DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Nem kolosszális felfedezés ugyan, mégis el lehet, sõt, mint egészen általános észrevételt, el is kell mondani, hogy sokkal nagyobb és jelentõsebb ügy a maradandó értékû és az egyéb, õrzésre érdemes dokumentumok védelme, feldolgozása és rendeltetésszerû használatának biztosítása, semhogy akár csak az idetartozó fõ kérdéseket is egyetlen törvény keretében lehetne tartósan szabályozni. Itt elsõsorban nem a minden törvény esetében magától értetõdõ természetes elévülésre gondolok, hanem arra a szövegszerkesztõk által is pontosan és jól érzékelt tényre, hogy itt és ebben a tárgykörben az iratoknál, az iratképzõ szerveknél, az iratkezelésnél, az irattáraknál, az iratanyag biztonságos õrzésénél kezdõdnek a dolgok.
(17.40)
Ebbõl is nyilvánvaló lehet, hogy a jó levéltári törvény elõfeltétele a jó irattörvény, amely széles alapon veti fel és körültekintõen szabályozza az iratokkal, az irattárakkal kapcsolatos kérdéseket és tennivalókat.
Ugyancsak általános észrevételként szeretném szóvá tenni, hogy bár a magam részérõl el tudom fogadni a törvényjavaslat által használt, illetve bevezetni kívánt fogalmakat, mégsem hallgathatom el, hogy korántsem mind megfelelõen és kellõen kimunkált. Lássunk erre néhány példát!
A legkevésbé sem pontos például a levéltár meghatározása, mert mint eléggé ismert, a levéltárak korántsem csak a maradandó értékû iratok gyûjtését és tartós megõrzését végzik, hanem még több más dokumentumét is. Így levéltári õrzés tárgyai különféle képek, térképek, tervrajzok, vázlatok, könyvek, fényképek, pecsétek és pecsétnyomók, modern fény- és hangfelvételek stb. Helyénvaló hát a definíciót így módosítani: A levéltár a maradandó értékû iratok és dokumentumok tartós megõrzését szolgáló intézmény.
Legkevésbé sem világos továbbá a törvényjavaslat alapján, mely szervezetek intézményei tekintendõk úgynevezett nyilvános magánlevéltárnak. A törvényjavaslat szavai szerint "a nem közfeladatot ellátó szervek levéltárai". De melyek ezek? Csak a sorok között olvasva derül ki egy utalásból, hogy ide a törvényjavaslat megalkotóinak szándéka szerint többek között az egyházi levéltárak sorolandók. Senki se vegye bántásnak, de az egyházakat mint nem közfeladatot ellátó szervezeteket meghatározni akkora tudati beszûkülés, amit a törvényjavaslat megfogalmazóiról feltételezni se merek. A behatároltságnak akkora foka, amely nagyobb és kolosszálisabb, mint Kheopsz fáraó piramisa. Ugyanezt mondhatjuk a történelmi pártok levéltárait illetõen is.
Hasonlóan komikus az a kitétel, mely szerint a nyilvános magánlevéltárak nem gyûjthetnek köziratnak minõsülõ levéltári iratot. Ha akarják, ha nem, az ilyen levéltárak fenntartói is tartanak kapcsolatot miniszterekkel, államtitkárokkal, politikusokkal, és kapnak közokiratnak minõsülõ kiadványokat, amikhez adott esetben nagyon is fontos érdekük fûzõdik, és így nem tehetnek mást, mint azt, hogy levéltárukba helyezik el. Ezt tiltani kellõen végig nem gondolt zöldség, sületlenség. És ha ez esetben valóban az egyházi és a pártlevéltárakról volna szó, akkor a magam részérõl az elnevezéstõl is ódzkodnék. Ami érthetõ, ha tekintetbe vesszük, hogy a "magán" név nyelvünkben a következõket jelenti: egyéni, egyedüli, személyes, magántulajdonban lévõ, önmûködõ, nem hivatalos, közélettõl független stb. Nem sorolom föl a teljes listát. Feltétlenül okos és helyénvaló volna jobb terminológiát keresni.
És azt sem értem, mi értelme az irat fogalmát parttalanná tenni, legalábbis annyira tágítani, hogy abba a térkép, tervrajz, sõt a fény- és hangfelvétel is beleférjen. Felesleges erõlködés, merõben mesterséges, teljesen életszerûtlen kategorizálás. A szilvafa akkor is szilvafa marad, ha konyhakertbe, szántóföldbe, tanyaudvarra, vagy út mentére szegényfának ültetik. Így van ez - kimondhatatlan szerencsénkre - a térképpel is: akkor se változik a minõsége, ha irat mellékleteként, vagy anélkül, levéltárban, múzeumban vagy könyvtárban õrzik.
Hasonlóképp vitatnám a közirat használatának szükségességét is. Az irat fogalmában ugyanis külön kiemelés, elõtag nélkül is benne van a "köz", amennyiben "irat"-on általában a hivatali ügyintézés során létrejött, az azt szolgáló és az azzal összefüggõ írásokat, írásféleségeket értjük. És ugyanígy nyilvánvaló, hogy nemcsak a könyveknek, hanem a tanulmányoknak, cikkeknek és az egyéb, felsorolni nem kívánt közleményeknek is van kéziratuk.
