KISS GÁBOR (MSZP): Hosszú ideig reméltem azt - erre már céloztam egyszer a törvényjavaslat általános vitája során -, hogy a levéltári törvény mint szakmai törvény tárgyalása során el fogjuk tudni kerülni a politikai megközelítésnek azokat a meredélyeit vagy szakadékait, amelyek magának a törvénynek a nyugodt megvitatását vagy megtárgyalását is megnehezíthetik. Egyvalamit világosan szeretnék leszögezni: ennek a törvénynek a szakmai szövegét a kutatási idõhatárt szabályozó 23. § politikai szempontú kritikája megbontotta, ami a rendszerváltás elõtti korszak történelmének, e történelem hiteles feltárásának érdekében a kutathatóság idõbeli korlátait kívánta szûkíteni a ma élõ generáció szellemi kárpótlásának szándékával. Idéztem.
Én azonban errõl úgy gondolkodom - eltekintve attól, hogy az ember nemcsak a polgári etikett szabályai szerint viselkedik és nem is biztos, hogy minden esetben a polgári etikett szabályai azok, amelyek az általános etikai mérce szempontjából a leginkább kívánatosak -, nem a jó bizonyítványszerzés szempontjából szoktunk egy törvényjavaslatra prót vagy kontrát mondani, hanem a legjobb meggyõzõdésünk szerint, és ennek csak másodlagos következménye az, hogy ezzel kiállítunk-e magunkról egy bizonyítványt vagy sem.
Én abban a hiperkorrekt eljárásban sem hiszek, amely az iratok azonnali rendelkezésre bocsátásával - mondjuk - operálna a törvény értelmében. Mindezekkel együtt is azt gondolom - ezt egyszer már megpróbáltam megfogalmazni a magam nevében, de a szocialista párti frakció nevében is -, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy minden további nélkül el tudjuk fogadni a 15 éves idõhatárt is, mert világosan érzékeljük ennek az egész problémának a politikai természetét és azt, hogy a tisztelt ellenzéknek - és egyáltalán a politikai bizalmatlanság légkörében - igenis teszünk egy gesztust, amikor azt mondjuk, hogy semmiféle rejtegetnivalónk nincs. Nincs különleges érdekünk, ami ahhoz fûzõdik, hogy az iratokat ne tegyük hozzáférhetõvé. És igazuk van mindazoknak, akik megfogalmazzák az elmúlt idõszak történelmének megismerésére vonatkozó korlátozottságukat a múlt kritikájaként.
Miért mégis a 15 év és miért nem az azonnali? Azért, mert 15 évig mint iratot, irattári anyagként õrizhetik a termelt iratokat azok a szervek, amelyek ezeket az iratokat termelik egyfelõl, és másfelõl tulajdonképpen a kutatásnak a titokvédelmi törvény, az állami, a szolgálati titok és a személyiségi jogok alapján kell végbemennie, ezek között a keretek között.
(22.10)
Ebbõl következõen tehát az azonnali kutathatóságnak - hogy egyéb szempontokat ne mondjak - ilyen természetû korlátai is vannak. Még egyszer mondom azonban: a 15 éves idõtartamot speciális esetben - akár még ha ez a szakmai konzisztenciát meg is bontja - a magam részérõl el tudom fogadni, és majdnem biztosra veszem, hogy a szocialista párti frakció ebben a tekintetben ugyancsak nem fog fenntartásokat hangoztatni, illetve kérdéseket támasztani.
Szeretnék azonban még egyetlen mozzanatra kitérni, mert ezt az érvelésben többször hallottam: "hiteles képet kaphassanak a demokrácia elõtti korszakról" - ezért nagyon fontos az ezekhez az iratokhoz való hozzáférés. Engem itt elgondolkoztat a "hiteles" szó. S ha igaz az, hogy a tudományok osztályozása, mondjuk - még ha ez vitatott is - ténytudományokról és értéktudományokról beszél és különbséget tesz természet- és társadalomtudományok bizonyítási kényszere, bizonyítási lehetõségei között, akkor én azt gondolom, hogy önmagunkat tévesztjük meg, ha a hitelesség ügyét a források gazdagságával hozzuk egyenes összefüggésbe, és nem veszünk tudomást arról, hogy társadalomtudományi tények esetében az interpretációnak mindig van politikai, gazdasági és egyéb érdekkötöttsége, ami az úgynevezett igazság vagy igazságosztás szempontjából hamis útra is tévedhet.
Ebbõl következõen önmagában a források feltárása igazában a hitelességnek nem garanciája. Nagyobb valószínûséggel lesz hiteles minden kutatás akkor, ha komoly forrásanyagra támaszkodik és elvégez forráskritikákat is, de én egyrészt mindannyiunkat óvnám az egyéb természetû felelõsségvállalástól, másrészt pedig számoljunk a megközelítési szempontok különbözõségével és azok ütköztetésével. Én ezért inkább fogadnám el az irategyüttesnek arra a sajátosságára vonatkozó észrevételt vagy felfogást, amit Szabad György képviselõ úr fejtett ki: a mind teljesebb megismerését a múltnak, a valóságos történeti igazság feltárásához való közelítés lehetõségeit, és óvakodnék mindenféle véglegességtõl - itt az igazság, itt térdelj le! Ettõl kezdve az a szempont, ahogy én egy történeti eseménysort vagy forrásanyagot szemlélek, ez az osztó igazságot fogja képviselni.
Én ezért azt gondolom, ne osztogassunk egymásnak fölöslegesen a vita adott szakaszában sem kisebb, sem nagyobb sértéseket. Én nem tagadom a személyes felelõsséget sem, annak a rám háruló részét az eltelt idõszakkal kapcsolatban, de ezek az "iratmegsemmisítések" meg a "mitõl tetszenek félni?" nem túlságosan jóízû felvetések, és én azt gondolom, maradjunk a tárgyiasság mezején.
Még egyszer mondom tehát: miközben az a véleményünk, hogy a szakmai szövet egységét, konzisztenciáját ez az egész megközelítési szempont megbontja, azon leszünk, hogy ezt a szocialista párti frakció elfogadja, tudomásul vegye; és azon garanciákat - amelyeket Szabad képviselõ úr megfogalmazott a tudományos kutatás indokoltsága szempontjából -, érvényesítve mindenki megtalálja a saját számítását és a lelke nyugalmát is a törvényjavaslatnak ezzel a pontjával kapcsolatban. Köszönöm szépen. (Taps.)