DR. GYÕRIVÁNYI SÁNDOR (FKGP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Mélyen Tisztelt Országgyûlés! Rozgonyi és Körösfõi képviselõtársam nagyon pontosan rámutatott azokra a gondokra, amelyek e törvénymódosítás kapcsán jelentkeznek. Nevezetesen, hogy ma is várat magára egy oktatáspolitikai koncepció, amely egyrészt a közoktatás, másrészt a szakképzés kérdéseit meghatározná, jelentõsen és pontosan definiálná. Ha ezt a módosítást megnézzük, azt látjuk, hogy tulajdonképpen ez visszatérést jelent 1948-ig, a kereskedelmi és iparkamarák oktatási szabályzatához. Ez nagyon helyes is, hisz a piacgazdaság mostani kialakulása szükségessé teszi, hogy azokat az alapokat, azokat a történelmi hagyományokat feltárjuk és e történelmi hagyományok jegyében újítsuk meg, újítsuk vissza a magyar szociális piacgazdaság megvalósítását.
Tulajdonképpen, ha a magyar gazdaság állapotából indulunk ki, illetve az ágazati ipar- és kereskedelempolitikai koncepció hiányát nézzük, akkor azt látjuk, hogy az elõterjesztõ elsõsorban ezeknek a rendeleteknek jogi szempontok figyelembevételével történõ újjáalakítását valósította meg ebben a T/1094-es számú törvénymódosításban.
Ahogy erre már rámutatott Rozgonyi képviselõtársam, a módosítás nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a szakmunkásképzés milyen irányba menjen el, hogy ne újabb munkanélkülieket, átképzési alanyokat neveljen. Ez a koncepciótlanság nem segíti elõ a következõ generációk képzését. Nem tudjuk meg, hogy a magyar gazdaságnak hol, milyen gazdasági területen lesz szüksége szakmunkásokra, alapfokú, középfokú és felsõfokú végzettségû, mûszaki végzettségû ifjú munkavállalókra.
A törvénytervezet nem foglalkozik a piacosodással sem, amely kezd eluralkodni az oktatásban. Errõl is esett már szó. Vannak olyan vonzó, a szakmai zsargonban úgy mondjuk kurrens szakmák, ahol a gyakorlati oktatást végzõ vállalkozás csak pénzért hajlandó a tanulókat oktatni. Elõállhat az a nem kívánatos társadalmi helyzet, hogy a szegény családok gyermekei szakmához sem fognak jutni, vagy csak olyan másod-, harmadrendû presztízsû szakmákhoz, amelyekbõl az elkövetkezendõ idõszakban nem lesz kereslet.
A törvénymódosítás egyik kirívó hibája, hogy a szakképzõ iskolák részére csak közbenjárói feladatot ad arra az esetre - erre Körösfõi képviselõtársam már utalt -, ha a gyakorlati képzést folytató gazdálkodó szervezet valamilyen oknál fogva, felszámolás vagy csõd miatt a képzést megszünteti. Ebben az esetben nem biztosított a tanulók további szakmai gyakorlati képzése. Ilyenkor pontosabb és kötelezõ érvényû rendelkezésre volna szükség, ha magunkat kicsit is szociálisan érzékenynek tartjuk.
Részleteiben vizsgálva a törvénymódosítás 27. §-át, amely a szakképzésrõl szóló törvény 55. §-ának hol kiegészítését, hol pontosítását szolgálja, legtöbbször a munkaadói érdek elõtérbe kerülését észlelhetjük. Az 1. § a törvény 2. §-ától eltérõen bevezeti a speciális szakiskolák fogalmát. Ilyen speciális szakiskolák korábban is voltak elég nagy számban, ez azonban egy új terminus technicus. A fogalmat csak az indoklás tisztázza, ahol kiderül, hogy
e speciális szó a fogyatékos gyermekek képzésére vonatkozik. Az iskolatípust a szakoktatási törvénytõl eltérõen a közoktatási törvény szabályozta, helyes lenne a törvény szövegében utalni erre.
A 3. § (1) bekezdés b. pontja szerint, amely a törvény 4. § (1) bekezdést d. ponttal egészíti ki, bevezetnék a vizsgadíjrendszert és azt rendeleti úton volna joga a munakügyi miniszternek koordináció alapján, a szakképzésért felelõs miniszterekkel egyetértésben szabályozni. A törvény eltekint attól, hogy részletezze, milyen jellegû oktatásra vonatkozik a vizsgadíjak bevezetése. Felvetõdik a kérdés, hogy az oktatásnak része a vizsgáztatás. Ha része, akkor természetesen nem tandíjköteles, mivel a törvény további részében az elsõ szakmához jutást ingyenesnek tekinti. Az indoklásban már pontosítja ennek az elõírásnak a tartalmát és úgy próbálja meghatározni, hogy az iskolarendszeren kívül történõ oktatás szakmai vizsgái lennének díjkötelesek. Ez, úgy gondoljuk, egyértelmûbb pontosítást igényel.
