KÓSA LAJOS (Fidesz): Elnöknõ! Tisztelt Ház! Kedves Képviselõtársak! Egy olyan témáról szeretnék szólni néhány mondatot, ami látszólag igen távolról érinti Magyarországot, a magyar bel- és külpolitikát.
Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy ma a világ közvéleményének érdeklõdésében talán a legfontosabb helyet foglalja el a francia atomkísérlet ügye, illetõleg a Muroroa-korallzátonyra tervezett kísérleti atomrobbantás. Szerte a világon tiltakoznak civil szervezetek, politikai szervezetek, parlamenti képviselõk, kormánytagok, kormányok a francia atomkísérletek ellen. Úgy hiszem, hogy ebben a kérdésben a magyar parlamentben is nyugodtan el lehet mondani az embernek az idevonatkozó gondolatait, még akkor is, ha nyugodtan mondhatja valaki azt, hogy az európaiság, illetõleg magának az európai csatlakozásunknak a nézõpontjából nem biztos, hogy politikus vagy okos dolog az Európai Közösség egyik vezetõ nemzetét a magyar parlamentben kritizálni vagy bírálni. Úgy hiszem, azért, mert Magyarország és a magyar politika egyértelmûen az Európai Közösség felé tart, nem jelenti azt, hogy nekünk hallgatni kell, sõt kifejezetten olyan magatartást kell tanúsítanunk, amikor adott esetben a közösség egyik vezetõ országának a politikája ellen tiltakozunk akkor, ha ezt jogosnak és megalapozottnak látjuk.
Azt hiszem, hogy a francia atomkísérletekrõl nagyon sokat és újat nem lehet mondani. Nyilván pro és kontra rendkívül sok nézõpontból vitatják ezeket a kérdéseket. Hogy egy ilyen atomkísérlet-sorozat környezeti fenyegetést jelent, az nyilvánvaló. Hogy ennek a mértéke mekkora, ezen a szakértõk nyugodtan vitatkozhatnak nagyon sokat, de az biztos, hogy az ilyen környezeti fenyegetés valós, létezik. Még akkor is, ha ez tõlünk nagyon messze van, a Polinéziában lévõ korallzátonytól a lakott térségek is nagyon messze vannak, azt kell mondanom, hogy az a Föld, amelyen élünk, azért mindnyájunké egy kicsit. Tudjuk, hogy a környezetszennyezés nem áll meg a határainkon, tapasztaltuk ezt atombalesetek kapcsán is, Csernobilt vagy a hatvanas években elvégzett nukleáris kísérleteket lehetne felhozni példaként, amelyek mégis a Föld egészét érintették.
Éppen ezért nem lehet ezeket a veszélyeket lekicsinyelni azzal, hogy a víz alatti vagy a föld alatti atomrobbantások ilyen vagy olyan okok miatt kevés fenyegetést jelentenek, mert az biztos, hogy a környezetnek nem használnak, hanem fenyegetést jelentenek. Éppen ezért nem véletlen az a törekvés, nemcsak katonapolitikai szempontból, hogy az atomkísérleteket a világ országai és fõleg az atomhatalmak igyekeznek korlátozni, illetõleg megszüntetni. Ebbõl a szempontból Franciaország Kínával manõverezte egy platformra magát, mert Kína az a másik ország, amelyik hallani sem akar az atomkísérletek felfüggesztésérõl; illetõleg a francia politika is azt mondja, hogy persze, az atomkísérleteket fel kell függeszteni, csak most még ezt a néhány atombombát felrobbantjuk, s majd utána összejövünk és megtiltjuk mindenki másnak az atomkísérleteket.
Azt hiszem, ez egy meglehetõsen felemás álláspont, és tulajdonképpen oly mértékben megkérdõjelezhetõ, nem véletlen az, hogy a világ közvéleményének egyik része, nyilvánvalóan az érintettebbek erõsebben, a kevésbé érintettek kevésbé, de felkapják a fejüket arra, hogy a francia politika éppen a köztársasági elnök, illetõleg az államfõ beiktatása utáni elsõ akciójaként eltervezte azt, hogy felrobbantja ezt a nyolc atombombát.
