jogokat kap, akkor törvényes garanciák kellenének arra, hogy az Országos Levéltár fõigazgatója mindenkor pártok felett álló személy legyen. Az elmúlt esztendõkben többünkben, sokunkban volt olyan érzés, hogy ez talán nem tökéletesen valósult meg, és a levéltár nemcsak a kutatásnak, hanem a különbözõ politikai harcoknak is az eszköze lett. Azt hiszem, joggal várjuk ettõl a törvénytõl, hogy ez ellen törvényes garanciákat teremtsen meg.
Tudomásom szerint képviselõtársaim a Szocialista Pártból, más pártokból módosító indítványokat adtak be. Úgy értesültem róla, hogy többek között Szabad György ellenzéki képviselõtársam javaslatait is többségében támogatni fogja a kormánykoalíció. Bízom benne, hogy a módosító javaslatokkal együtt ebbõl a törvénytervezetbõl egy jó, épkézláb törvény lesz. Azzal szeretném zárni, hogy remélhetõleg nemcsak a levéltárakat, hanem a levéltárosokat is segít jobban megbecsülni. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)