DR. JESZENSZKY GÉZA (MDF): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Képviselõtársaim! Közmondásos lenne ilyenkor, hogy késõre jár, de ha az órára nézünk: nincs is olyan késõ. Beszélhetnénk arról, hogy valóban örvendetesnek is felfogható, hogy egy ilyen téma, amit ugyan minden szónok nagyon fontosnak mondott, nem vált ki nagyobb érdeklõdést. Meg lehet kockáztatni, hogy korábbi években - az elmúlt négy-öt évben - lehetett volna errõl sokkal izgalmasabb vitát rendezni, talán ugyenezzel a szöveggel is, de a légkör más volt.
Én elsõsorban annak örülök, hogy ez a témakör, ez a törvényjavaslat nem vált ki oktalan ellenkezést, oktalan indulatszítást, és nem kapja meg azokat a minõsítéseket, hogy ez egy szükségtelen törvényjavaslat, hogy a vita, az errõl való beszélgetés vagy szónoklás ideologikus. Talán ennek így kellett lennie, így volt megírva, hogy egy jó ügy ilyen módon kaphat megfelelõ törvényi szabályozást anélkül, hogy bármilyen rosszhangulatkeltés tárgya, áldozata legyen.
Talán nem kell arról sem beszélni, hiszen a törvényjavaslat maga is megteszi ezt, hogy ez nemcsak nem egy szükségtelen, fölösleges téma, hanem ennek megvan a maga gazdasági jelentõsége is. Nemcsak mint kereskedelmi védjegy, mint egyfajta garancia egy árun, vagy esetleg egy jó értelemben vett reklám, de ha körülnézünk a világban, látjuk azt, hogy más országok esetében is sokszor nagyon hatásos a nemzeti színek vagy a nemzeti szimbólumok használata: az áruk egyfajta garanciáját jelenti és népszerûsítését is végzi.
Persze a magyar címer és a magyar nemzeti színek nem örvendenek olyan általános ismertségnek, mint a nagy államok színei. Tehát ilyen értelemben nem biztos, hogy a használatuk önmagában véve egyfajta gazdasági reklám, propaganda is lesz, de ennek a jelentõségét helyesen domborítja ki részben az elõterjesztés, a törvényjavaslat, részben több szónok is.
Talán egy-két percig érdemes idõzni annál, hogy miért nincs ma ilyen nagy izgalom e téma körül. Elsõsorban azt hiszem, azért, mert amit ma természetesnek tekintünk, hogy visszanyert szuverenitásunk szimbólumait és ezek használatát törvényben rögzítjük, ma nem tûnik nagy dolognak, hogy így van, de pár évvel ezelõtt vagy az elmúlt évtizedekben e szimbólumok használatát ismert módon üldözték. Az én fiatalságom diákjai valóban az üldözést, a megkergetést tapasztalták, akár a nemzeti Himnusz elénekléséért a Nemzeti Múzeum elõtt, pláne egy Kossuth-címer használatáért.
(19.30)
Tehát örülnünk kell annak, hogy ma természetes az, aminek természetesnek kell lennie. De ne felejtsük el azt, hogy vannak emberek, akiknek ma is tiltják ezeknek a szimbólumoknak a használatát, és ezek számára ez rendkívül fontos.
Talán mondhatnánk, hogy a részletes vitába tartozna az egyes módosító indítványok megvitatása. Sajnálom, hogy az elõttem nemrég szóló Csapody Miklós képviselõtársam nincs már itt, mert néhány szóban szeretném alátámasztani az õ módosító indítványának és itt elhangzott szavainak az indokát - részben személyes tapasztalataim alapján is -, abban a reményben, hogy ha a kormányzat átgondolja ezt a témakört, akkor támogatni tudja ezt a módosítást, nevezetesen azt, hogy tegyünk különbséget a törvényben is a nemzeti színek, illetve az ország hivatalos zászlaja között. Ez a téma az elõzõ években is felmerült, és nem tiltja ma semmi azt, hogy a nemzeti lobogón szerepeljen az ország címere, de nincs is elõírva.
Én amellett érvelnék - és azért érvelek most, mert elképzelhetõ, hogy amikor a részletes vitára sor kerül, akkor a Magyar Országgyûlés képviseletében külföldön kell tartózkodnom -, tehát most tudok érvelni amellett, hogy ezt sok egyéb érv mellett mi indokolja. Szerintem elsõsorban az indokolja, hogy nemcsak itthon, hanem külföldön is használni kívánják a nemzeti színeket, de - mint ezt ismerjük a sajtóból is és itt a vita során is már elhangzott - sajnos vannak országok, ahol már törvényben kívánják tiltani vagy már tiltják is az úgynevezett idegen államok jelképeinek, színeinek használatát. Az, hogy ez ellentétes a normális, a huszadik század végére jellemzõ gondolkodással, vagy mondhatnánk azt, hogy ellentétes a civilizált államok gyakorlatával, az egy dolog, de ez még nem segít azon, amivel a határon túl élõ magyarok sajnos szembesülnek, aminek én is szem- és fültanúja voltam, amikor értesültem arról hivatalos külföldi látogatás során is, hogy az ott élõ embereket meg akarták akadályozni abban, hogy - nem az én tiszteletemre, nem a Magyar Köztársaság látogatójának tiszteletére, hanem - az õ hagyományaiknak megfelelõen használják a piros-fehér-zöldet, ami a nemzeti szín, és nem egy állam kizárólagos lobogója.
