POKORNI ZOLTÁN (Fidesz): Elõre is köszönöm. A javaslatom lényege... (Dr. Torgyán József: Már letelt az idõ! - Derültség.) Ennek a tréfás indítónak köszönhetõen talán némi figyelem övezi ezt a javaslatot, amit az oktatási bizottság - ahogyan azt itt hallottuk - közel másfél hónappal ezelõtt elutasított, vagy legalábbis nem javasolta a megvitatását. Bízom abban, hogy az eltelt idõ, de még inkább az azóta napvilágot látott intézkedések talán a bizottság kormánypárti tagjait is más megfontolásra indítják, és bízom a Ház többségének támogató szavazatában.
Mi a lényege e javaslatnak, aminek a megvitatását kérem önöktõl? Nem nehéz! Két dolgot kíván összekapcsolni az általam beterjesztett törvényjavaslat. Az egyik a Bokros-csomagban elhatározott tandíj alkalmazása és a felsõoktatás fejlesztésérõl szóló törvény meghozatala. Meggyõzõdésünk, hogy a felsõoktatásban alkalmazható a tandíj mint technika. Meggyõzõdésünk azonban az is, hogy mind gazdaságilag, mind erkölcsileg csak akkor van erre értelmesen szükség, illetve lehetõség, ha a felsõoktatási fejlesztési törvény is megszületik ezzel párhuzamosan.
Nem állunk egyedül meggyõzõdésünkkel, hiszen ugyanez volt a meggyõzõdése az egykor volt kormánypártoknak két évvel ezelõtt, és ugyanez volt a meggyõzõdése a mostani kormánypártoknak két hónappal ezelõtt. Amikor a kormány határozott március 12-én, még úgy szövegezett: fejlesztéssel együtt képzelhetõ el a tandíj. Mára - úgy látszik - megváltozott, legalábbis a parlament egyik fertályának az álláspontja, és elképzelhetõnek tartják a tandíj bevezetését fejlesztés nélkül. Én nem, és bízom benne, hogy amennyiben a parlament megvitatja ezt a kérdést, akkor a parlament többsége sem.
Miért nem helyes önmagában, fejlesztés nélkül a tandíj? Azért, mert az az összeg, amelyet a tandíj beszedésébõl remélhet mind a kincstár vagy akár a felsõoktatás fejlesztése, elenyészõ ahhoz képest, amit a tandíj alkalmazásától remélhetünk, ha ez egy modernizált, nyitott felsõoktatási rendszerben mûködik. Sajnos félõ - mert a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják -, számolni kell azzal, hogy egy nyitott credit-rendszerû felsõoktatási rendszerben a hallgatók megnyújtják a tanulmányaikat. A mai átlagos 5 és fél évrõl várhatóan 8 és fél- 9 évre kalkulálható, hogy megnyúlik az átlagos képzési idõ. Ha tudjuk azt, hogy egy felsõoktatási hallgató átlagos képzési költsége egy évben 6 és fél ezer dollár, közel 780 ezer forint, akkor azt is láthatjuk, hogy az évi 20 ezer forintos tandíjbevétel elenyészik ahhoz képest, amennyit gazdaságilag is profitál az ország, ha rövidebb ideig tanulnak a fiatalok. Arról nem beszélve, hogy csak ettõl remélhetjük azt, hogy többen jutnak hozzá a felsõoktatási intézmények szolgáltatásaihoz, mint most, vagy mint egy ilyen rendszert nélkülözõ felsõoktatási rendszerben.
Egyetlenegy pontra szeretnék még kitérni, arra, ami itt délelõtt és kora délután is vita tárgya volt. Kell-e számolni a 2000 forintos havi alaptandíj mellett a 8000 forintos havi kiegészítõ tandíj alkalmazásával, kell-e félni ettõl? Államtitkár úr annak az érvelésnek adott hangot, hogy nem kell, hiszen ezt másutt sem szedik be, ahol ilyen rendszerek mûködnek, például Angliában. Sajnos félõ azonban, hogy mivel a teljesítményarányos finanszírozás rendszerének kiépítése Magyarországon elmaradt - nagyrészt a tárca késlekedése miatt -, így az egyetemek nem a hallgatói létszám növekedésével kívánják majd a finanszírozási gondjaikat megoldani, hanem a kiegészítõ tandíj gyors beszedésével. Ez egy szûkítést, egy lefelé tartó, vagy ha úgy tetszik, negatív spirált indít el a magyar felsõoktatásban, elitizálja, és félõ, hogy végsõ soron dinasztizálhatja is azt.
Ezek súlyos, nemcsak szakmai, hanem társadalmi gondokat is felvetnek. Nem állítom, hogy az általam benyújtott törvény megoldja ezeket, de elindíthatja a parlamentet a megoldás felé tartó úton. Ezért kérem, hogy a tisztelt Ház tûzze napirendjére az általunk benyújtott törvényjavaslatot. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiból.)
(17.10)