ZSIGMOND ATTILA, a Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Asszonyok! Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Mondanom sem kell, hogy nincs kedvem e témában viccelõdni, mégis az a vicc jut eszembe, hogy két ember találkozik Amerikában, az egyik éppen itthonról érkezett. A kérdés neki szól: "Mondd, milyen a szocializmus?". A válasz: "Jó." "Na hát, azért ennél egy kicsit bõvebben!" "Nem jó" - feleli a kérdezett.
Esetünkben bárki kérdezheti: milyen törvényt tárgyal az Országgyûlés? A válasz: a médiatörvényt. Na hát, azért ennél egy kicsit bõvebben! A komédiatörvényt - válaszolhatnánk. (Derültség.) A "ko" azonban itt nem a közös munkára, a kooperációra utal, hanem illúziókeltõ színjátékra, alkalmasint szemfényvesztésre is.
Leoncavallo operahõse jelt ad a kezdésre: "Kezdõdhet a játék!" - énekli. A mi elõadásunk a múlt nyár végén kezdõdött.
Elsõ felvonás:
Miközben a kormányzó pártok még újabb és újabb légyottokon látszattárgyalásokat folytattak az ellenzékkel, a miniszterelnök úr már jóval elõbb aláírta a két új médiumvezetõ kinevezési javaslatát. Ez még abban az idõben volt, amikor a miniszterelnök urat sorra félretájékoztatták. Az ellenzéki pártok tiltakozásul kivonultak a kulturális bizottság elnökjelölteket meghallgató ülésérõl.
Második felvonás:
Mondhatjuk, hogy ez a rész - amely múlt szeptembertõl az idei februárig tart -: variációk egy témára, miközben a fõ téma érinthetetlen volt, és az ellenzék hiábavaló beszéltetésének idõszaka volt, a félbehagyott és soha be nem fejezett beszélgetéseké, a falra hányt borsóé. A felvonás hatáskeltõ kéthónapos szünettel ért véget.
Harmadik felvonás:
E csendben is a rádióban és a televízióban kialakult helyzet - egyebek között kiváltképp a teljes szabályozatlanság miatt - tovább rosszabbodott. A rontó csenget megtörendõ, az ellenzéki pártok levélben javasolták a miniszterelnök úrnak a hatpárti tárgyalások megkezdését. A tárgyalások öt hét alatt megállapodáshoz vezettek, egy új médiatörvény legfontosabb sarokpontjaiban a folytatás igényével. A felvonás drámai befejezése: a kormányzó pártok hevesen, kórusban magyarázzák, hogy nem is volt megállapodás. Tisztelet a kivételnek, de õket elnyomja a kórus.
Negyedik felvonás:
A dráma csúcspontja: a kormány nem bíbelõdik tovább az ellenzékkel, a gyönyörû záró szextett helyett a szimpla duót adja elõ a közönség mélységes sajnálatára.
(11.00)
Tisztelt Országgyûlés! Az elõzõ parlamenti ciklus idején is született médiatörvény-tervezet, de egy fagyos éjszakán koraszülöttként elhunyt. Az a tervezet több mint 90 százalékban hatpárti konszenzussal készült. Akkor a kulturális bizottságban a hat párt meg tudott egyezni, senki nem sajnálta az idõt és fáradságot. És az akkori ellenzék - ma kormánypártok -, a szabaddemokraták és szocialisták azt vallották, hogy ilyen fontos, kétharmados, alkotmányerejû törvény csak és kizárólag a parlamenti pártok teljes konszenzusa után nyújtható be a tisztelt Ház elé. Sajnálatunkra úgy tûnik, hogy az ellenzékben fennen hangoztatott elvek kormányrúd mellett átértékelõdnek. Az eltökélt megegyezési szándékot a parlamenti erõ, illetve erõszakosság váltja fel. Az elengedhetetlennek tartott hatpárti konszenzus helyett meglehetõsen bizonytalan kétpárti kormánykoalíciós egyeztetéssel a kormány az Országgyûlés elé erõltette saját törvénytervezetét. Pedig a hatpárti egyezség alapján - meggyõzõdésem szerint - a leggyorsabban lehetett volna médiatörvényt csinálni.
Ezután talán mondanom sem kellene, mert kitalálható a kialakult gyakorlat alapján, hogy a szakma, a szakmai érdekképviseletek véleménye is többnyire pusztába kiáltott szó maradt. Pedig most nem lehetett a szakma és a szakmai érdekképviseletek megosztottságáról beszélni és eltérõ pártpolitikai szimpátiáikkal magyarázni ellenérveiket. Õk értenek hozzá, nekik ez a szakmájuk, ez a szakértelmük. Arra gondolni sem merek, hogy az sem fontos - hogy nem fontos a szakmai ellenvélemény, az ellenzéki aggályok. De hát akkor mi a fontos? És kiknek mi a fontos?
