DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Elnök Asszony! Máris szeretnénk arra lehetõséget és engedélyt kérni, ha erre mód van, hogy, mivel körülbelül tíz módosító javaslatot érintek, azokhoz kapcsolódóan nemcsak az elnök asszony által összevonni kívántakat, amit az Országgyûlés megszavazott, hanem valamennyit röviden érinthessem. Köszönöm szépen.
A titokvédelmi törvény legelsõ mondata így szól: "Az Országgyûlés az állami és közfeladatok zavartalan ellátásának biztosítása érdekében, az adatok nyilvánosságának a legszükségesebb mértékû korlátozására tekintettel, az államtitokról a következõ törvényt alkotja."
Mivel a javaslatnak szokatlan módon bevezetõje, preambuluma nincsen, arra a kérdésre tehát, hogy a nyilvánosság korlátozásának mi a legszükségesebb módja az elõterjesztõ szerint, erre az indoklásra kerestem magyarázatot. Áttekintve az egész törvényjavaslatot, föltûnõnek tartom - és örömmel üdvözlöm a tényt, hogy ez ilyen minõségû, nem azt, hogy a többi gyengébb -, hogy az egész javaslat legalaposabban megszerkesztett, legjobb része maga az indoklás, szemben magával a javaslattal, mely nemcsak megfogalmazásaiban, de szerkezetében is néhol hevenyészett, nehezen kibogozható rendelkezéseket tartalmaz. Olyannyira, hogy szinte az a látszat, mintha a törvényjavaslat két fele nem is egy és ugyanazon jogalkotótól származna.
Ami az elõterjesztés alapelveit, célkitûzéseit illeti, azok megfelelnek a jogállamiság követelményeinek és az európai jogi normáknak - ezeket tételesen a részletes vitában nem érintem -, mivel a javaslat egyszerre kívánja szolgálni a rendszerváltozás kezdete óta létrejött, szükségszerûen kaotikus titokügyi állapotok megszüntetését.
Azzal is egyet lehet érteni, hogy áttekinthetõ titokkezelési és titokvédelmi rendszerre van szükség a közigazgatásban, és azzal is, hogy a javaslat - néhány rendelkezéstõl eltekintve -, jó lépéseket tesz a titkokkal való visszaélések visszaszorítására. Garanciális szempontból megfelelõnek tartom a minõsítésre jogosultak körének és az eljárás szabályainak, valamint magának az államtitoknak, a titokkörnek a meghatározását is a vitatható részletek ellenére, de ezekrõl késõbb.
(10.40)
Annak ellenére, hogy - mint említettem -, a legjobb résznek az indoklást tartom, egy negatív sajátosságot ki kell emelnem. Arról van szó, hogy kiderül, a nyilvánosságnak már nem azt a fontos tájékoztató szerepet szánja a kormány, amit az az utóbbi években betöltött. Az információ ugyanis nemcsak a nyilvánosság elõl záratik el sokszor indokolatlanul is, de az érvelés szerint a fordított kapcsolat sem mindig kívánatos. A törvénytervezet elfogadása után még az sem volna lehetséges ebben a formában eszerint, hogy a szakértõk megismerhessék a társadalom véleményét, pontosan abban az ügyben például, amin a kormány számára dolgoznak azért, hogy munkájukat - idézem a javaslatból - "a nyilvánosság befolyásolásától mentesen végezzék". Eszembe jut egyik híres irodalmi folyóiratunk fõszerkesztõjének egy, a nyolcvanas években született ironikus mondata, amely úgy szól, hogyha egy mûrõl kritikát írsz, ne olvasd el elõtte, mert az csak befolyásolja a véleményalkotást. (Derültség.)
Komolyra fordítva a szót, az indoklásban sajátosan keveredik a múlt úgynevezett szocialista gyakorlatának elvetése, a jogos szigorítások igénye, valamint a demokrácia, a liberális jogállam követelményeinek néhol sajnos csak frázisszerû emlegetése. Az indoklás leszögezi, hogy az elmúlt negyven évben a társadalmi tulajdonban - vagyis a mindenki tulajdonában - lévõ közirat presztízse elveszett - ez sajnos igaz -, a védelem rendszere fellazult, viszont ezzel párhuzamosan az egyes szervezetek saját információik védelmére külön titkosítási rendszereket vezettek be.
