DR. SZABAD GYÖRGY (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyûlés! Úgy gondolom, hosszú elõadás nélkül is teljesen egyértelmû, hogy ennek az Országgyûlésnek és remélhetõleg az országnak minden mérlegelni tudó személyisége világosan tudja, hogy a kárpótlási törvények és ez a kárpótlásitörvény-sorozat különösen, amely az élettõl, a szabadságtól való megfosztás tényeire keres kárpótlást, mindenkitõl, aki becsületes szándékkal közeledik a témához, két dolgot elvárhat és reményem szerint meg is kap: tiszteletadást a vértanúk iránt, együttérzést a történetben személyesen vagy hozzátartozói révén gyötrelmeket átéltek iránt és õszinte kísérletet arra, hogyha már a megtörténtet nem tehetjük meg nem történtté, legalább a tiszteletadással és a kárpótlással enyhítsünk a szenvedõk fájdalmán.
Könyvtárakat töltenek meg az e témakörben elmondottak és ebben nem kis részt jelentenek a Magyarországon történtek. Engedjék meg, hogy ezeknek a részletes felsorolása nélkül utaljak egy olyan mozzanatra, amely tulajdonképpen a mondanivalóm tárgyát képezi.
Az elõttem szólók által mondottakra, amelyek korábbi döntésekre vagy pártok mulasztásaira, mások feltételezett pozitívabb törekvéseire utaltak, ugyancsak vissza lehet térni témaként; ha szükséges lesz, megteszem majd a részletes vitában.
(16.20)
Most, az általános vitában azonban egyetlen kérdésre szeretnék összpontosítani. Mélyen egyetértve az igazságügy-miniszter úr által jelzett azon mozzanattal, hogy az erkölcsiek mellett, ahol nyilvánvalóan nem kívánunk határt szabni, a körülmények olyanok, hogy nem lehet határ nélkül szólni a kárpótlás anyagi vonatkozásairól. Ez természetesen már fölmerült a kilencvenes években - ott sem a korlátlan lehetõségek jelezték a kormány számára a cselekvési teret -, és nyilvánvalóan fölmerül most is.
Úgy gondolom azonban, a történelmi körülmények lehetõvé teszik, hogy ennél a törvénynél egy nagyon jelentõs vonatkozásban továbblépjünk a látószög megválasztásakor és a horizonton való körültekintésben. A törvény preambuluma, az a néhány sor tudniillik egy olyan nevezetes mozzanatot tartalmaz, amelyik nem teszi lehetõvé, hogy problémák elodázásával próbáljunk úrrá lenni egy aligha összebékíthetõ nagy ellentmondáson: a kárpótoltak igénye, a kártérítésre kötelezhetõk és amit az elõterjesztés az eredeti felfogás szerint tartalmaz, a magyar állam és a magyar nemzet teherbíró képessége között. De ha ezt a kérdést merjük másként megközelíteni, azonnal kitetszik, hogy van itt még lehetõség és van itt még meggondolnivaló a tekintetben, hogy a kárpótlási folyamat egyébként kívánatos lezárását keressük ebben a törvényben.
Vegyük csak sorra, hogyan is történtek a dolgok! A kárpótlást elõidézõ szenvedésekben két nevezetes politikai tényezõ játszott meghatározó szerepet. Az egyik a náci Németország volt, a másik a Szovjetunió. A náci Németország azzal játszott meghatározó szerepet, hogy egyfelõl kidolgozta azt az ideológiát, amelyet nemzetközi törvényszék ítélt vétkesnek a bekövetkezett nagy tragédiasorozatban, másfelõl és konkrétan ennek a Magyarországra való begyûrûzése kérdésében játszott felelõssége mellett, azzal, hogy megszállta és nem utolsósorban a következetlen, de mégis bizonyos elhárító szerepre törekvõ magyar kormányzat akaratával szemben és azt megbuktatva kezébe vette az általa indokoltnak tartott rémítõ kényszerintézkedéseket, megszállva Magyarországot, az általa üldözni akart zsidóságot és még más elemeket - az Alkotmánybíróság kezdeményezése folytán világosan megjelölt kategóriába sorolva - az országból kiparancsolta egyfelõl - számbelileg kisebb számban a maga erõivel, gondoljunk a Gestapo közvetlen tevékenységére -, másfelõl azzal, hogy a megszállt Magyarország - s ez a törvényjavaslatban feltétlenül hangsúlyt kell hogy kapjon - közigazgatását arra szorítva, hogy ebben segédkezzék számára. Mindjárt tegyük hozzá zárójelben, hogy itt, ennek a közigazgatásnak és a közremûködésnek nagyon különbözõ magatartásformáit lehet megismerni: a buzgó igyekezettõl az emberellenes intézkedések csendes kötelességgé emeléséig, az óvatos ellenállástól az ennél határozottabb, de korlátozott számú személyiségre összpontosuló valamiféle ellenállásig.