(18.40)
A másik szempont pedig, amirõl szólni szeretnék az atomkísérletek kapcsán, nem a környezeti, hanem a politikai szempont. Nem is a katonapolitikait mondanám, mert katonapolitikai szempontból nagyon nehéz megítélni azt, amit egyrészt a francia szakértõk állítanak, másrészt mások, hogy most katonai szempontból szükség van-e ezekre a kísérletekre vagy sem. De az kétségtelen, hogy a világban létezik néhány olyan állam, amely minden erõfeszítést megtesz annak érdekében, hogy atomfegyverre tegyen szert: Iraktól Észak-Koreáig. Néhány állam van, de ezek komoly és jelentõs fenyegetést jelentenek a világ biztonságára. Bizonyára emlékszünk az iraki-kuvaiti háborúra, ahol is - mint kiderült az utólagos vizsgálatok során - az amerikai, illetõleg izraeli légierõ elõcsapásai akadályozták meg az iraki rezsimet abban, hogy atomfegyverhez jusson.
Egy ilyen ország atomfegyverhez jutásának következményeirõl mindenki elgondolkodhat, azt hiszem, igen kellemetlenül érezheti magát abban a néhány percben.
Hogyan is vélekedjenek azok az országok, amelyek világméretû tiltakozással, embargóval és nagyon kemény politikai lépésekkel találják szembe magukat, ha atomfegyverre akarnak szert tenni. Embargó, megelõzõ légicsapások, fel lehet sorolni ezeket a lépéseket. Mindenki azt mondja, hogy az atomfegyverek elterjedését mindenképpen korlátozni kell, miközben egy másik ország, Franciaország úgy gondolja, hogy neki ezt szabad. Tehát úgy gondolja, hogy igen, míg mondjuk Iraknak, Észak-Koreának nem, függetlenül attól, hogy ezek most milyen rendszerek: demokratikusak vagy diktatórikusak. Egyáltalán nem akarok egyenlõségjelet tenni a francia demokrácia és mondjuk az észak-koreai - nem tudom minek nevezzem - berendezkedés közé, fõleg azért, mert az észak- koreai abban az értelemben közelebb áll hozzánk, hogy a rendszer természetrajzát egy kicsit jobban a bõrünkön tudtuk érezni, tehát el tudjuk azt képzelni, hogy az milyen politikát jelent.
De ettõl függetlenül ez azért néhány alapkérdést felvet. Tehát hogyan is kell vélekedni mondjuk arról az észak-koreai vagy pakisztáni akcióról, amely mondjuk egy esetleges nukleáris kísérlet helyszínén tiltakozó demonstrációt rendezõ hajókaravánt szitává lõ, vagy mondjuk csak elfoglal, vagy könnygázzal támadja õket stb., miközben a francia politika úgy gondolja, hogy ezt megengedheti magának. És itt nemcsak arról van szó, hogy a mostani akciók kapcsán nemzetközi vizeken a tiltakozó flotta egy egységét a francia kommandósok elfoglalták, ami mondjuk elég furcsa magatartás egy olyan ország részérõl, amely a világ biztonságára felügyelni hivatott. Legalábbis, ha az ENSZ szerkezetét megnézi az ember, Franciaország a Biztonsági Tanács állandó tagja és mint ilyen, különleges jogokat élvez. Tehát elvárható lenne tõle, hogy a különleges jogaihoz képest különleges magatartást is tanúsítson, de nem abban az értelemben, hogy ilyen akciókra vetemedik.
Hozzáteszem, hogy ez nem egyedi akció. Franciaország '85-ben a Rainbow Warrior nevû Greenpeace-hajót bombázta - egy újságíró meg is halt ennél az esetnél -, pedig az akkor abszolút nemzetközi vizeken tartózkodott: Új-Zéland mellett. Tehát a francia politika úgy gondolja, hogy ebben a kérdésben bármit megengedhet magának, miközben ha ilyen dologra vetemedne a világ bármely országa, az elementáris felháborodást váltana ki mindenkibõl. Valószínûleg az adott ország politikusai is azt mondanák, hogy azért mindent õk sem engedhetnek meg maguknak.