A társadalmi-gazdasági változásokat figyelembe véve törvényjavaslatunk jelentõsen növeli a levéltár alapítására jogosultak körét. A 14. § (1) bekezdése települési önkormányzati levéltárakról beszélve elméletileg minden önkormányzatnak megadja a lehetõséget levéltár alapítására. Ez így rendkívül szép és feltétlenül demokratikusnak látszik, de a legnagyobb mértékben célszerûtlen. A levéltári anyag indokolatlan szétaprózódásához vezet, a legjobb szándék mellett is veszélyezteti a maradandó értékû anyagok biztonságos õrzését és kutathatóságát. Sem gazdasági, sem szakmai okból nem célszerû a levéltár-alapítási jog városi szint alatt történõ megadása. Hasonlóan indokolatlanul tág az állami szaklevéltárak alapítására jogosultak köre. Hosszú távon mindez a magyar történelem forrásanyagának anarchikus széthullását eredményezheti, nem szólva róla, hogy a települési és szaklevéltári kör kellõen nem felügyelhetõ, legfeljebb csak nyilvántartható, mindennek szakmai következményei pedig kiszámíthatatlanok.
Figyelemre méltó továbbá, hogy a törvényjavaslat minden természetes személy számára lehetõvé teszi a közlevéltárak használatát. A kutatási korlátozásoktól és kivételes anyagvédelmi okoktól eltekintve nem ad lehetõséget a kutatási engedély egyéb okból való megtagadására. Figyelmen kívül hagyja, hogy a közlevéltáraknak nemcsak azt az állampolgári jogot kell figyelembe venniük, hogy a köziratokba mindenkinek joga van betekinteni, de az is felelõsségük, hogy biztosítsák az iratok fennmaradását a jövõ nemzedékek számára. A korlátozás nélküli használat a legnagyobb elõvigyázatosság mellett is az iratok pusztulásához vezet.
Az állampolgári jogok tiszteletben tartása mellett a korlátozott felelõsségrevonási lehetõség miatt is ki kellene zárni a 18. életévet be nem töltött személyek levéltári kutatását. Iskoláskorúak kutatását azért sem tartjuk indokoltnak, mert - tisztelet a kivételnek - nincs megfelelõ felkészültségük a levéltári anyag használatára. Ez a másik ok, aminek alapján indokolt lehet a kutatási kérelem megtagadása a levéltár részérõl.
Több paragrafushoz kötõdõ általános észrevétel, hogy hiányzik a törvényjavaslatból a megfelelõ szankcionálás. Több évtizedes gyakorlat bizonyítja, hogy sem a polgári törvénykönyv, sem egyéb jogszabályok nem nyújthatnak kellõ védelmet a levéltári anyagot veszélyeztetõ, illetve az azt megsemmisítõ tevékenységgel szemben. Eszmei értékétõl függõen kellene bûncselekménynek minõsüljön minden rongálás, melyet komolyabb pénzbírsággal, esetleg elzárással lehessen szankcionálni. A gyakorlat igazolja, hogy védett anyag eltûnése, vélelmezett külföldre vitele esetén a levéltár gyakorlatilag teljesen tehetetlen. A szankcionálás témakörébe tartoznék, hogy az a kutató, aki súlyos mértékben sérti valamely levéltár rendjét, kitiltható legyen.
Több paragrafus szabályozza pontosan a levéltárak kötelezettségeit, de jogosítványait igen szerény keretek közé szorítja. Fokozottan érvényes ez a kutatások tekintetében, ahol szinte csak a kutató, és nem a levéltári anyag védelme tûnik elsõdleges szempontnak.
Többször is szerepel a javaslatban a Magyar Országos Levéltár iratbecslési feladata. A védett anyag elidegenítése elõtti iratbecslést is a Magyar Országos Levéltár feladatává teszi. Megjegyzendõ, hogy az antikváriumokkal szemben a levéltárak a becslést díjmentesen végzik, függetlenül attól, vajon létrejön-e az adásvétel vagy sem. Ezt a lehetõséget számosan használják ki, és keresik elsõsorban az Országos Levéltárat az iratok értékének megismerése céljából. Indokolt lenne ezért, hogy az iratbecslés munkáját díjhoz kössék, becsérték százalékában meghatározva, abban az esetben, ha az adásvétel nem jön létre.
A középkori iratok többségének elpusztulása miatt a történetkutatás szempontjából is indokolt, hogy a középkori forrásanyag közlevéltárakban maradjon, ahol a megfelelõ állományvédelmi feladatok e kiemelt fontosságú anyagok esetén biztosítottak.
(17.50)
A hártyaoklevelek például speciális állományvédelmi feladatot jelentenek.
Törvényjavaslatunk - mint nemzeti levéltárra - a Magyar Országos Levéltárra ruházza a szakmai felügyeletet. Szakmai szempontból ez indokolt és szükséges, megfelel a nemzetközi gyakorlatnak. Ehhez azonban elengedhetetlen a törvénytervezettel párhuzamosan kidolgozott személyi és dologi feltételek biztosítása. Ellenkezõ esetben a Magyar Országos Levéltár nem fogja tudni törvény által elõírt feladatait ellátni.
Szeretném hangsúlyozni, hogy a feladatbõvülés szakmai szempontból indokolt, de ellentételezés nélkül csak formailag oldható meg. Köszönöm figyelmüket. (Szórványos taps a jobb oldalon.)