Magyarán: a hitleri Németország kezdeményezett, a hitleri Németország utasított, és az egykorú magyar - neki alárendelt - kormányzat és közigazgatás túlnyomó többségében végrehajtott. Magyarországon történt a deportálás indító szakasza, és a németek által megszállt európai területeken, illetve a németeket uraló táborokban történt a tragikus fejlemény.
Vegyük a másik mozzanatot! Magyarország háborúba lépett - nem kevéssé megint különbözõ tényezõk összhatásának és az ellenhatás gyengeségének eredményeként - a Szovjetunióval. Ebben a háborúban hadifoglyok keletkeztek. Ezeket a hadifoglyokat 1945. augusztus 1-je után a Szovjetunió túlnyomó többségükben visszatartva, kényszermunkásoknak deklarálta, de a hadifoglyokat megilletõ védelem nélkül gyakorlatilag hadifoglyokként kezelte. Ennek a kezelésmódnak az eredményeként sokan életüket vesztették, sokan maradandó károsodást szenvedtek. A dolog nem azonos módon, de párhuzamosan fut, és van egy mellékszála: az irodalmi nyelv, a riportnyelv "málenkij robot"-nak nevezte el azokat az elhurcolásokat - számukat ma sem ismerjük -, amelyek százezres nagyságrendûek, és tragikumuk megközelíti a hadifoglyokból lett kényszermunkásokét, egyes vonatkozásokban a németek által történt elhurcolásokban elpusztultakét.
Hogy zajlott ez le? Részben - nagyobb részben, mint a Gestapo által eszközölt közvetlen elfogatások - oly módon, hogy a Magyarországot megszálló szovjet hadsereg egyes tagjai, alakulatai - nem pontosan ismerjük, hogy milyen utasítást vagy elvárásokat követve - közvetlenül fogták el az embereket. De folyt úgy is, hogy a megszállt területek közigazgatási hatóságait a megszállók kötelezték arra - történelmi példa korábban például a török idõkben volt erre -, hogy megfelelõ számú munkaképes embert parancsuknak megfelelõen állítsanak elõ és adjanak át. Tehát kisebb mértékben, mint a deportálásokban, de itt is megvolt a magyar közigazgatás egy részének - ellenállás ide, ellenállás oda - kikényszerített közremûködése.
Mit akarok ebbõl a kettõs folyamatból levonni? A történelem egyetlen mozzanatának és egyetlen szereplõje magatartásának szépítése nélkül azt a világos, történettudományos tényt, hogy mind a német deportálásokban, mind a szovjet elhurcolásokban volt magyar közremûködés; az elõbbiben nagyobb, a másikban kisebb, de volt!
(16.30)
Tehát ha van történelmi felelõsség - mindegyik kevert arányú történelmi felelõsség. Ha pedig ez történelmileg kétségbevonhatatlanul és minden objektív külföldi és belföldi történész-visszaemlékezõ által megállapítható módon közös felelõsség volt, akkor mielõtt lezárnánk - és a preambulum a lezárást mondja ki, sürgeti -, nekünk bizony meg kell állapítani, hogy itt a szenvedõket és hozzátartozóikat kárpótlás illeti meg. Kárpátlás, amelynek a mértéke nem egyszerûen aszerint szabandó meg, amire itt elõttem többen utaltak, hogy mi a magyar állam teljesítõképessége, hanem úgy szabandó meg, hogy a közös felelõsségbõl származóan mi a magyar államnak, mint a hajdani felelõs állam jogutódjának, és mi Németországnak, mint a náci Németország jogutódjának, és mi a Szovjetunió jogutódainak a felelõssége ebben a rémtörténet-sorozatban. Ha õszinték vagyunk, nem lehet más megoldás!
Én tudom és ismerem, hogy mindennek a felelõsségnek a megállapításában, kimondásában és következményeik érvényesítésében nagyon sok a politikai, nagyon sok a diplomáciai, nagyon sok a realizálási lehetõség. Örülök, hogy igazságügy-miniszter úr jelen van, örülök, hogy a honvédelmi tárca képviselõje jelen van; sajnálom, hogy a külügyi tárca vezetõjét munkaeszközei helyettesítik. (Derültség.) Nem tudhatta, hogy én ilyen irányba térek ki.
De legyen szabad azt mondani, mielõtt lezárnánk ezt, a magyar Országgyûlésben igenis nyíltan kell beszélni a dolog lényeges meghatározóiról. És én azt fogom javasolni - és e téren, most másról nem szólva, a részletes vita elõtt módosításokat fogok benyújtani, vagy lényegi módosítást -, mely szerint a magyar Országgyûlés szólítsa fel a Magyar Köztársaság kormányát, mert csak ezt teheti, hogy folytassa e téren korábbi idõpontban megszakadt tárgyalásokat, vagy kezdeményezzen újakat, hogy a náci Németország jogutódja és a Szovjetunió jogutódai, illetve a Magyar Köztársaság kormánya között tárgyalások folyjanak a felelõsség és a kártérítés kiegészítése, illetve megosztása tekintetében.
Köszönöm. (Taps.)