Hölgyeim és Uraim! Kérdezhetjük azt is, milyen viszonyban van a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény az alkotmánnyal. A válasz, kicsit bõvebben: nem jó. Nem jó, mert az Alkotmánybíróság oly sokat citált határozata szerint független, államtól, kormánytól és cseppet sem utolsósorban pártoktól független, autonóm médiumokra van szükség. Azt hiszem, merem remélni, hogy ebben nincs vita e Házban. A tervezetben azonban épp az ellenkezõje olvasható. A mindenható országos rádió- és televízióbizottság tagjait éppúgy, mint a közalapítvány kuratóriumának tagjait a politikai pártok, a kormánypártok és ellenzék paritásával jelölik. Tehát ezek a testületek nemhogy nem függetlenek a pártoktól, hanem ellenkezõleg: a pártok jelölik a tagjaikat!
Vizsgálhatjuk persze a rádiózásról és televíziózásról szóló törvénytervezetet a közszolgálatiság, a tulajdonlás, a privatizáció szempontjából is. Ez a téma váltotta ki egyébként a legnagyobb vitát eddig is, ebben volt és van a legnagyobb véleményeltérés ma is.
A törvénytervezet szinte meg sem kísérli a közszolgálatiság fogalmi meghatározását, szakmai elemzését, a társadalom számára nélkülözhetetlen és sem a magánszférában, sem más intézményben nem pótolható médiaszolgáltatások számbavételét. Pedig itt nem kevesebbrõl van szó, mint arról, hogy a közszolgálatiság - mint Hayek, a neoliberalizmus guruja írja - "olyan szolgálatokat lát el, amelyekre különbözõ okok miatt a piaci erõk képtelenek, legalábbis kielégítõ mértékben" - olvasható Szecskõ Tamás írásában. Ugyanitt esik szó a britek, a dánok, a finnek, az olaszok, a németek és nem utolsósorban a 47 európai közszolgálati mûsorszóró által tíz frappáns címszó alá besorolva: hogyan kísérelték meg e nélkülözhetetlen fogalmat meghatározni. De idézhetem a svéd rádió elnökét is, aki szerint a közszolgálatiság "az európai nemzetek kulturális életbiztosítását" jelenti.
Példák tehát vannak. A közszolgálatiság fáradságos fogalmi meghatározása tehát valószínûleg elkerülhetetlen. Már csak azért is, mert ennek híján a tervezett Országos Rádió és Televízió Tanács nem tudni, milyen ismérvek alapján fogja X.Y. rádiót vagy televíziót - a tervezet szóhasználatával élve - közmûsor-szolgáltatóvá minõsíteni, illetve minek alapján kéri számon ennek teljesülését a gyakorlatban.
Nézzük a tulajdonlást a tervezetben! Kié hát a Magyar Rádió, a Magyar Televízió, a Duna Televízió? Mondhatjuk: a nemzeté, mindannyiunké, illetve a népképviseletet ellátó Országgyûlésé, annak megbízásából az alapítványi kuratóriumé, kuratóriumoké. Idáig minden rendben. De hogyan jelenítik meg a pártjelöltekbõl álló, a politikai matematika alapján mûködõ vagy nem mûködõ kuratóriumok a szélesen értelmezhetõ társadalmi tulajdonlást? Nyilván alig - vagy sehogy.
Mi lehet a megoldás? A 18 pontos megállapodás tartalmazta azt az elvet, hogy a kuratóriumok tagjainak csak egyharmada a pártok jelöltje, másik harmada a szakma képviselete, míg a tagok harmadik harmada a társadalmi szervezetek képviselõibõl kerülne ki. Ezzel feloldható a politikai matematika, árnyaltabb, sokszínûbb tulajdonosi szövet, árnyaltabb, kiegyensúlyozott érdekérvényesítés valósulhat meg.
És még mindig a tulajdonról:
A 61. § (2) bekezdését idézem: "A Nemzeti Közmûsor-szolgáltató Közalapítvány tulajdonába kerül a Magyar Rádió Közhasznú Társaság üzletrésze, a Magyar Televízió Közhasznú Társaság üzletrésze, valamint a Hungária Közalapítvány vagyona, a Duna TV Rt. részvényeivel" stb. A 63. § (1) bekezdésében viszont ezt olvasom: "Az Országgyûlés e törvénnyel a Magyar Rádió, illetve Magyar Televízió költségvetési szerveket általános jogutódlással közhasznú társaságokká alakítja át, egyidejûleg a kezelésükben lévõ állami vagyont a társaságok tulajdonába adja." Vagyis ki is a tulajdonos? Vajon kinek a tulajdonába kerül tehát az állami vagyon?
