DR. ISÉPY TAMÁS, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyûlés! Az Országgyûlés tekintélyét növelné és emelné, ha az elõttünk fekvõ törvényjavaslatot nem csupán egy alkotmányos mulasztás egyszerû jogtechnikai pótlásának tekintené, hanem a szükséges módosító javaslatokkal javítva, a vitában a jelentõségéhez és közjogi fontosságához méltó módon - és amolyan nagyobb érdeklõdés mellett - kezelné.
A törvényjavaslat ügyében felszólaló óhatatlanul két csapdába eshet: az egyik az, hogy a gazdag irodalomból összeszedett anyagok alapján tíz percbe nehezen összesûríthetõ tudományos értekezést tart a nemzeti jelképek kialakulásának történetérõl a honfoglalástól a mai napig; a másik: két "f"-fel írandó, illatos retorikai szóvirágokkal ékesített, hazafias szónoklatot tart a jelképekben is kifejezõdõ nemzeti érzületrõl. A felszólalást valóban nehéz a Házbizottság által ajánlott tíz percbe összesûríteni, de igyekszem mindkét csapdát elkerülni, és az általános vita jellegének megfelelõen beszélni.
A jogtörténeti érdekességekbõl csupán annyit, hogy a nemzeti jelképek ügye már a XIX. században is élénk parlamenti vita tárgya volt. A fõrendi ház 1844. május 8-ai ülésén például báró Mesztil Viktor az idegen osztrák kormány rossz és lassú törvény-elõkészítõ munkáját penészszagú szisztémának minõsítve és gyorsaságában a teknõsbékához hasonlítva a törvény-elõkészítés lassúságát - hiába, nincs új a nap alatt - a jegyzõkönyv tanúsága szerint szó szerint ezt mondta: "Attól kell félnünk, hogy a jövendõ generáció azon fog csudálkozni, hogy ezen nemes állatot - tudniillik a teknõsbékát - miért nem vette címerébe a kétfejû sas helyett." Utána még meg is toldotta azzal, hogy valójában nem is kétfejû az a sas, hanem többfejû, és minden fejében más gondolat és összevisszaság uralkodik. Ebbõl akkora vita, kavarodás lett, hogy a nádor, õ és császári királyi fensége mellett Széchenyi Istvánt és Eötvös Józsefet is felszólalásra ihlette.
Zászló ügyben a parlamenten kívül is sor került egy-két barátságtalan magyar-osztrák mérkõzésre. Tar László a Délibábok országa címû könyvében említi az 1889-es monori hadgyakorlaton történt esetet, amikor Molnár Sándor egy esõs éjszakán leszakította a bíró padlásablakában lógó fekete-sárga zászlót - kicsit bosszantotta ez a jelkép -, az egyik darabot karóval leütötte a honvédezredes-szállás elõtt, a másikat pedig nemes egyszerûséggel a plébánián megszállt közös tábornok ablakába akasztotta. Egyenlítésnek számíthat az egri eset, amikor Alois Sehlman közös alezredes a fekete-sárga zászló mellé kitûzött magyar zászlóra azt mondta: "Le azzal a ronggyal!". A botrányból azzal az ügyes védekezéssel vágta ki magát, hogy nem a magyar zászló ellen szólt, hanem csupán nem találta elég tisztának a kitûzött piros- fehér-zöld lobogót.
A csapda kikerülésére irányuló törekvés ellenére a jogtörténeti körben említést kell tenni a kihágásokról szóló büntetõ törvénykönyvrõl, az 1879. évi XV. törvénycikkrõl, amely már tartalmazott nemzeti jelképeket védelmezõ intézkedést.
A másik csapdáról - a szóvirágok elkerülésével - csak annyit, hogy a hagyományait és a múltját megbecsülõ, az összetartozást megteremtõ és szolgáló, a szellemi értékeket tisztelõ, a nemzeti érzést és tudatot, a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen és a túlélést biztosító, erénynek tartó nemzet jelentõséget tulajdonít a nemzethez tartozás, a nemzethez kötõdés jelképekben történõ megjelenítésének, kifejezésének, és megköveteli ezeknek a jelképeknek a védelmét.
