DR. SZABÓ IVÁN (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Miniszterelnök Úr!
Relatíve nehéz helyzetben vagyok, mert koalíciós partnerek vitájába nem illik kívülrõl beleszólni. Mégis, azt hiszem, reagálni kell elsõsorban miniszterelnök úr néhány felvetésére, reagálni kell erre a belsõ vitára, mert azt hiszem, az ellenzéknek ebben a helyzetben valóban kiélezetten fontos a szerepe. Fontos, hogy - józanul mérlegelve a történteket - hogyan viszonyul egyes kérdésekhez.
Azt hiszem, a Magyar Demokrata Fórum az elmúlt idõszakban igyekezett - a dolog valódi tartalmát tekintve - a vitás kérdésekben konstruktív álláspontot elfoglalni. Fájdalmas számunkra, hogy amikor a leginkább úgy éreztük, konstruktívak vagyunk, akkor kaptuk azt a vádat, hogy obstrukciót folytatunk a kormány stabilizációs programja ellen és demagógiával akarjuk lesöpörni az országjobbító szándékokat.
Kérdezem a tisztelt Házat, ki a konstruktív? Az, aki a szakadék szélén álló emberen egy nagyot taszít, hogy essék bele, vagy az, aki igyekszik visszafogni? Az az obstrukciónak nevezett és minõsített vitáról - amelyet mi a parlamentben folytattunk - utóbb bebizonyosodott: ahol a vitánk valóban komoly volt, ott az utolsó mondatig a konstruktív ellenzéknek adott igazat az Alkotmánybíróság. Jobb lett volna nem beleugrani abba a szakadékba, amelybõl nem a parlamentnek, hanem egy magasabb jogi testületnek kellett a kormányt visszarángatnia. (Taps az MDF, a KDNP és a Fidesz padsoraiban.)
Azt hiszem, a jövõre nézve is alapvetõen az a célunk és a szándékunk, hogy minden esetben, amikor azt látjuk, hogy az ország sorsát, pénzügyi stabilitását elõrevivõ kérdésekrõl van szó, a stratégiai célokat nem feláldozó módon napi politikai és pénzügypolitikai kérdéseknek alárendelten, akkor mi is konstruktívan fogjuk elmondani a véleményünket. De szeretném határozottan rögzíteni: itt nem tudunk abból kiindulni, hogy pártérdekek megelõzzenek országos érdekeket. Ezt nem tudjuk elfogadni sem a kormánypártok, sem az ellenzék részérõl.
Miniszterelnök Úr! Ön az ország állapotáról mondott egy-két biztató szót. Ha cinikus lennék, azt mondanám, hogy a félévi adatok ezt ugyan nem tükrözték, de elfogadom, hogy az utóbbi két hónapban bizonyos pozitív változások voltak - mialatt a parlament és a kormány szabadságon volt... (Derültség és taps az ellenzéki padsorokban.)
Mégis, az egész ország állapotában mi olyan tendenciákra szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek errõl az oldalról nézve talán mégis megfontolandók a kormánykoalíció részére is. Mert miközben nem igazán egy célratörõ, harmonikus elképzelés következetes végrehajtását, hanem - mint a kapitalizmus általános válságáról tanultuk - a koalíció ciklikus válságát láttuk itt állandóan görgetni negyedévenként, mégis, a másik oldalról nézve mi a legfélelmetesebbnek azokat a tendenciákat látjuk, amelyeket a kormánykoalíció munkájában egy anyagi és szellemi centralizációs törekvésnek a megvalósításában vélünk igazán összefoglalhatónak. Mind anyagi tekintetben - és erre részben Petõ Iván is utalt az önkormányzatiságban, amire majd még visszatérek - mind nagyon határozottan a szellemi szférában nagyon komoly centralizáció zajlik, miközben nem látjuk a stratégiát, nem látjuk a kibontakozásra célratörõ dolgot.
Elnézést, ez a semmittevés melletti centralizáció, amely csak a hatalmi pozíció vagy a hatalomhoz közelálló kliensek stabilizációját hozza, kissé olyannak tûnik, mint amikor az impotens ember erényövet tesz a feleségére... (Derültség.)
Lehetetlenné teszi a kormányzat - és a kliensrendszer kialakulása - az egészségügyet, a kórházakat. És csodálatos módon, amikor a kormányzat innen elvonja a levegõt - magyarul a pénzt -, rögtön jelentkezik egy érdekcsoport, amely ezt a teljesen tönkrement kórházi rendszert, ezt a mûködésképtelen kórházi rendszert felvásárolja és közli, hogy õ ezt tudja mûködtetni. Ez a magántársaság nyilvánvalóan úgy juthat egyáltalán szinte ingyen vagyonhoz, hogy a kormány tudatosan leépíti az egészségügy egy részét.
A szellemi centralizációt látjuk abban, amikor irányítási racionalizálás címén összevonás történik, a hármas kórházvezetésbõl csinálnak egyet - és utána kiderül, hogy sem jobbra, sem balra, sem szocialista, sem magyar demokrata, sem kereszténydemokrata nem pályázhat: a klienskör egészen másutt van, másképp ölt testet a kórházigazgatók pályázatában.