Ugyanakkor az a liberális elv is kifejtésre kerül az európai normákra és a magyar alkotmányra való hivatkozással, hogy az információszabadság korlátozása csak kivételként jöhet szóba. Túl sok itt a kivétel, 160 esetrõl van szó.
Az indoklást illetõen csupán egyetlenegy, de annál beszédesebb megfogalmazást, egy szóhasználatbeli sajátosságot említek itt. Azt mondja az általános indoklás, hogy - idézem - "a demokratikus államberendezkedés egyik meghatározó ismertetõjegye a közigazgatás nyitottsága" - nagyon helyes -, "az állampolgár részérõl történõ átláthatósága" - szintén. De: "enélkül a demokratizmus legfontosabb jellemzõjének, a részvételnek, a képviseletnek, az ellenõrzésnek a megvalósulása pusztán formalitás". A szó, amit kifogásolok, tisztelt képviselõtársaim: a "demokratizmus". Ismerõs a fogalom, hogyne volna ismerõs az elmúlt évtizedekbõl, vegyes tartalmai ott lebegnek valahol a szocialista demokrácia, a demokratikus centralizmus kategóriáját már elhagyva, a nyolcvanas évek környékén, talán irányt is véve már a jelzõ nélküli demokrácia felé. Szükségesnek tartanám - módosító indítványt ehhez nyilván nem volt szükséges beadni -, ha az indoklásból ez a politikai öszvérkategória kikerülne és helyét egyszerûen csak a "demokrácia" szó venné át. Ezt a szót rengetegen használják, koptatják ma; ha valahol, akkor itt igazán helye volna.
De nézzük a javaslat néhány konkrét pontját és az azokhoz kapcsolódó indítványokat!
A 2. § szól a minõsített adatról, mondván, hogy ilyen, a titkot tartalmazó, a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelmérõl szóló törvényben meghatározott minõsített közirat is. Ezzel kapcsolatban kell megjegyezni, hogy a levéltári törvény jelen formájában nem határozza meg a közirat minõsítését, ezért azt az indítványt támogatom, ami egy olyan, félreérthetetlenebb megfogalmazást rögzítene, amely így szól: "a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelmérõl szóló törvényben meghatározott közirat állam- vagy szolgálati titkot tartalmazó válfaja". Errõl van szó.
Véleményem szerint a 12. pont alatt definiált titokbirtokosok közé felveendõ még a minõsítés kezdeményezõje, a minõsítõ, továbbá az is, aki az ügyintézés során a minõsített adatot megismerte, és akinek a 3. pont szerint a minõsített adatot továbbították.
Újabb kritikus pont az államtitok érvényességi ideje is. Errõl már vezérszónok képviselõtársaim - úgy kormánypárti, mint ellenzéki oldalról - többször szóltak. Ennek maximumát a 3. § (2) bekezdése 90 esztendõben adja meg. Véleményem szerint ez totális abszurdum, hiszen fél évszázad bõven elegendõ, sõt sok is erre. Képviselõtársaim - köztük Kõszeg Ferenc képviselõtársam - a vita általános szakaszában már számos történelmi abszurdoidot adtak elõ arra nézve, hogy ha elõdeink is ilyen idõkorlátokkal dolgoztak volna, akkor akár a történetírás, akár pedig a közmûveltség bizonyos elemei hol tartanának ma. Nem beszélve a technikai természetû újításokról. Ide kapcsolódik a szolgálati titok 20 éves maximuma is, mely - véleményem szerint - 15 esztendõre nyugodtan csökkenthetõ.
A 6. § a minõsítésre jogosultak körét vonja meg. Azt hiszem, semmi sem indokolja, hogy a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára külön kiemelten kapjon ilyen minõsítõ jogot, fõleg akkor, ha a többi politikai államtitkár nem kap ilyet, de azért is felesleges ez talán, mert e jog a (2) bekezdés értelmében úgyis átruházható rá.