Még egyszer mondom: függetlenül a katonapolitikai érvektõl, úgy gondolom, hogy igenis abban a világban, ahol meg kellene akadályozni az atomfegyverek elterjedését, nem helyes, ha egy atomnagyhatalom - fittyet hányva a korlátozó intézkedéseknek - azt mondja, hogy igen, persze, meg kell akadályozni mindenki másnak, és felsorolja azokat a rendszereket, ahol ilyen van. Kíváncsi vagyok egyébként, hogy Izraelre mit mondana a francia politika - mert nemcsak diktatórikus, hanem demokratikus államok is rendelkeznek atomfegyverrel -, amely egyébként nem tagja az Atomklubnak.
Tehát nagyon kíváncsi lennék, hogy mit szólna a francia politika erre, mindenesetre úgy gondolom, hogy ez a lépés és ez a francia politikai magatartás mélyen elítélendõ.
Egyébként nagy örömömre szolgált az, hogy idén nyáron Kanadában az EBESZ parlamentje egyöntetû szavazással elítélte ezt a politikát; abban a szavazásban a magyar parlamentet képviselõ delegáció is igennel szavazott. A franciák mellett egyetlenegy nemzet tartózkodott: Románia. A franciák pedig arra hivatkozva tartózkodtak, hogy ez egy olyan tanácskozás volt, ahol az elítélõ határozatot is meghozták, ahol a kérdéseket nem lehetett kellõképpen kiérlelni és megvitatni. Ezért egy ilyen eljárással õk nem tudnak egyetérteni, ami a francia delegáció álláspontját egészen egyszerûen nevetségessé tette.
Összességében azt hiszem, egy olyan ország, mint Magyarország, amely a világpolitikában nem egy nagyon nagy tényezõ - még az Európa-politikában sem - , különösen érzékenyen kell hogy reagáljon azokra a szituációkra, amikor úgy tûnik, egy nagyhatalom mindent megengedhet magának, de a szó szoros értelmében mindent. Ugyanis ha egy nagyhatalom nemzetközi vizeken elfoglalhat egy másik hajót, az azt jelenti, hogy mindent megengedhet magának, miközben a kis nemzetek nem engedhetnek meg maguknak lényegében semmit sem, sõt sok esetben, bár az egyenjogúságuk a politikában névlegesen deklarált, a gyakorlatban érezzük saját magunkon, hogy ez mit jelent.
Éppen ezért gondoltam azt, hogy ezeket a gondolatokat elmondom a magyar parlamentben, és azt gondolom, ahogy szerte a világon: Franciaországban, szerte Európában, Ázsiában, az érintett térségben tiltakoznak parlamenti képviselõk, politikusok, választópolgárok az atomkísérletek, a francia atomkísérletek és egyúttal minden atomkísérlet ellen, én is azt szeretném mondani, hogyha nem is a magyar parlament nevében - mert ez azért erõs túlzás lenne -, de úgy gondolom, egyes magyar parlamenti képviselõk szavát hallatva tiltakozni kell ezek ellen a kísérletek ellen, és a magunk módján az európai országok értésére kell adni ezt a politikai magatartást.
Ezért azt gondolom, hogy a francia politika ebben a kérdésben helytelen, a francia politikusoknak felül kellene vizsgálniuk az álláspontjukat, el kellene gondolkodniuk azon, hogy lehet-e, szabad-e politizálni egy ilyen elementáris erejû, világméretû tiltakozás ellenében. Franciaország megengedhet-e magának mindent a szó szoros értelmében vagy sem, és ennek a mérlegelésnek a végén a válasz szerintem egyértelmû: Franciaországnak fel kellene hagynia ezekkel az atomkísérletekkel. Köszönöm a szót, elnök asszony. (Taps.)