DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Én tökéletesen egyetértek Kiss Gáborral abban, hogy egy dolog megközelítése nem idõhatárok problematikája. Mert ha arra gondolok saját praxisomból, hogy az elmúlt évtizedekben micsoda gyûlölettel írtak, mondjuk, a XVII-XVIII. századi nemességrõl egyes történészek - ugye? -, akkor nem harminc vagy negyven vagy száz éven múlik az, hogy bizonyos témákat hogyan közelítenek meg. Ez nyilván az egyéntõl függ, az egyén adottságától, mert az egyén beállítottsága meghatározza azt, hogy esetleg olyan tárgyakról is tud tárgyilagosan nyilatkozni, amelyek tõle, erkölcsi felfogásától, politikai nézeteitõl teljesen távol állnak.
Tehát errõl vitatkozni az én véleményem szerint nagyon meddõ dolog. Bár elfogadom azt, amit már középiskolás koromban is fejembe vertek a történelemtanárok, hogy kell egy bizonyos távlat, történelmi távlat, lehiggadtság stb., hogy így közelítsük meg a dolgokat, én ezt igaznak tartom, és ezt a 30-32 évet elfogadhatónak találom.
De nem is ezért akartam felszólalni, tisztelt csonka parlament, hanem amiatt szerettem volna felszólalni, hogy én a magam részérõl a kutatás szabadságának a híve vagyok. Erre minden okom megvan, én most erre nem akarok kitérni, hogy miféle nehézségekkel küzdöttem én a kommunista rendszer idején. Rémregénybe illõ dolgokat tudnék önöknek elmondani, tanúkat is tudok felhozni rá.
Én nagyon nem értek egyet semmi olyan állásponttal, amely a kutatás szabadságát igyekszik megnehezíteni és a kutatót igyekszik korlátozni. Kérem szépen, azzal sem tudok egyetérteni, ha történetesen... - igaz, hogy én a XVIII. század végét, a XIX. század elejét kutatom, tehát velem egészen biztosan nem fog elõfordulni az, hogy ilyen legújabb kori anyagokkal foglalkozzam; bár '56 történetét mindig meg akartam írni, csupán az "ellenforradalom" terminológia akadályozott ebben, de nem errõl szeretnék beszélni -.., azt tehát egy lehetetlen dolognak tartom, hogy egy állami levéltárban vagy egy nyilvános levéltárban õrzött irat hozzáférhetõsége az örökösök akaratához, szándékához legyen kötve. Kérem, nekem az a véleményem, amit a század elején sokszor megfogalmaztak az akkori tudományos világban és az irodalom világában, hogy aki a nyilvánosság elé áll és vállalja a nyilvános szereplést, annak igenis a kritikát is el kell bírnia! Nincs ezen mit magyarázni! Aki '56-ban muszka vezetõ volt - mint ahogy nagyon jól tudjuk Orosz professzor úrral, hogy kik is vezették az oroszokat, mondjuk, az egyetem leszerelésére -, meg ilyen szerepet játszott, igen, annak el kell vállalnia a kritikát is, ami ezzel jár, és ezt nem lehet attól függõvé tenni, hogy az unokaöccse vagy a fia vagy nem tudom, kije ezt hogyan ítéli meg. Ezzel semmiképpen nem tudok egyetérteni!
Szeretnék ahhoz is megjegyzést fûzni, ami a továbbiakban a tudományos kutatással kapcsolatosan az ajánlás 55., 56. és további pontjaiban kerül elõ, hogy a tudományos kutatást egy csomó dologhoz akarják kötni, hogy igazolja ezt valamilyen kutatással rendeltetésszerûen foglalkozó szerv; hogy igazolja ezt a Tudományos Akadémia... Ezt ilyesmivel megnehezíteni - a szabadság eszméjével egyszerûen teljes ellentétben áll! Én, amikor a tudományos témáimat kiválasztottam, szakmai szempontból tekintélynek számító egyénekkel konzultáltam, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni - Szabad professzor úrnak is vannak ezzel kapcsolatosan személyes emlékei -, mi az õ szakmai tanácsa. Nemhogy én most menjek az Akadémiához, ide-oda-amoda, hogy õk hozzájárulnak vagy sem! Nagyon kellemetlen emlékeim vannak ezzel kapcsolatosan; én ezekre most nem térnék ki, mert senkinek az emlékét és egyéb tevékenységét nem akarom ezzel megbántani. De azt teljesen elhagyandónak tekintem, hogy a kutatás attól függjön, hogy a tanszékvezetõm hozzájárul vagy nem járul hozzá, hogy az Akadémián megvannak az én barátaim vagy nincsenek meg, akik ezt támogatják.
(22.20)
Én ezeket mindenképpen olyan gátaknak tartom, amelyeket le kell bontani a kutatás elõtt. Köszönöm szépen.