DR. HASZNOS MIKLÓS (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Én nem akarok hosszas érdemi dolgokba menni, hiszen igazságügy-miniszter úr expozéjában elmondta, hogy mi az, amivel egyetértettek, többek között a kárpótlási hivatal mellett mûködõ társadalmi kollégium is. Én arra az egyetlenegy kérdésre szeretnék koncentrálni, amiben nem értettünk egyet, és nemcsak a társadalmi kollégium, hanem a Rákosi-rendszer munkaszolgálatosainak is érdekvédelmi szervezeteként mûködõ Musz '51-56 szervezet.
Erre a törvényre természetesen szükség van, hiszen az Alkotmánybíróság kötelezi a Magyar Országgyûlést arra, hogy szeptember 30-ig alkossa meg ezt a törvényt. Azonban mind-mind ez idáig kérdéses volt, és mindig kérdéses, és számunkra érthetetlen, hogy miért kérdéses az, hogy a Rákosi-rendszerben teljesített munkaszolgálat ugyanolyan politikai diszkrimináció alapján kényszermunka volt, mint a másik. Az elõzõ parlamentben itt lefolyt viták során is én errõl a helyrõl mondtam el, hogy alapvetõen téves az a feltételezés, hogy azért jár a hadmûveleti területen teljesített munkaszolgálatra kárpótlás, mert hiszen az élet veszélyben volt. Hát életveszélyben volt az állampolgári kötelességét teljesítõ magyar honvéd is, életveszélyben volt Budapest polgári lakosa, amikor bombázások folytak ebben az országban, tehát egy munkaszolgálat kárpótlási kritériuma nem lehet az életveszély. Ha arról van szó, hogy politikai diszkrimináció alapján embereket megalázó körülmények között, zárt rendszerû fogva tartásban kényszermunkára alkalmaznak, az munkaszolgálat, az politikai diszkrimináció, az személyes szabadság korlátozása, akkor is, ha '39-tõl '45-ig, vagy akkor is, ha '51-tõl '56-ig történt. (Taps a KDNP és az FKGP padsoraiban.) Akkor is, ha ezt egy jobboldali rendszer, és akkor is, ha ezt egy baloldali rendszer követte el azokkal az állampolgárokkal szemben.
Önök között is vannak fiatalok, talán nem is tudják, hogy mi ez a munkaszolgálat, és mi volt ez a munkaszolgálat a Rákosi-rendszerben. Amikor 1991-ben elõször összeültünk egy ilyen kárpótlási tárgyalásra, akkor az Igazságügy-minisztérium illetékes képviselõi szinte azt mondták, hogy ugyan már ilyet ne is mondjak, hát ilyen nem is volt. Jó, jó, hogy valakik dolgoztak, de ezért fizetést kaptak, és tulajdonképpen építõ honvédek voltak, amolyan vidám, dalos operettkatonáskodás, a hullámzó kubáni tenger dallamára építették a szocializmust. Ezeknek, akik ezt nem tudják és nem tudták, sajnos, nehéz lenne elmondani azt, hogy milyen sorsban volt akkor az a kulákgyerek, akinek otthon sanyargatta a szüleit a beszolgáltatás, ugyanakkor a legnagyobb munkaerõt a családból elvitték, hogy szovjet katonai repülõtereket építsen. És nemcsak az, hogy építette a szovjet katonai repülõtereket, 60 forint zsoldért, mínusz békekölcsön, mert ugye azt jegyezni kellett, hanem a keresményét, õt éppúgy elszámolták, mint annak idején egy civil munkást ezeknél a kiváló vállalatoknál. Ilyen volt a Betonútépítõ Vállalat, amely ugyan Magyarországon egyetlen betonútat nem épített, de a szentkirályszabadjai, a taszári, a sármelléki és a kunmadarasi reptér betonkifutóját ezek építették. Elszámolták õket. Elszámolták õket és a keresetüket a Honvédelmi Minisztérium részére átutalták. Kérem, ezekre vonatkozóan adatokkal bizonyítjuk, megjelent a Zrinyi Kiadó kiadásában a "Szigorúan titkos dandár" címû könyv, (Dr. Hasznos Miklós felmutatja a könyvet.) amiben benne van, hogy negyedévenként 1951-52-ben 700-800 ezer forintokat utaltak át a Honvédelmi Minisztérium részére.