(A jegyzõi székben Boros Lászlót dr. Kávássy Sándor váltja fel.)
Tisztelt Országgyûlés! A törvénytervezet idõnként nehezen követhetõ, kalandos elõkészületei közepette sok kétely, kérdés fogalmazódott meg arról, hogy valóban akarja-e mindkét kormánypárt a törvény mielõbbi megszületését. Befolyásolják-e a folyamatot nem politikai, hanem gazdasági csoportérdekek, akiknek a szabályozatlanság kedvezõ? E latolgatás során a privatizáció feltétlen szándéka tûnt leginkább a mozgatórugónak. Gyakorta tûnt úgy, hogy másról sem szól a törvénytervezet készítése, mint arról, hogyan lehet a tévé második csatornáját és a Danubius Rádiót magánosítani.
A Magyar Demokrata Fórum kívánja és támogatja, hogy minél több magán- és kereskedelmi rádió és televízió mûködjék, szélesedjen a verseny a részvevõk között, nõjön a kínálat a hallgatók és nézõk számára. Mert sohasem szabad elfelejtenünk, hogy a rádiózás és televíziózás értelme - véleményünk szerint - a nézõ, a hallgató. Ebbeli véleményében a Magyar Demokrata Fórum még a koncesszióba adástól sem zárkózott el, de mindezt csak abban az esetben valljuk, ha ez nem megy - nem mehet - a közszolgálati rádiózás és televíziózás kárára. Eközben különösen sokra értékeljük a valódi befektetõket, a kínálat- és mûsorválasztási lehetõséget bõvítõ szándékot.
Ha már itt tartunk: a törvénytervezet egyáltalán nem számol az esetleges sikertelen pályázattal, azzal a lehetõséggel, hogy a pályázó esetleg nem fizet vagy mûködése folyamán csõdbe megy. Ebben az esetben ugyanis a kötelezõen bérbe adott második csatorna gazdátlan marad, miközben a költségeiben megkurtított Magyar Televízió nem lesz képes az adott frekvencián is mûsort adni, hisz költségeit legfeljebb egy program finanszírozására szorítják le.
De térjünk vissza még egy rövid idõre arra a sokat vitatott kérdésre, hogy hány közalapítvány legyen. Meg kell jegyeznem, hogy az egyetlen elfogadott javaslatunk magának a közalapítványi formának a beépítése a tervezetbe. De a Magyar Demokrata Fórum elfogadhatatlannak tartja a Magyar Rádiónak, a Magyar Televíziónak és a Duna Televíziónak az egy közalapítványba gyömöszölését - mert a Magyar Rádió és a Magyar Televízió korábban minden házasítási kísérlete csõdöt mondott. Olyan ellenérdekeltségekkel kell számolni, ami ezt az elképzelést várhatóan ma is meghiúsítaná. A Duna TV pedig olyan sajátos feladatot lát el, hogy ezért nem fér bele e frigybe. Egyébként ez az igazi monopólium, amely ellen hangoztatott elveikben az elõterjesztõk küzdenek.
Érdemes a törvénytervezet testületeirõl külön is szót ejteni; egyes kormánypárti vélemények szerint egyszerûbb mûködtetni az elõterjesztett testületeket.
(11.10)
Hát persze, hogy egyszerûbb, ha a két kormánypárti és két ellenzéki tag többnyire kioltja majd egymás akaratát, és szinte mindig az elnök dönt, aki egy kivételesen - de nemkívánatosan - nagy hatalomhoz jut, és a javaslat teljhatalmú úrrá teszi az egész magyar médiavilág felett, szélesebb értelemben valamennyi közszolgálati intézmény, a magántelevíziók, -rádiók és áttételesen még akár a magyar filmgyártás felett is.
Ebben a formában ez nekünk túlzottan is egyszerû és rossz emlékû. Cseppet sem lelkesít, hogy már három fõvel is teljesértékûen mûködhet a testület. Nem lesz ez talán túlzottan egyszerû?
Arról az apróságról nem is beszélve, hogy az elnököt ki jelöli - errõl említés sem történik a tervezetben, és mindez a közalapítványi kuratóriumról szóló részben ugyanígy visszaköszön.
Végül néhány kérdést szeretnék feltenni:
A Magyar Demokrata Fórum nem érti, miért nem szerepel a közmûsor- szolgáltatók, illetve nemzeti közmûsor-szolgáltatók feladatai között a mi nemzeti kultúránk, nyelvünk ápolása, védelme, miközben - nagyon helyesen - többször is említi a tervezet a nemzeti és etnikai kisebbségek kultúrájának, nyelvének ápolását.