Kissé túlzottan rugalmasnak látom a kormány ügyrendje szerint mûködõ testületek vezetõire vonatkozó szöveget is, ezért azt az indítványt támogatom, amelyik ezt egy kicsit szûkítené, mert hiszen az eléggé megfoghatatlan, hogy mit takar a megfogalmazás, továbbá mert az ilyen testületek és vezetõik számára a lehetõség azután nyakló nélkül szaporítható lenne, ha ez így maradna.
További kérdés, hogy a minõsítésre kizárólag az e körben megnevezettek jogosultak-e. Ezt azért kell fölvetni, mert más szervezeteknél is keletkezhetnek éppen a fölsorolt szervekhez - úgy, mint a köztársasági elnök irodájához, a Legfelsõbb Bírósághoz, az Akadémiához, egyes minisztériumokhoz - intézett olyan iratok is, amelyek közzététel esetén sérthetik az irat keletkeztetõjének érdekeit, vagy befolyásolhatják a szerv mûködését.
Ennek a bekezdésnek a v) pontja viszont kártyavárként dönti össze a szépen, tételesen megformált kört, mely aggályosan fölsorolja, hogy ki minõsíthet egyáltalán titkos iratot. E pont ugyanis azt mondja: "a törvény által minõsítésre jogosított személy". Most már nem lehet tudni akkor, hogy konkrétan kirõl, kikrõl, netán esetleg bárkirõl lehet-e szó.
Tisztelt képviselõtársaim, ezt a kérdést azért is nyomatékosan kell fölvetni, mert a 7. § (1) bekezdése azt mondja, hogy a titkokat képezõ adatot minõsíteni kell. De ki minõsít? A (2) bekezdés szerint ezt a minõsítést az kezdeményezi, akinél feladata végrehajtása során az adat keletkezik.
És fõként azért kell vagy azért is kell föltennem ezt a kérdést, mert a minõsítõk körébõl az országgyûlési képviselõ hiányzik. Ezt azért emelem ki, mert az országgyûlési képviselõ feladatának végrehajtása során - és nemcsak a honvédelmi vagy a külügyi bizottságban dolgozó képviselõk, de bármelyikünk esetében - keletkezhet olyan adat, amelyet nem elég fejben tartani - bár az a legcélszerûbb -, de amely adat nem biztos, hogy a végzett munka célját tekintve célszerû, ha azonnal publikussá válik - hogy finoman fogalmazzak. Az országgyûlési képviselõk ráadásul esküt tettek, némelyikünk már többször is arra nézve, hogy a tudomásunkra jutott állam- és szolgálati titkot megõrizzük. Valamennyien vettünk és veszünk részt rendszeresen zárt üléseken, olyan üléseken tehát, amelyeknek jegyzõkönyvébõl az ott elhangzottakból tartalmilag sem lehet idézni, nem beszélve a "szigorúan titkos" minõsítéssel érkezõ, saját hatáskörben megsemmisítendõ, baleset esetén föl nem bontandó, hanem például a Külügyminisztériumnak visszaszármaztatandó tájékoztatókról. Ha pedig a képviselõ ilyen esküt tett, értelemszerû volna, hogy maga is minõsíthessen iratot, olyan iratot, amely tõle származik. Ha pedig a minõsítést - a (2) bekezdés szerint - az kezdeményezi, akinél az adat keletkezett, akkor a képviselõt a törvény által feljogosított személynek kellene tekinteni. Ha ez így van, ha ebbe az értelmezésbe beletartozik a képviselõ is, akkor természetesen ez pusztán egy indokló résznek tekinthetõ.