(16.50)
Ezek után azon vitatkozni, hogy vajon politikai diszkrimináció alapján kényszermunka volt-e a Rákosi-rendszer munkaszolgálata..! Hadd emlékeztessem arra önöket, akik talán felejtenek, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának Politikai Bizottsága 1950. július 12-ei ülésén döntötte el, hogy a kulák és egyéb ellenséges elemek a hadseregen belül fegyveres kiképzést nem kaphatnak, és munkára kell felhasználni õket! Ezért állította fel az akkori honvédség a C- kategóriát, ami a politikai megbízhatatlanságot jelentette.
'51. december 8-án a honvéd vezérkar szervezési osztálya elõterjesztést tett, amiben szó szerint azt írta: "A jelenlegi állapot nem biztosítja sem az összes politikailag megbízhatatlan osztályozású személy behívását, sem ezek munkaerejének legjobb felhasználását." Ezért '52. január 1-jével felállították az építõ dandárt, amelynek parancsnoka Kovács Miklós alezredes lett, és a hadtápfõnökség alárendeltségébe helyezték, amelynek Janza Károly vezérõrnagy volt a parancsnoka. A munkaidõt a szükség határozta meg. Nem volt elég a tizenkét órás napi betonozás; úgy irányították az irányvonatokat, amelyek a sódert és a cementet hozták, hogy éjszaka tolták be az iparvágányra. Pihenés helyett egy ember kapott egy lapátot, kapott egy vagont, és amíg azt ki nem rakta, addig nem mehetett be a körletbe. És ha bement a körletbe, neki reggel ötkor éppúgy ébresztõ volt, és ki kellett vonulni.
Ezt csak azoknak kívánom üzenni, akik még most is operettkatonaságról és építõ honvédekrõl beszélnek!
Mindnyájan emlékszünk, hogy 1953 nyarán egy egész ország hogy várta a Nagy Imre-féle programot. Nagy Imre feloszlatta az internálótáborokat, eltörölte a kuláklistát, feloldotta a kitelepítettek lakáselhagyási tilalmát - egyedül a munkaszolgálatosok maradtak. Sõt egyesek, akik erre protestáltak - köztük én - büntetésbõl Uzsabányára kerültek, a kõbányába. Így nézett ki tehát a politikai diszkriminációból való enyhülés, amely az egész országra kihatott - kivéve a munkaszolgálaton lévõket. '53 õszétõl pedig már szénbányákba is kezdték vinni a munkaszolgálatosokat, miután a katonai repülõterek építése befejezõdött. Felállították a bányamunkáscsoport zászlóaljat, és ennek a központi bányászcsoport-parancsnokságnak az élén Maléter Pál ezredes szerepelt.
Egy nagyon érdekes jelenségre szeretném még felhívni a figyelmüket:
A szervezési és módosítási csoportfõnökség a Magyar Néphadsereg keretein belül 1956. szeptember 28-án szó szerint azt jelentette a honvédelmi miniszternek - mert addigra ezeket a munkaszolgálatosokat átkeresztelték katonai mûszaki kisegítõ alakulatnak -: "A katonai mûszaki kisegítõ alakulat mûködtetése ellentétes a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet által a kényszermunka tárgyában készített egyezménnyel. Az alakulat mûködése az alkotmányban foglalt hadkötelezettséget olyan tágan értelmezi, amely nem egyeztethetõ össze a szocialista törvényességgel." Akkor már valami reformszellemiség kezdõdött, ami sajnos még a mai napig nem fejezõdött be.