Az amerikai nemzet - ha lehet ezt a fogalmat használni - eléggé fiatal, nem rendelkezik a miénkhez hasonló, mély gyökerû múlttal, mégis szigorú védelemben részesíti az amerikai zászlót. Az Egyesült Államok legfelsõbb bírósága 1907- ben 50 ezer dollár pénzbüntetésre ítélt egy nebraskai sörgyárost, mert sörének cimkéjére az amerikai zászlót rajzoltatta; 1974-ben pedig azzal az indokolással ítélte el az amerikai lobogót a nadrágja hátsó felére varró fiatalembert, hogy a zászló fizikai integritásának védelme alkotmányosan igazolható. Az 1989-ben meghozott zászlóvédelmi törvény valójában a kongresszus reakciója volt egy, a közvéleményt sokáig foglalkoztató, 1984-ben történt, de a legfelsõbb bíróság által csak 1989-ben eldöntött látványos zászlóégetési ügynek, az úgynevezett Johnson-esetnek, amikor ez a Johnson nevû úr Dallasban, egy választási kongresszuson az "Amerika, te vörös, fehér és kék, mi köpünk rád!" rigmus kántálása közepette szépen elégette az amerikai zászlót. A közvélemény azt várta, hogy a konzervatív beállítottságú legfelsõbb bíróság ezt súlyosan elítéli, az 5:4-es arányban mégis azt mondta: ez a szólásszabadság megnyilvánulása volt - mert ez egy politikai gyûlésen történt -, és az a véleményszabadságot széles körben biztosítja.
(10.50)
Az amerikai zászlóvédelmi törvény pontos részletezést is tartalmaz. Azt mondja ki ugyanis, hogy azt, aki tudatosan megcsonkítja, elcsúfítja, fizikálisan bemocskolja, elégeti, padlón vagy földön tartja, megtapossa az Egyesült Államok bármely zászlaját, pénzbüntetéssel, vagy egy évig terjedõ börtönbüntetéssel, vagy mindkettõvel sújtják.
Az alkotmány idézett XIV. fejezete és a 75. § (3) bekezdése alapján törvénynek kell rendelkeznie a nemzeti jelképek védelmérõl, tehát általánosságban a törvényjavaslat az alkotmányos kötelezettségnek eleget tesz, hiszen a kérdést törvényben rendezi.
Az általános vita körébe illõen egyelõre csupán annyit, hogy paradox módon egyrészt hiányolom a teljes körû átfogóságot, másrészt kifogásolom a bürokrácia irányába hajló túlszabályozottságot, a nehézkes államigazgatási eljárásokat, de ezekérõl majd inkább - az idõ múlása miatt - a módosító javaslatokról szóló részletes vitában.
Az általános vitában is meg kell azonban említeni hiányként, hogy a Himnusz használatáról nem rendelkezik, holott az alkotmányban a nemzeti jelképek között szerepel, és a Btk. 269/A §-a a címerrel és a zászlóval azonos büntetõjogi védelemben részesíti. Mi történik, ha a kocsmában elhatározzák, hogy öt hosszúlépés után kötelezõ a Himnusz eléneklése. Ez nyilván a Himnusz használatával kapcsolatos probléma, mert a Himnusz mint nemzeti jelkép tekintélyét rombolja, tehát ki kellene terjedni a nemzeti jelképek között szereplõ Himnusz használatának a szabályozására is.
Hiányolom a 9. § jogi közléstartalmát. A 9. § valahogy úgy néz ki, mintha azt mondaná, jogszabályban rendezem, hogy a nap süt. Ennek sincs jogi közléstartalma, mint ahogy a 9. § is egy köztudomású tényt fogalmaz meg, tehát szerintem nem feltétlenül indokolt ennek a jogszbályban történõ szerepeltetése.
Az elõbb hivatkozott amerikai példák nyomán túlságosan általános a l2. § megfogalmazása, mert a tekintély tartalma és annak õrzése jogilag számtalan módon értelmezhetõ. Ebben a vonatkozásban célszerû lenne megfontolni - hiszen minden képviselõtársam megkapta a zászlókutató intézetnek egy összefoglaló javaslatát -, nem kellene-e szabályozni, és kicsit pontosítani, hogy mit is értünk a tekintély sérelme alatt.
Az idõ lejártára tekintettel az államigazgatási eljárások közül csak annyit, hogy a védjegytörvénnyel egy kicsit összhangba kellene hozni a védjegykénti használatot - ez részben az európai jogharmonizációnak is megfelelne, és a nemzetközi vásárok alkalmával túl szigorúnak tartom az államigazgatási eljárás megkövetelését.
Befejezésül - elkésve bár, de törve nem - egy, a stílus mezején elkövetett és a képviselõtársaim által említett botlásra hívnám fel a figyelmet, mert az Alkotmánybíróság stílusérzésékre vall, hogy pontosan 1995. augusztus 20-ai hatállyal, tehát az állami és nemzeti ünnepre szóló ajándékként semmisítette meg jogrendszerünknek egy elavult, rossz szemléletû darabját, és az Országgyûlés részérõl hasonló stílusérzéket bizonyított volna, ha a törvényjavaslatot augusztus 20-a elõtt elfogadja, mert a beterjesztés megtörtént. Egy feladatunk van tehát: legalább igyekezzünk ezt a mulasztást behozni, a stílusérzéket bizonyítani. Én a Kereszténydemokrata Néppárt részérõl elfogadásra javaslom a törvényjavaslatot, s köszönöm a figyelmüket. (Taps.)