GELLÉRT KIS GÁBOR, az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság elnöke: Köszönöm a szót, elnök asszony. Orosz István képviselõtársam, elnök úr jelentõsen megkönnyítette a dolgomat, amikor a szakmai részleteket ilyen alaposan elmondta iménti bizottsági elõterjesztésében.
Mindazonáltal szükségesnek tartok néhány dolgot elmondani a bizottsági vitából, egyszerûen azért, mert nálunk is, csakúgy, mint az oktatási bizottságban, elsõsorban és mindenekfölött szakmai jellegû vita folyt. Mindvégig úgy tekintettük - egy kérdéstõl eltekintve, errõl majd a késõbbiekben szólok -, hogy szakmai érvekrõl van szó, és aszerint kell mérlegre tenni a beérkezett módosító indítványokat, hogy az elérendõ célt mennyiben szolgálják jól, szolgálják-e egyáltalán.
Ebben az értelemben néhány olyan fõ csomópont alakult ki a vitában, amelyrõl meg kell emlékezni. Az elsõ és a mi bizottságunk kompetenciájába tartozó kérdés a kutatás szabadsága, hogy ugyanis a beadott módosító indítványok javítják-e a törvényjavaslatot olyan értelemben, hogy a lehetõ legszûkebb körre korlátozódjanak a kutatást egyébként korlátozó szándékok, bekezdések.
Úgy gondolom, hogy e tekintetben kiemelendõ az az indítvány, amirõl már Orosz István megemlékezett: a miniszter jogainak korlátozása a levéltárosok, a történészek munkáját mindenképpen segíti, nagyobb szabadságot hordoz magában.
Van egy módosító indítvány - bizottságunk támogatta -, amely kiterjeszti az információhordozók rendszerét. Amikor levéltárakról beszélünk, akkor általában középkori iratanyag lebeg a szemünk elõtt - a köznapi megítélésnek ez a sztereotípiája -, holott a hangszalagon, a képi szalagon kívül olyan információhordozók is beléptek az utóbbi idõben, amelyek ezek minõségétõl elütnek.
Éppen ezért célirányosnak látszott az a módosító indítvány, amely bekerült; hiszen hogy egyebet ne említsek, például a disk, a mágneslemez ugyancsak alkalmas olyan levéltári anyagot, információt hordozni, amely a levéltár gondozására volna ítélve. Az a fogalmazás, amely módosító indítvánnyal bekerült, ezt a problémát segít megoldani.
Bizottságunk támogatta azokat a javaslatokat, amelyek szövegmódosítással a törvényjavaslat pontosságát javították. Itt néhány nevet felsorolok: Szabad Györgyét, Mészáros Istvánét, Halda Alizét, Petõ Ivánét, akik a legtöbbet adták be, és módosító indítványaikkal jelentõsen pontosítottak és egyszersmind egyszerûsítettek a törvényjavaslaton. Hadd köszönjem meg akár kormánypártiként is azt a hihetetlenül nagy munkát, amelyet Szabad György professzor a levéltári törvény vitájában és módosításában elvégzett; javára vált.
(20.10)
A másik csomópont, amirõl a bizottsági vitában szó volt, a személyiségjog garanciáira vonatkozott. A levéltári törvénynek egy nagyon fontos pontja, hogy a kutatás szabadsága és a személyiségjogok bizony olykor ellentmondásba kerülhetnek, és ilyenkor a személyiségjog elsõbbséget élvez. A törvényjavaslat eredeti formájában is elégséges garanciát tartalmazott erre nézve, de voltak olyan módosító indítványok, amelyek ennek ellentmondtak, és ezek a bizottságokban sem kapták meg a támogatottságot, elsõsorban ezért, nem pedig politikai meggondolásokból.
Végül pedig a leginkább vitatott kérdésrõl, a kutathatóság idejérõl. A mi bizottságunkban is - gondolom, máshol is - miként a vitában kiderült, elsõsorban a két koalíciós párt szakemberei vagy ezzel foglalkozó politikusai között volt a vita. A szocialista frakcióban az az álláspont alakult ki - egyébként messze méltányolva azt a szándékot, hogy a múltat minél részletesebben, minél gyorsabban ismerje meg a közvélemény -, hogy támogatni lehet minden ilyen törekvést. Erre nézve egyébként lehetõséget ad maga az eredeti törvényjavaslat is. Mi azt mondtuk, hogy az eljárást illetõen az az igazán demokratikus, ha nem beszél kétféle történelemrõl ez a levéltári törvény, ha egyetlen egységnek fogja fel a múltat, márcsak azért is, mert praktikusan minden, az elmúlt idõszakból származó jelentõsebb konfliktussal összefüggõ iratanyag már szabadon kutatható. Ennél fogva sokkal inkább gesztusértéke volna egy ilyen 15 éves alacsonyabb kutathatósági határnak. Úgy gondoltuk, hogy magának a demokráciának a minõségérõl szól az, hogy egyformán ítéljük meg a múltunkat, mert nincs kétféle mérce, amivel a múltat mérni lehet. Ezt az álláspontot követtük, és bizony a szocialista többség volt az, amely végül is a bizottságban, nem egyetértve ezzel a javaslattal, azt elvetette.
Nagyjában-egészében ebben foglalható össze a múlt heti vitánk. Úgy gondolom, hogy ez a törvény most már a titokvédelmi törvénnyel együtt valóban olyan egységet alkot, ami jelentõs mértékben pontosítja azokat a szabályokat, amelyek révén a keletkezett iratanyag hozzáférhetõ lesz, és törvényesen szabályozott lesz azok kezelése. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiból.)