Térjünk vissza akkor a konkrét törvényjavaslatra! Az Alkotmánybíróság nevezetes határozata, az 1/1995.(II.8.), a következõt mondja: "A személyes szabadságot súlyosan, harminc napot meghaladóan korlátozó következõ sérelemért kárpótlás jár: ... c) munkaszolgálat". Nem azt mondja, hogy harctéri alakulatnál teljesített, nem azt mondja, hogy második világháborúban teljesített, nem azt mondja, hogy zöld parolival, kék csizmában teljesített, hanem "a" munkaszolgálat - és nem határozza meg, hol, mikor és miért.
Természetes, ma is vannak komoly erõk, amelyek arra dolgoznak, hogy ha már a börtönre kénytelenek azt mondani, mindegy, hogy Horthy-rendszer, Rákosi- rendszer vagy Kádár-rendszer, az internálásra szintén, a kitelepítésre szintén; egyedül a munkaszolgálat az, ahol nem esik egyenlõ elbírálás alá, mert csakis a második világháborúban..! Ez majdnem ugyanaz, mintha azt mondanák, hogy az életveszélyben! Tessék mondani, mi a különbség a második világháború idõtartama és a fennálló állandó háborús életveszély között! Semmi! Ez egy jelzõ kicserélése és fenntartása egy további politikai diszkriminációnak!
Ez ellen az a tízezer magyar volt munkaszolgálatos, erkölcseiben és emberi méltóságában megsértve, innen, errõl a helyrõl személyemben tiltakozik. (Taps az FKGP és a KDNP padsoraiban. - Dr. Torgyán József: Helyes! Nagyon helyes!)
Kérem, ezt nem lehet egyszerûen azzal magyarázni, hogy 400 ezer embert érint a kárpótlás, és ezért nem férhet bele ez a tízezer; azok, akik okkal és joggal elvárják tõlünk, hogy ma már végre legyen helye a megbékélésnek, tényleg borítsunk fátylat a múltra. Hát akkor itt kell kezdõdni annak a megbékélésnek! Itt kell kezdõdni annak a szándéknak, hogy ezeket a megbélyegzett embereket valóban legalább erkölcsi elégtételhez és némi anyagihoz kell juttatni. Kérem, hatvan éven felüliek már mindnyájan! Hogy hányan érik meg, míg ebben valami jogerõs döntés lesz, nem lehet tudni. És ha életjáradékot kapnának kárpótlás címén, ki és mi garantálja azt, hogy tíz évig fogják az államot sarcolni azért?
Tessék tudomásul venni: mi, a Rákosi-rendszer egykori munkaszolgálatosai nem kérünk kárpótlást. Nem kérünk - de fizessék ki az akkor elszámolt munkabérünket, az 1951-56. évtõl kezdve, az évi törvényes kamattal, a mai napig! Akkor nem kérünk kárpótlást! (Taps az FKGP és a KDNP padsoraiban.) Fizessék meg azt, hogy a munkaerõnket hasznosították, rongyokba öltöztettek bennünket, egyáltalában: ki voltunk zárva minden elõléptetésbõl. Tessék mutatni Magyarországon olyan egyetemi végzettségû embereket, akik nem rendelkeznek tartalékos tiszti rendfokozattal! Azok mi vagyunk: a Rákosi- rendszer egykori munkaszolgálatosai, akiknek valami umbuldával mégiscsak sikerült bekerülnünk az egyetemre és el tudtuk azt végezni a hatvanas években, de soha nem lettünk behíva tartalékos tiszti átképzésre - mert a mi megbélyegzettségünk és diszkriminációnk több mint negyven évig tartott!
Ezért szívem szerint nem tudom, mit mondjak erre a törvényjavaslatra, amikor ugyan minden részével egyetértek, de mégis egy társadalmi rétegre súlyosan sértõnek érzem. Engedtessék meg, hogy azt mondjam: fõleg sértõnek érzem, mint jogász, ezt az indoklást.