Ide tartozik az is, hogy titkot nemcsak annak kellene minõsítenie, akinél az adat keletkezik, hanem esetleg akihez érkezik, hiszen a külsõ keletkeztetõk egy nagy csoportja a tervezet szerint nem rendelkezik minõsítési joggal, holott az irat tartalma a minõsítést esetleg indokolttá teszi, nem szólva arról, hogy van, akinek egy adatsor minden részletessége ellenére semmitmondó, míg aki tudja, hogy pontosan mirõl van szó, annak számára az adatok fele is elegendõ ahhoz, hogy világosan lássa; aki vele együtt tudja, hogy mirõl van szó, de nem jogosult az adat ismeretére, annak a számára bizony titokról van szó, és azokkal szemben, azok felé, azok ellen a titok - legyen az állam- vagy szolgálati titok - bizony védendõ.
Ide tartozik az is, hogy a 7. §-t célszerû volna kiegészíteni - és ezt a javaslatot támogatom -, annak érdekében, hogy beadvány esetén, ha a keletkeztetõ ezt kéri, az adatot minõsíteni, tehát védeni legyen mód. Az is szükséges volna, ha a minõsítésrõl kötelezõ volna tájékoztatni a korábban fölsorolt titokbirtokosokat is.
Véleményem szerint pontatlan a minõsítés felülvizsgálatára vonatkozó passzus (4) bekezdése, amely azt mondja, hogy a minõsítés kezdeményezésére, a minõsítésre, a felülvizsgálatra kötelezettek a mulasztásért felelõsséggel tartoznak.
(10.50)
Szerintem azért pontatlan ez a megfogalmazás, mert nincs konkrét szankció megállapítva benne, és ezért gyanítható, hogy csupán megfoghatatlan politikai felelõsségrõl lehet szó, amit így rögzíteni különösebben talán nem szükséges és nem értelmes dolog, mert a politikai felelõsséget az illetõ, ha valami történik, akkor, úgymond, szóban vagy vállalja vagy nem, de amikor a politikai felelõsség megállapításra kerülhet egyáltalán, az illetõ jószerivel már nincs pozícióban, vagy azért, mert az a konzekvenciája a politikai felelõsség vállalásának, vagy pedig ha az egyáltalán elvben megállapítható, a mulasztás és az esetleg okozott valódi kár miatt igazi felelõsségrevonás már nem következhet be.
A 10. § (6) bekezdésével kapcsolatban azt hiszem, hogy sokunk szerint abszurdumról van szó azt illetõen, hogy a legfõbb ügyész, a kormány tagjai és más meghatározott vezetõk az irányításuk alatt álló szerv adatainak minõsítését felülbírálhatják vagy megszüntethetik. A korábbiak szerint az itt érintett iratok nyolcvan évre is titkosíthatók, ami álláspontunk szerint elfogadhatatlan.
Zavaró, sõt erõsen nyugtalanító az is, hogy ki az úgynevezett "érintett", aki engedély birtokában megismerhet bizonyos adatokat.
(A jegyzõi széket dr. Kiss Róbert és Sasvári Szilárd foglalja el.)
A 14. § azt mondja: "A kérelemben meg kell határozni azt az adatot, amelyre a kérelem irányul." Az érintett - akit nevezzünk az egyszerûség kedvéért állampolgárnak vagy illetõnek -, tehát az illetõ hogyan kérheti, hogy milyen adatot szeretne megismerni, ha azt sem tudja biztosan, hogy van róla ilyen adat. Úgy állna a dolog, hogy ha tud róla, elvileg kérheti, ha meg nem tud róla, annál jobb.
Ami itt a törvényjavaslat szépen szõtt szövetébõl felfeslik, az enyhén szólva nyomasztó, különösen egy ilyen szép, demokratikus és liberális indoklású javaslatban.
Ugyancsak a felelõsség kérdését érinti a 18. § f) pontja is, amely a titokbirtokos szerv vezetõjének tennivalóiról rendelkezik. Ez ugyanis azt mondja, hogy - idézem - "A vezetõ biztosítja, hogy a minõsített adat útja hitelesen követhetõ, titoksértés esetén a felelõsség megállapítható legyen." Az a nagy kérdés, hogy mi van, ha az ország biztonságát veszélyeztetõ vagy ténylegesen is kárt okozó módon államtitok szivárgott ki, jutott illetéktelen kezekbe, ezt meg is állapítják az arra hivatottak és megállapítják x felelõsségét is. Kérdés, hogy mi történik x-szel?