A 6. és 7. § alapján párhuzamos érdekegyeztetési procedúrákat vezet be a törvény. Egyszer az Érdekegyeztetõ Tanács, tehát az ÉT Országos Szakképzési Érdekegyeztetõ Bizottságához, területileg pedig a megyei, fõvárosi munkaügyi tanácshoz köti az érdekegyeztetést, miközben az országos szakképzési tanácsokban is ugyanez az érdekegyeztetési folyamat történik, lényegében ugyanezekkel a szereplõkkel, bár némi bõvítéssel, kamarák, iskolafenntartók és minisztériumok bevonásával. Ez a párhuzamosság indokolt lenne, de ebben az esetben nem segíti hatékonyan az érdekegyeztetést, ezért a 6. §-nak az eltörlése indokolt, illetve az egyértelmûsítését szeretnénk látni.
A 14. § (2) bekezdése az 1993-as LXXVI. szakképzési törvény 14. §-ával bõvült ki, nyilván ebbõl következõen ellentmondás fedezhetõ fel az átszerkesztésben. A módosítást szolgáló (2) bekezdés így fogalmaz: "A vizsgabizottság a szakképzést folytató és a szakmai vizsgát szervezõ intézménytõl független testület". A következõ mondatban pedig már azt olvashatjuk: "A vizsgabizottság munkájában részt vesz a szakképzésért felelõs miniszter által megbízott elnök, a szakmai vizsgát szervezõ intézmény, továbbá a szakképzés szerint illetékes területi gazdasági kamara, vagy ha a szakképzés nem tartozik egyik gazdasági kamara hatáskörébe sem, a szakképzést folytató intézmény képviselõje". Ebben a megfogalmazásban egyértelmû, hogy a vizsgabizottság nem független az intézménytõl, amelybe tagot, tagokat delegál. A függetlenség így tehát nem fogalmazható meg. Ezt módosítani szükséges. Nem azt kell meghatározni ugyanis, hogy mitõl, vagy kitõl független a vizsgabizottság, hanem csak azt, hogy szakmailag független testület és függetlensége a feladatából fakad, nem azoktól, akik létrehozták. Ez értelemzavaró és az elõzõ törvényben is megvolt ez az ellentmondás.
(18.20)
A 13. § szerinti módosítást az indokolná, hogy az eredeti törvény 16. § (2) bekezdésében a gazdálkodó szervezet nem kérhet és nem fogadhat el költséghozzájárulást, illetõleg költségtérítést a nála megszerzett, illetve folytatott gyakorlati képzésért és a feltételek biztosításáért. A módosítás azt célozza, hogy csak az elsõ szakképesítés megszerzésére irányuló képzés esetén nem lehet térítést kérni. Ma már többnyire az a gyakorlat - higgyék el, ennek utánanéztem több szakmunkásképzõ intézetben -, hogy a munkáltatók kötelezõvé teszik egy rokon második, harmadik szakképzettség megszerzését is, ezért a munkavállalókat térítésre kötelezik, s közben nem garantálják azt, hogyha megszerzik a képesítést, akkor foglalkoztatják is õket. Tehát a törvénymódosításnak ez a része visszaélésekre ad lehetõséget: a képzés egyfajta bevételi forrásként is mûködhet ilyen módon. Amennyiben ez a javaslat így marad, a garanciális részét pontosítani kellene.
A 20. § esetében a szakképzõ iskola a tanulók szakmai gyakorlati képzését elõsegíteni köteles és nem garantálni. Erre már az elõzõekben is utaltam. Félõ, hogy a szakmai gyakorlati képzés tandíjkötelessé válhat tanulószerzõdések esetén is, sõt akár kauciós pénzek is kiköthetõk, mint ahogy ez ma már a gyakorlatban is fellelhetõ. Ezért, ha a vállalkozás csõdbe jut, akkor nem lesz biztosított a tanulók szakmai gyakorlati képzése, ami akadálya a tanulmányok befejezésének.
A Független Kisgazdapárt csak a fenti módosítások után tudná a törvénymódosítást elfogadni. Ennek érdekében több módosító javaslatot nyújtottunk be. Köszönöm a meghallgatást. (Taps.)