Megkérdezném tisztelettel az igazságügy-miniszter urat, ha elõvesszük a hatályos magyar törvényeket... Kezembe veszem, ki van fotózva a hatályos jogszabályok gyûjteménye, 1995. február 28-ai állapot... (Fölmutat egy lapot.) Ebbõl olvasom: kárpótlás a szabadság elvonásáért. "Kárpótlás jár a 30 napot meghaladóan korlátozó következõ sérelmekért:" - ez a 31. § (1) bekezdése - "a).., b).., c): munkaszolgálat". Nincs semmi megkülönböztetés! Ez február 28- a óta érvényes!
Tessék mondani: mit tettek volna a magyar igazságszolgáltató szervek, ha ennek alapján, a hatályos jog alapján a Rákosi-rendszer munkaszolgálatosai tömegével beadják a kárpótlási igényüket, amit ugyan már korábban beadtak, de elutasították? Tessék mondani: milyen jogi fikcióval lehetett volna elutasítani õket? Hiszen a hatályos jog azt tartalmazza, hogy "munkaszolgálat". Amit most elõterjeszt az Igazságügyi Minisztérium, ez megint visszalopja azt, hogy csak a második világháború munkaszolgálata. Egyetlenegy útja és módja lett volna, tudom biztosan, hiszen az is benne van, hogy a visszamenõleges igények bejelentésére külön jogszabályt kell kidolgozni, és ezt megjelentetni majd szeptember 30-áig. Úgyhogy a kárpótlási hivatalok szépen ad acta tették volna, és azt mondták volna, hogy mivel a végrehajtásra nincs még rendelet, egyszerûen nem tárgyaljuk õket. De mi nem ezt az utat akartuk járni: mi szerettünk volna politikailag és erkölcsileg igazságot kapni. Azt hittük, hogy "hic Rhodus, hic salta!".
(17.00)
Most az új kormányzat végre megteheti azt, amit az elõzõ parlamentben nem tudott megtenni. És kik nem tudták megtenni? Tisztelt képviselõtársaim, ha hiszik, ha nem, ebben az elmúlt parlamentben a kormánypártok szavazták le azt a módosító javaslatot, amit Csépe Béla egykori muszos bajtársammal Nagy Ferenc József - szintén egykori munkaszolgálatos - beadott, aminek az volt a lényege, pontosan ugyanaz, amit az Alkotmánybíróság kimondott, egyetlen szó legyen: munkaszolgálat. És a munkaszolgálat alatt érteni kell mindkét diktatúra áldozatait.
Itt van a kezemben - lekértem a számítógéprõl - a szavazás eredménye. Kérem, 113 igen volt - vagyis amellett voltak, hogy ez a változás keresztülmenjen, töröljék el a diszkriminatív jelzõt -, 102-en mondtak nemet, és 20-an tartózkodtak. Kérem, öt szavazaton múlott, mert ha a 113 nemhez hozzáadjuk az öt igent, akkor lett volna 118 igen - öt szavazaton múlott! És tisztelt képviselõtársaim, tudják, mi az érdekesség ebben? Az, hogy kik szavaztak ellene: a kormánypárti sorok; és mind az SZDSZ, mind az MSZP teljes frakciója "igen"-nel szavazott, köztük Vastagh Pál igazságügy-miniszter úr is. Hát akkor most kérdezem... (Taps a kisgazdák padsoraiban.).., egy ország figyel fel arra, hogy vajon a politikai meggyõzõdés és a vélemény aszerint változik-e, hogy kormánypártok vagyunk avagy ellenzék. Itt lett volna a lehetõség, és itt lesz a lehetõség, tisztelt képviselõtársaim, mert be fogjuk adni ismét ezt a módosító javaslatot, és elvárjuk attól a kormánytól, amely azt hirdette, hogy a megbékélést hirdeti, és a múlt, a zsarnokság áldozatai emléke elõtt fejet hajt... - most itt az alkalom arra, hogy pótolják azt, amit az elõzõ kormányzat nem tett meg!
Képviselõtársaim! Remélem, ezek a szavak önöket is meggyõzik arról, hogy van itt még egy olyan súlyos sérelme az igazságnak, az egyenlõ elbírálás elve, amin most önök segíthetnek, most már kormányzati pozícióban.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék padsoraiban.)