A titkos ügykezelés fejezeténél csupán annyit szeretnék megjegyezni, hogy bármilyen szupertitkos ügyrõl is legyen szó, a titkos ügyekkel foglalatoskodókat a magyar nyelv a titkos ügy kezelõjének nevezi, nem pedig titkos ügykezelõnek. A titkos ügy kezelõje ugyanis az, aki az állam- és szolgálati titkokat tartalmazó iratokkal hivatásszerûen foglalatoskodik, jegyzéket készít, õrzi, lajstromozza stb. míg a titkos ügykezelõ az, aki például egy harisnyaszem-felszedõ kisiparos vagy egy autószerelõ üzleti ügyeit a szomszédok tudta nélkül teljes titokban kezeli.
A minõsített adatok védelmének szakmai felügyeleténél a javaslat túl széles jogkört biztosít a belügyminiszternek, amikor kimondja, hogy ez az egész a belügyminiszterhez tartozik, aki a katonai és a polgári biztonsági, nemzetbiztonsági szolgálatoknál ezt a jogkört az irányító miniszterrel együtt gyakorolja.
Ezt talán úgy volna célszerû megfogalmazni, s véleményem szerint ez a jó, támogatandó javaslat, ha a honvédségnél a honvédelmi miniszter, a nemzetbiztonságnál a felelõs tárca nélküli miniszter végezné ezt a munkát, minden más területen pedig értelemszerûen a belügyminiszter, akik hárman külön megállapodás szerint kötelesek volnának e téren összehangoltan együttmûködni.
A következõ rendelkezés azt írja elõ, hogy az irattárat mûködtetõ - ez már magyarosabb, mint a titkos ügykezelõ -, a különféle fokozatú anyagokat 1999. december 31-ig köteles lajstromozni és felülvizsgálni. Sejtem, hogy nincsenek a titkos ügyek kezelõi sem túlfizetve, sejtem, hogy rengeteg ilyen iratról van szó, de azért véleményem szerint ez az idõ túlzottan hosszú, és nem látom be, hogy amikor az Alkotmánybíróság döntése szerint ez év június végéig kell nekünk megalkotni ezt a törvényt, akkor ez a törvény miért ad a megalkotástól, érvénybelépéstõl követõen több mint négy évi idõt erre a munkára.
A 27. § (2) bekezdése pedig véleményem szerint félreérthetõen fogalmaz. Kérdés ugyanis, hogy minden 1980 elõtt keletkezett irat minõsítése megszûnik-e a jelen törvény életbelépése után egy évvel. Ha ez így volna, akkor a felülvizsgálat fogalma értelemszerûen felesleges. Nyilván nem így van, az elõterjesztõ vélhetõen azt kívánta, hogy a felülvizsgálat eredményeképp egyes iratok minõsítése valóban megszûnik, másokat pedig esetleg újra lehet minõsíteni. Hogy az elõterjesztõ arra gondolhatott - vélem én, remélem nem járok úgy, mint Arany János -, hogy a következõ passzusban erre utaló megfogalmazások vannak, ezért merészelem azt állítani a 28. § alapján, hogy erre gondolhatott.
Végére érve a kiegészítõ rendelkezéseknek, ismét az országgyûlési képviselõk tennivalóiba ütközöm. A törvény ugyanis módosítani kívánja a jogállásról szóló 1990. évi LV. törvényt, amely többek között arra tesz javaslatot, hogy az illetékes miniszter a képviselõk kérésének teljesítését csak akkor tagadhatja meg, ha az az állampolgári jogok biztosáról szóló törvényben jelzett adatra vonatkozik, vagy - és ezt szeretném kiemelni - az adat megismerése a közfeladat ellátásához nem szükséges.