Kiszolgáltatják és lehetetlenné teszik a felsõoktatást, mert majd a magánegyetemek, majd az alapítványi iskolák betöltik azt az ûrt, amit kihagy a kormányzat a hallgatók szelekciója révén. Nézzük meg: ha mindent összeszámlálunk most már a tandíjban, kollégiumi díjakban, ellátási díjakban, akkor azt hiszem, 10 és 15 ezer forint havi pénz nélkül nehezen lehet ma már oktatáshoz jutni.
Ez az a kontraszelekció, amely elit értelmiséget akar teremteni, és majd nem tudom, hogy négy év múlva újra népi kollégiumokkal és fényes szelekkel tudjuk-e ennek útját állni.
Lehetetlen helyzetbe hozza ez a kormányzat a privatizációt, költségvetési napi érdekeknek alávetve. És már rettegek attól, mi lesz, ha megint valami olyan céget fognak privatizálni, ami "hungar"-ral kezdõdik - például az Antenna Hungáriában is benne van ez a szó -, mert eddig a HungarHotels és a Hungaroton esetében lett a világbotrány. Jobb lenne ezeket a cégeket egy kicsit hátrébb tenni a rangsorban.
De beszélhetünk az energiaszektor privatizációjáról, ahol az egész magyar társadalom kiszolgáltatottjává válhat egy olyan külföldi tulajdonosnak, amelyik nem oda jön be tõkével, ahova kell, a termelõszektorba, hanem oda, ahol éppen a profit keletkezik; a lakossági fizetésekbõl származó profit kivonható az országból.
Látjuk ezt a szellemi centralizációt a közszolgálati televízió ügyében és általában a médiaügyben, és azt is láthatjuk, hogy valóban, az ellenzéki pártokkal folytatott tárgyaláson Horn Gyula miniszterelnök úr mutatott készséget a médiatörvény konstruktív megoldására. De a birodalom másnap visszavágott, és az egyetlen ma még meglevõ másfél órás rádiómûsorból a felelõs szerkesztõt fölmentette, hogy megmutassa, ki az úr a háznál.
Lehetetlen helyzetbe hozza - és errõl már Petõ Iván szólt - az önkormányzatokat, és számomra rendkívül érdekes az az államháztartási reform, amely egy alrendszert nem kivisz a központi költségvetésbõl, hanem becibál oda. Én ezt nem így gondoltam annak idején.
Lehetetlen helyzetbe hozza ez a centralizáció a pártokat. Ennek eredményeként arról nem esik szó - csak itt a finanszírozásnál -, hogy a költségvetésbõl ki mit kap, de az alapítványok titkosak, nem tudjuk, ki kit támogat. Világos, hogy nem esik sok szó arról, hogy nem az állami tulajdon bérletébõl, hanem az íróasztal bérbeadásából vannak bevételek. Lehetetlen helyzetet teremtünk - elnézést, itt egy szocialista képviselõtársunk mondására kell utalnom: ha Berecz elvtárs tudta volna ezt a technikát, hamarabb engedélyezi a többpártrendszert... (Taps az ellenzéki padsorokban.) Lehetetlen helyzetbe hozzuk a dolgozó emberek tömegeit, akiknek a szocializmus idõszakában a közvetlen bérbe a termelékenység növekedésével arányban álló közvetlen bért soha nem adták oda, de a közvetett rendszerekben az állami elosztó szférán keresztül igen. Ezért van ma az az abszurd helyzet, hogy a bér már csak 45 százalék, és 55 az állami elosztó rendszer.
(15.50)
De, tisztelt képviselõtársaim, kétszer ugyanazt a bért nem lehet elvonni ugyanattól a dolgozótól, hogy tudniillik bérben sem adom oda, de a szociális ellátórendszerbe bevittet is megvonom tõle.
Ezek azok a problémák, amelyekkel nagyon nehezen tudunk szembenézni. S itt találunk egy olyan pontot, amelyet a legrosszabb ómennek látunk, hogy miközben ezek a lépések megtörténnek, tudatosan, kiszámítottan és célratörõen ugrasztják egymásnak a társadalom különbözõ rétegeit: a nyugdíjasokat az aktív dolgozókkal, az értelmiséget - gondoljunk csak a 44 százalékos tb-járulékra - a fizikai dolgozókkal, a várost és a vidéket az önkormányzati finanszírozás révén is, az orvost a beteggel, a rendõrséget a civil szférával, mert egy lepusztuló rendõrségben természetesek az atrocitások, és a rendõrségellenes hangulat az egész közrend felbontásával fenyeget.
Miniszterelnök Úr! Mi itt látjuk az igazi problémákat, amelyekrõl majd tárgyalni kell ebben a parlamentben. S messzemenõen nem vagyunk olyan optimisták, mint ez az ön beszédébõl elhangzott, de olyan pesszimisták sem, mint a koalíciós partner kritikájából és megleckéztetésébõl kihallott. (Taps a jobb oldalon.)