Miért nincs megoldva a felügyelet, a mûsorfolyam ellenõrzése? Ezt nem helyettesíti a panaszbizottság, amely csak konkrét panaszokkal foglalkozhat, a panaszok pedig szinte csak kizárólag a tájékoztatásra vonatkozhatnak. És a többi mûsortípus megsértõire hol lehet panaszkodni?
Milyen megfontolásból rendeli a tervezet a nemzeti közmûsor-szolgáltatók páratlan értékû nemzeti kincsnek minõsülõ és a közmûsor-szolgáltatók által drága pénzen létrehozott archív anyagainak fillérekért történõ kiszolgáltatását más mûsorszolgáltatóknak? Micsoda abszurd ötlet, hogy például egy drága zenekari felvételt a tárolási költség és a másolási költség kétszereséért bárki felhasználhat?! Ez, képviselõtársaim, az archívum kirablását jelenti!
Hogyan képzeli az elõterjesztõ, hogy a törvénytervezet - lényegében fenntartva a mûsorkészítési normákat, elismerve a három országos közszolgálati mûsor szükségességét a rádióban - a mai gazdálkodási lehetõségekhez képest kereken felére kívánja csökkenteni a Magyar Rádió pénzügyi forrásait?
Miért feledkezik meg a tervezet a Magyar Rádió hét körzeti stúdiójáról - nem adva sem pénzt, sem frekvenciát erre?
Miért feledkezik meg teljesen a törvénytervezet a magyar, angol és német, valamint az öt szomszédos nemzet nyelvén külföldre sugárzott mûsorokról, az országpropagandáról?
Miért hallgat a tervezet például a nagy múltú zenei együttesek sorsáról?
Befejezésül két fontos téma:
Elõször: ez a törvény a robbanásszerû technikai-technológiai változások korában készült, és ebben a formájában már most elavult. Valójában nem tárgyalja a mûholdas mûsortovábbítás szabályait sem akkor, amikor a kormány - még az illetékes kulturális bizottság tájékoztatását is elmulasztva - megállapodást kötött a Magyarsat vállalkozással. Ha nem szorgalmazom a tájékoztatást, ma is csak a szûkszavú újsághíreket ismernénk. Azt például biztosan nem, hogy sem a Magyar Televízió, sem a Duna Televízió nem kívánja a Magyarsatot igénybe venni - utóbbi a kedvezõtlen sugárzási tartomány miatt. Akkor pedig ki fogja használni és milyen szabályozással?
Azt is nehéz érteni, hogy a tervezet szerint a Magyar Televízió jogosult lehet mûholdas országos közmûsor-szolgáltatásra. Ez önmagában nonszensz és alkotmányellenes, mert megszünteti a nézõk vételi esélyegyenlõségét.
Másodszor: nem tárgyalja jelentõségének megfelelõen a kábeltelevíziós mûsorterjesztést. Felületességét például mi sem bizonyítja jobban, mint hogy "vételkörzet"-rõl beszél a kábelnél, amikor a kábeltelevízióknak kiépültségük szerint köztudomásúlag "ellátási terület"-ük van.
Tisztelt Képviselõtársaim! Összefoglalva: véleményünk szerint a médiatörvénynek a szabad vállalkozású, plurális rádiózás és televíziózás megteremtése és szabályozott felügyelete mellett, funkcióit tisztázva, mûködését garantálva, létében kell megvédeni a közszolgálati rádiózást és televíziózást. Ez a törvénytervezet ma messze van ettõl. Sok vitával és jobbító szándékú módosító indítványokkal kell megkísérelnünk javítani rajta; hogy lehetséges-e és mennyire, ez a további tárgyalás során derül majd ki.
A Magyar Demokrata Fórum az elmondottak ellenére figyelemreméltónak tartja a kormány kinyilvánított nyitottságát, és bár azt a dilemmát nem tudja feloldani, hogy nem akar fügefalevél lenni és nem is lesz az, de az értelmes, ésszerû határig kész a tárgyalásra, az egyeztetésre. Míg van egyetlen esély a vélemények közeledésére, tárgyalunk, de hivatkozási alap nem leszünk.
Kérem, ne feledjék, hogy felelõsségünk ez alkalommal is óriási, mert a két leghatásosabb médiumról, azok szabályozásáról kell döntenünk. És mivel a leghatásosabb médiumokról van szó, nem túlzás, hogyha azt mondjuk: a tét a sajtószabadság, a demokrácia.
Köszönöm szépen figyelmüket. (Taps.)