Itt az a jogos kérdés merül fel elvileg, hogy eldönthetõ-e egyáltalán, hogy egy konkrét ügy során, amit a képviselõ vizsgál, amiben eljár, megállapítható- e vagy nem, mi szükséges a feladat teljesítéséhez. Gyakorlatilag pedig az a kellemetlen kérdés merül fel, hogy van-e és lehet-e olyan jogosult személy, aki ennek a megállapítására egyáltalában kompetens. Vagyis ki dönti el, hogy egy bizonyos adat, amit csak keresünk, nem tudjuk, hogy van-e, nem tudjuk, hogy fontos-e, az az adat a képviselõ munkájához szükséges-e.
Nyilvánvaló, hogy váratlan vagy valószínûsíthetõ adatra gondolok és nem arra az esetre, hogy bármelyik képviselõ jogosítványaival visszaélve képviselõként, úgymond, nem képviselõi munkájához kér segítséget.
Tisztelt Országyûlés! A törvényjavaslat melléklete számos és talán túlontúl is sok területet felsorol. Véleményem szerint azonban egyetlen tárgykörben sem célszerû az érvényességi idõt hatvan esztendõnél hosszabbra megszabni, hiszen az élet nemcsak változik, de gyorsul is, és változniuk kell a minõsített tárgyakban történõ elõírásoknak is. Ez szükségszerû. Tehát szinte mindegyik tárgykörre elõirányzott idõ csökkenthetõ, mivel például a mozgósítási adatok 30 év múlva, megváltozott kötelezettségek és számos más ok miatt nem lesznek azonosak a maiakkal, de például a pénzmosás gyanújára utaló adatokat is, azt hiszem, kár kilencven évre zárolni.
Más: ötven évre biztosítható például a Magyar Honvédség hadrendje, valamint a hadászati készletekre vonatkozó adatok. Ha ez hatályossá válik, elõáll ismét a klasszikus helyzet, hiszen 1988-ban például eljárást indítottak Bogár László - jelenleg országgyûlési képviselõtársunk - és Vass Csaba ellen, akik nyugati források alapján közölték az akkor itthon még titkosnak számítható állami adósság gazdasági adatait. A titkosítandó haditémákat a bécsi leszerelési tárgyalások óta például tudomásom szerint rendszeresen közöljük a megfelelõ nemzetközi szervezet megfelelõ bizottságával, így elvileg az õ kiadványaikba ezek bekerülhetnek, de egy magyar újságíró elvileg ezekhez hozzá sem férhet.
Érthetetlen számomra is, hogy például a Határon Túli Magyarok Hivatala által végzett tevékenység - melynek során elemzések, koncepciók, fejlesztési tervek stb. készülnek -, egyes adatai miért volnának 75 évre titkosnak minõsíthetõk.
Emlékeztetek arra, hogy egyes szomszédaink propagandája e magyar kormányhivatal nemzetközileg is igen magas színvonalú szakmai munkáját eddig is az ellenük folyó magyar diverziónak állította be, holott hogy ott nemcsak hogy semmi ilyesmi nem folyik, ellenkezõleg, a határon túli magyarsággal való törõdés, foglalkozás nemcsak magyar érdek, hanem azon országok érdeke is, amelyekben ezek a közösségek élnek.
Képzeljük el, mit jelentene majd, ha a Magyar Közlöny például a HTMH tevékenységével kapcsolatos adatokról csak annyit írna, hogy ez, kedves olvasó, államtitok. Azt pedig már épp csak megemlítem, hogy az állatok járványos megbetegedése, a megelõzéssel összefüggõ intézkedések kapcsán 25 évre tervezett titkosításról szól a javaslat akkor, amikor magukat a járványokat azonnal jelentenie kell minden érintett országnak az Európai Unió elõírásai szerint, hiszen ettõl függ esetünkben például a magyar húsexport is.
Tisztelt Országgyûlés! Ha a tervezett elõírások változtatás nélkül a törvénybe kerülnek, akkor meghal, lezárul például a közeljövõ történetírása is, ha még más egyebekkel együtt azt a tb-járulék addigra le nem fejezi.
Ha már élne ez a törvény, és volna aki betartaná, például a 152. pont értelmében utódaink csak 80 év múlva tudhatnák meg a Budapest Bank 12 milliárdját, vagy hogy más példát említsek, a 136. pont értelmében Horn Gyula miniszterelnök úr államtitoksértést követett volna el, amikor ismertette kormánya modernizációs stratégiáját.
