DR. VASTAGH PÁL igazságügy-miniszter: Köszönöm, tisztelt elnök asszony. Uraim és Hölgyeim! Vártam, míg a vita visszakanyarodik az eredeti problémakörhöz, hiszen fontosak a történelmi elemzések, de arra kellene választ adni, hogy miért így formálódott ennek a törvényjavaslatnak a tartalma.
Én megértem az ön alapállását, megértem az indulatait is, képviselõ úr, ebben az ügyben, de hozzá kell tennem, hogy a törvényjavaslattal szembeni követelmények nem terjedhetnek odáig, hogy ez a törvényjavaslat valamennyi olyan fájó problémára orvoslást adjon, amely a magyar társadalomban felgyülemlett ötven év alatt vagy még az azt megelõzõ idõszakban jött létre, és az emberek életében sorsdöntõnek számító eseményhez vezetett.
Nem tudunk kárpótlást adni minden olyan esetre, amikor a történelem vagy mások - ne burkoljuk ezt ilyen eufemisztikus köntösbe - igazságtalanságot követtek el az embereken; nem tudunk kárpótlást adni azoknak, akik megfagytak a Don partján, és sok minden más esetben sem tudunk. A törvényjavaslat jelenleg arra az álláspontra helyezkedik, ami az eredeti törvényalkotói szándékban is kifejezésre jutott, és ezt próbálja tisztességgel, korrekt módon rendezni.
Ön azt mondta, hogy én annak idején támogattam a módosító indítványt, miszerint kerüljön ki a "harcoló alakulat" jelzõ ebbõl az összetételbõl. Ez így van, képviselõ úr, én támogattam. Sokan támogattuk a jelenlévõk közül, voltak képviselõi indítványok is a mi sorainkból, amelyek szintén ezt kívánták támogatni. De hozzá kell tenni, képviselõ úr, hogy mi akkor abban a hiszemben szavaztunk, hogy a második világháborús idõszakra vonatkozó munkaszolgálattal összefüggõ szabályok egységesítéséért szavazunk. Az alkotmánybírósági határozat valójában nem nevesíti azt a helyzetet, amirõl ön beszél. Tulajdonképpen az eredeti jogalkotói szándék is ez volt, amelyet annak idején mint a kormánykoalíció részeseinek, a kormány elõterjesztésében nem sikerült érvényre juttatni - tehát ebbõl a szempontból mi következetesek vagyunk.
Azt pedig el kell mondanom a nyilvánosság elõtt is: az az állítás, hogy itt semmi nem történt volna ezen a téren, nem áll meg. Ezt ön is jól tudja, hiszen a kormány még 1992-ben - nyilvánvalóan ennek a vitának a folyományaként is - olyan rendeletet fogadott el, amely orvoslást igyekezett adni azoknak, akik az ön által említett idõszakban töltöttek munkaszolgálatot: nyugdíjban, társadalombiztosítási ellátásban ez a kormányrendelet konkrétumokat állapított meg.
Még egyszer, összegezve - és tulajdonképpen a részletes vita kapcsán is vissza lehetett volna kanyarodni erre a kérdésre, de ez a vita ezzel várhatóan nem zárul le és tovább folytatódik -: nem minden kárpótlásban, nem minden sérelem következményeinek elhárításában, nem mindenben csak a törvény az adekvát eszköz. Kiegészítõ rendelkezések egész sora csatlakozik ehhez, többek között az általam említett kormányrendelet is, amely azt a személyi kört érinti, amelyet ön most hozzászólásában képviselt. Azt nem vitatom, hogy ez nem maradéktalan, nem vitatom, hogy ez nem teljes, de természetesen a kárpótlás egész természetébõl következõen nem tudjuk maximaként érvényesíteni, hogy mindenkinek mindenért minden alkalommal maximális kárpótlást tudjon biztosítani bármely kormány. Az elõzõ kormány sem tudott, ez a kormány sem tud - és remélem, sikerül lezárni ezt a folyamatot.
Itt arról a törekvésrõl, arról a szándékról van szó, hogy ezeket a problémákat tisztességgel, emberi méltósággal, az ország teherbíró képességére tekintettel próbáljuk meg lezárni. Ezt a felfogást tükrözi a javaslatunk. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)