DR. SZABAD GYÖRGY (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Én azt hiszem, valóban szerencsés lesz, ha a részletes vita adott keretében a konkrétumokról beszélünk. Ilyen konkrétumnak tekintem a törvényjavaslat 31. § (2) bekezdését. És itt egy nagyon speciális dologról van szó. A minisztériumi elõterjesztés nagyon fontos dologról szól. Arról, hogy a mûvelõdési és közoktatási miniszter engedélyezheti a káptalani vagy konventi hiteles helyi levéltárak anyagának egyházi levéltárban történõ elhelyezését. Ez volt az eredeti elõterjesztés.
Aki járatos Magyarország régebbi történetében, tudja, hogy a konventi és káptalani levéltáraknak mint õrzési helyeknek milyen rendkívüli jelentõségük van. Én nagyon jónak tartom az eredeti elõterjesztést. Egyetlen ponton - a nyelvtani dologtól most eltekintve - javasoltam kiegészítését, azzal, hogy hazai egyházi levéltárban lehet elhelyezni. Ez nem véletlen, mert valamennyien, akik ismerjük a történelmet, tudjuk, hogy van olyan konventi és káptalani levéltár, amelyiknek az egyházi hierarchiában nem feltétlenül magyarországi egyházi szervezeti egység a fölöttese. Ezt az egy szót, mint kiegészítést...
Mi történt? Elvetésre javasolták. Miért? Mert ugyanehhez a ponthoz, nagyon helyesen, Baráth Magdolna és Kiss Gábor egy módosítást fûztek hozzá, amelyik arról beszél, hogy a mûvelõdési és közoktatási miniszter engedélyezheti köziratoknak nyilvános magánlevéltárban történõ elhelyezését. Teljes mellszélességgel támogatom. Ez legyen két, egymást követõ paragrafus. De azért a konventi és káptalani levéltárak biztonságáról szóló passzus ne maradjon ki, és ha lehet, akkor fogadják el az én javaslatomat. Egyébként hadd mondjam: mint annyi más kérdésben - Szilárd barátunk utalt rá - vannak közös, olyan levéltári állásfoglalások, amelyekhez többen is igazodtunk. Ez is olyan, hogy hazai egyházi levéltárban lehet ezeket elhelyezni. Ezt az egy szót javasoltam.
Kérem, ne lõjék ezt ki, hanem legyen annyi rugalmasság az elõterjesztõben és a bizottságokban, hogy észreveszik, más képviselõk ennek kapcsán ráébredtek arra, hogy nincs rendelkezés arról, amit õk fontosnak tartanak. Akkor ott legyünk rugalmasak, hogy adjunk egy a), b), c) pontot vagy új paragrafusszámot, és vegyük be, de egyik ne lõje ki a másikat.
Már nagyon kevés mondanivalóm van, de egy fontosat szeretnék mondani. A 70. §-ból - ugyancsak számos levéltáros elgondolását is megtestesítve - szólok arról, hogy sem közfeladatot nem ellátó szervek, sem természetes személyek maradandó értékû iratanyaga, ha egyéb vagyontárgyaitól elkülönítve kereskedelmi forgalomba kerül, ne kerüljön egyben ebek harmincadjára, hanem a levéltárnak legyen elõvásárlási joga. Ezt én elmondom. Az elõterjesztõ egyik bizottságban egyetértett, másik bizottságban nem értett egyet. Ha én jól érzékelem, a helyét nem találta meg ez a javaslat az elõterjesztõ gondolatrendszerében.
Engedjék meg, hogy nagyon röviden én azt mondjam: ha jobb helyet talál a törvényjavaslatban, rakja át másik helyre, de ne keletkezzék skizofrénia - egyik helyen helyeslem, másik helyesen nem helyeslem -, hanem ennyi rugalmasság legyen, hogy ha a tartalommal egyetért, tegye oda, ahova a legjobbnak tartja. Ha úgy tetszik, akkor ez az én kapcsolódó módosító javaslatot nélkülözõ indítványom. De az elõterjesztõ rugalmasságán múlik, ha tartalmilag egyetért, ne legyen formai probléma.
Még két dolgot szeretnék szóvá tenni. Én a két utolsó javaslatként új paragrafusok beiktatását javasoltam. Mégpedig azt, hogy az Országgyûlés egy éven belül alkosson törvényt a könyvtárak és múzeumok kézirattári anyagának hatékony védelmérõl. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy - megint Baráth Magdolna és Kiss Gábor gondoskodása folytán - ez a gondolat belekerül egy másik paragrafusba, a 72. ajánlás címén. Belekerül, de - engedjék meg, ezt már az öregember mondatja - egy kicsit olyan "bocsánat, hogy élek" felkiáltással megfogalmazott mellékmondatban. Nem ellenzem: helyeslem. De kérem, gondolja meg az elõterjesztõ is, vajon nincs-e itt az ideje, hogy bonyolult kérdés nem intézhetõ el egy fél mondatban, és egy világtendencia, hogy könyvtárak és múzeumok egymással versengve óriási kéziratanyagot halmoznak fel. Az ötvenes, hatvanas években volt törekvés arra, hogy profilírozás címén elvegyünk tõlük, és így tovább.
Nem lehet megtenni, sok-sok oknál fogva. Legalábbis nem célszerû. De azt igen, hogy néha ezek az anyagok - és tessék megnézni, én igyekszem figyelemmel kísérni -, például a magyar emigráció kézirathagyatéka alig kerül levéltárba. Szinte kivétel nélkül könyvtárakba és múzeumokba kerül. Miért, miért nem, ne kutassuk. Szellemi életünk nagyjainak hagyatékai nem levéltári õrizetbe kerülnek saját döntésük alapján, hanem kézirattáriba és könyvtáriba.
(22.40)
Ha nem gondoskodunk arról, hogy azoknak az õrizete épp olyan meggondolt, alapos, körültekintõ és mindenre kiterjeszkedõ legyen, akkor önmagunkat és az eljövendõ nemzedékeket csaljuk meg. Ez az egyik, ami miatt úgy gondoltam - az elõterjesztõ nem értett velem egyet, nem is minden bizottság értett egyet, sõt, a bizottságok általában nem értettek ezzel egyet - és ugyanez a helyzet egy másik javaslatommal. Még egyszer figyelmükbe ajánlom. Mégpedig a másik javaslatom az, hogy a büntetõ törvénykönyvet - a "hatályos" szó nem kell - a levéltári és kézirattári anyag fokozott védelmét biztosító rendszabályokkal egészítse ki az Országgyûlés, ugyancsak egy éven belül.
Vegyük tudomásul - erre felhívtam az általános vitában a figyelmet -, hogy nemcsak óriási szellemi értékekrõl van szó, hanem óriási forgalmi árral bíró értékekrõl, amiket ha nem védünk meg, hiába hozunk szép szavakba csomagolt intéseket, vagy hiába hozunk olyan rendszabályokat, amelyek nem bírnak kellõ szankciós erõvel. Olyan értékekrõl van szó - ezt próbáltam kifejezni dollárban is -, hogy nekünk nemcsak a forgalmi ára miatt, de annak, aki esetleg bûnös gondolatokat forgat a fejében - elég példa volt -, az ára miatt is megéri a jelenleg igen alacsony kockázatot. Emeljük meg ezt a kockázatot.
Köszönöm szépen és elnézést kérek, ha nem maradok itt a vita végéig, de nyomós okok miatt fogok elmenni. (Taps a jobb oldalon.)