(11.00)
Persze nem az a megoldás, amit a Budapest Bank milliárdjairól Bokros Lajos egy rádiós interjúban kifejtett, mármint hogy az efféle kormányhatározatokat titkosítani kell és kész. Azt a jogi nonszenszt, amely szerint a kormány alkotmányellenesen, a jogrendbõl kiemelten kezeli saját tevékenységét, egyes határozatait 80 évre fölülvizsgálhatatlanná téve és ezt javasolva, nos, ezt az általános vitában az SZDSZ vezérszónoka is szerencsétlennek nevezte. Egyetértek vele.
A 166 adatcsoport mindegyike önmagában is hihetetlen mennyiségû adatot tartalmaz, ezért nem maradhat el a szûkítés és a pontosítás sem. A legkirívóbb, legdurvább pontot már említettem, ez a 152. pont, amely szerint a kormány mûködése kapcsán keletkezõ minden adat 80 évre államtitokká tehetõ, másrészt azok államtitok-voltát ex lege senki sem vizsgálhatja fölül. Ez a két elem elfogadhatatlan, és olyan szent sincsen, amelyiknek ilyen nyíltan és ennyire maga felé hajlana a keze. Ez azért túlzás.
A felülvizsgálati tilalom miatt egy esetleges, a kormány mûködése során, azzal összefüggésben elkövetett bûncselekmény elkövetõjét - nemzetközi példák igazolják, hogy ez a lehetõség eleve nem kizárható -, a bíróság ugyan felelõsségre vonhatja, de hogy ez miért és milyen alapon történt, arról adott esetben e javaslat szellemében a nyilvánosság 80 esztendeig nem szerezhet tudomást.
Hasonló módon egy minket közelebbrõl érintõ kérdés: egy országgyûlési vizsgáló bizottság feltárhat ugyan a kormány mûködésére vonatkozó, a kormánynak, vagy valamelyik miniszterének a felelõsségét megállapítható terhelõ adatokat, azokat azonban ugyancsak 80 évig nem hozhatná nyilvánosságra. Ráadásul ez utóbbi esetben a vizsgáló bizottságba be nem választott képviselõk, tehát a túlnyomó többség, ugyancsak nem volna jogosult a saját szavazatával létrehozott vizsgáló bizottság munkájának eredményét megismerni.
Immár összegzésül csak annyit: az elõterjesztõ olyan szabályozást javasol elfogadásra a tisztelt Háznak, amely az alkotmány egyes rendelkezéseit, így különösen az Országgyûlésnek a kormány ellenõrzésére adott jogkörét, valamint az állampolgároknak a közérdekû adatok megismerésére irányuló jogait csorbítja, néhol kifejezetten sérti.
Túl azon, hogy a javaslat ezen rendelkezései feltehetõen nem fogják kiállni az alkotmánybírósági eljárás valószínûsíthetõ próbáját, kitennék a mindenkori kormányt teljesen fölösleges, megalapozatlan támadásoknak is. A kormánynak, véleményem szerint fel kellene ismernie azt a saját érdekét is, hogyha ez így kerül elfogadásra, akkor a jövõben a megalapozatlan támadások ellen sem védekezhet a kormány, az igazát bizonyító adatok föltárásával, hiszen azok titkosak lesznek.
Véleményem szerint a belsõ információ kiszivárgásának megakadályozására a biztonságunkat és jogrendünket védõ információk védelmének nem ez a megfelelõ módja. Ezért, ha a javító, módosító javaslatok elutasítása megtörténik, tehát ezek a javaslatok, amelyeket kormánypárti és ellenzéki képviselõtársaim egyértelmûen, pontosan, szövegszerûen, aprólékosan a javaslat megjavítására tettek, elutasításra kerülnek, akkor a törvényjavaslat elfogadását nem támogathatom, annak ellenére sem, hogy az alapvetõ célkitûzésekkel teljes mértékben egyetértek. Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps a jobb oldalon.)