DR. ISÉPY TAMÁS (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Feltételezésem szerint megalapozottan senki sem vitathatja, hogy az Országgyûlés mûködése olyan országos jelentõségû és rendkívüli ügy, ami megér egy misét és egy napirend elõtti felszólalás tárgya lehet. Az idõszerûség önmagában is felszólalási indok, hiszen tegnap kezdtük meg az új ülésszakot, és nem mindegy, hogy milyen õsz szökik majd be ide a Kossuth térre: nesztelenül suhanó vagy pedig mennydörgésekkel kísért viharokkal terhes.
Az állampolgárok jelentõs része a parlament munkája alapján ítéli meg a politikát, és egy kicsit tisztes arányban felelõsek vagyunk azért, hogy az eddig meghozott ítélet elmarasztaló volt. Valahogy nem sikerült enyhítõ körülményként elfogadtatni azt a köztudomású tényt, hogy majdnem minden jogállamban a parlament kissé a demokrácia színpada, ahol a látvány, a világítás vagy a szcenikai bravúrok kicsit felfokozott jelentõséget kapnak; viszont jó lenne tudomásul venni, hogy a színpad is dramaturgiai szabályok szerint mûködik, és e szabályok megszegése bukást eredményezhet - mert Hamletet nyilván nem lehet eljátszani jól fésült bonvivánként vagy Jágót nem lehet eljátszani pozitív hõsként; és az sem jó, ha egy erõmûvész átmegy bohócba vagy egy bohóc átmegy erõmûvészbe. (Szórványos taps.)
A dramaturgiai szabályok természetesen nem zárják ki a szellemes szópárbajokat és éles vitákat, hiszen a sótlan étel ízetlen és a vita nélküli parlament dögunalmas. Tehát, ha ezeket mellõznénk, akkor szintén megsértenénk a dramaturgiai szabályokat. Buffon híres mondása szerint a stílus az ember, és ha a skolasztikus szillogizmus szabályai szerint ezt továbbvisszük, akkor a politikus is ember, még ha vitatja is bárki. Éppen ebbõl az következik, hogy a stílus: a politikus.
Tehát mit kellene tennünk az ügy érdekében? Nem azért, hogy felmentõ ítéletet, de legalább enyhe ítéletet kapjunk a társadalomtól. Valahogy azt gondolom, hogy ha már konszenzussal elfogadott Házszabály mûködik, akkor jó lenne közös megegyezéssel kialakítani egy illemkódexet, egy magatartási szabályt a parlamenti vitákkal kapcsolatban, hiszen lényegében a mi magatartásunktól függ, hogy a társadalomban meglévõ politikai csömört növeljük, vagy pedig fordítva: megalapozzuk a politikai kultúrát. (Szórványos taps.)
A megszületni remélt illemkódex jegyében a parlamenti ülésszak kezdetén a KDNP nevében szeretném rögzíteni, hogy keserû tapasztalataink ellenére változatlanul konstruktív ellenzéki szerepre törekszünk, ami azt jelenti, hogy a most koalíciós, korábban ellenzéki pártok korábbi gyakorlatával szemben nem mondunk nemet, csak indokolással, azokra a törvényjavaslatokra, amelyek a gazdasági helyzet javítását, az ország fellendülését és az életszínvonal emelkedését szolgálják, mert mindannyian érdekeltek vagyunk, hogy ez megtörténjék.
Sajnálatos azonban, hogy az elmúlt idõszakban csak elvétve találkoztunk ilyen tartalmú elõterjesztésekkel, és minden, rendelkezésünkre álló eszközzel elkeseredett küzdelmet kellett folytatnunk a magyar társadalom érdekeivel ellentétes, a gazdasági gödröt mélyítõ és az állampolgárokra nehezedõ terheket az elviselhetetlenségig fokozó és csupán a hatalmi helyzet megváltoztathatatlansági szintû bebetonozását szolgáló elõterjesztésekkel.
Remélhetõleg nem minõsül naiv reménynek annak az elvárásnak a belátása, hogy a kormányzati túlhatalom arányai nem azonosak a társadalmi támogatottság mértékével. És én azt hiszem, Vazul óta a fülekbe ólomöntés valahogy kiment a divatból, és ezért jó lenne, ha nem találnánk süket fülekre azokkal a javaslatokkal szemben, amelyek elutasítása csak a hatalmi túlsúly érvényesítését jelentené.
Szeretném kiemelni, hogy az ellenzéki kivonulások nem a tehetetlenséget leplezõ látványos tettek, hanem a figyelmeztetés és a tiltakozás utolsó, alkotmányos lehetõségei voltak, és nem az ellenzékre, hanem éppen a túlhatalmat gátlástalanul érvényesítõ koalícióra vetnek rossz fényt. (Az elnök a csengõ megkocogtatásával figyelmeztet az idõ múlására.) Szeretnénk, ha a szavak a jövõben nem mennének el egymás mellett, hanem értelmes mondatban találkoznának.
Ezt az öt percben nehezen összesûríthetõ felszólalást egy Széchenyi- idézettel - a Naplóból vett idézettel - szeretném befejezni: "Ha hagyjuk, hogy kibeszéljék magukat az emberek, kénytelenek vagyunk úgy találni, hogy egy kicsit mindenkinek igaza van".
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)