Azt hiszem tehát, itt azzal tudjuk elõmozdítani azt, aminek természetesnek kellene lennie, hogy a határainkon túl élõ magyarok nyugodtan - vagy nyugodtabban - használhassák, esetleg törvény elõtt is védhessék a magyar nemzeti színek használatát, az az, ha a Magyar Köztársaság hivatalos zászlója, lobogója tartalmazza a Magyar Köztársaság címerét. Ebben az esetben valóban jogilag is megkülönböztethetõvé válik az, hogy ki és miért használja a Magyar Köztársaság hivatalos lobogóját, és ki használja a magyar nemzet színeit.
Egyébként ez - mint sokan tapasztaljuk - nagyon sok országban természetes. Amerikai templomokban, amerikai magyar közösségekben természetes, hogy az amerikai mellett használják a magyar zászlót is, és egyébként minden más külföldi országban, ahol kis számban élnek magyarok - akár a magyar politikai tragédiák miatt emigrációba kényszerültek -, ott használják, és nem ütközik ez soha semmilyen akadályba. Elég szomorú, hogy ahol a magyarság.., nem szeretem ezt a szót használni, hogy õshonos, mert legfeljebb Ádám és Éva lehet õshonos, de ahol tizenegy évszázad óta élnek magyarok, hogy ott ez tilos legyen - ez valóban merénylet az európai gondolatokkal és emelkedett szemléletekkel szemben. A feladatunk tehát az, hogy amikor a magyar színek használatáért gyermekeket megbüntetnek, és ahol a magyar színek használatáért esetleg emberéleteket követelõ merényletre kerül sor - mert az elmúlt évek, hónapok gyakorlata ezt mutatja, hogy ez reális fenyegetés -, akkor hogyan tudjuk támogatni, menteni ezt.
Talán nem szükséges, hogy további érveket hozzak föl emellett, mert azt hiszem, nemcsak azok, akik jelen vannak itt e vitában, de azok is, akik majd elolvassák a jegyzõkönyvben, azok is ezt a szempontot, ezt a gondolatmenetet osztani tudják. Tehát azt, hogy világos legyen: van a nemzetnek színe, és a nemzethez természetesen mindenki hozzátartozik, aki az ország határain belül vagy kívül él és magyarnak tekinti magát, és az nem teljesen azonos a magyar állam színével.
Egyébként sok eszmefuttatás hangzott itt el a múltról. Én nem akarom szaporítani ezek sorát, de egy szó erejéig talán kitérnék arra, hogy azért nem állt távol a magyar gondolkodástól a korábbi idõszakban sem az, hogy méltányolja más népek nemzeti színeit. Az 1918 elõtti Magyarországon a társország, Horvátország színeit szabad volt használni, és ugyan az akkori közjogi felfogás nem rokonszenvezett azzal, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket mint nemzetrészeket ismerjük el, de komoly fellépés, per nem volt azért, hogy más színeket használtak, és a magyar kormány, a magyar Országgyûlés több felelõs gondolkodója és politikusa mérlegelt, tárgyalásokat folytatott arról, hogy például a románok hivatalosan is használhassák nemzeti színeiket; így Tisza István 1910-ben, 1913-14-ben eljutott oda, ami aztán '18- ban már napirenden is volt, hogy a magyarországi nem magyar nemzetiségek a nemzeti színeiket, szimbólumaikat használják.
Elhangzott a vitában, hogy érdeme e javaslatnak, hogy a magyarországi nem magyar kisebbségeknek nem tiltja saját szimbólumaik használatát. Elõvettem az 1993. évi LXXVII. törvénycikket, és úgy látom, abban lényegében explicite benne van ennek engedélyezése, mert ennek III. fejezete 18. § 4. cikkében szerepel az, hogy a Magyar Köztársaság biztosítja a kisebbségi közösségeknek többek között jelképeik használatához fûzõdõ jogait. A "jelképeik használatá"- ban, azt hiszem, egyértelmûen benne van a nemzeti színek használata, tehát ahol vannak ilyen hagyományosan használt nemzeti színek, ott ezek használatát - s legyünk erre büszkék - a magyar törvényhozás biztosította.
Végül arról szólnék, hogy egyetértek azzal a megfogalmazással, ami a törvényjavaslatban is szerepel és ami a vitában is elhangzott már, hogy valóban természetesen meg kell adni a nemzeti jelképeknek, szimbólumoknak a rangot, a tiszteletet. De hozzáteszem azt, hogy ne inflálódjanak, ne devalválódjanak ezek. Ezért nem tudok egyetérteni azzal, hogy valahol elõírjuk azt, hogy márpedig itt vagy ott mindenképpen kint kell lenni ennek meg annak, mert ha valamibõl túl sok van, annak az értéke csökken. Ha valamit elõírunk, kötelezõvé teszünk, szankcionálunk, akkor az mindig egy reakciót szül. Tehát természetesen egyetértek azzal, hogy törvényben védjük is jelképeinket, de azt hiszem, a szükséges tiszteletet elsõsorban mégsem a törvények fogják biztosítani, hanem ezt érezni kell. Ezt az érzést elõmozdíthatja - és elõ kell hogy mozdítsa - az iskola, a nevelés, a közhangulat, a sajtó, a közgondolkodást, közvéleményt befolyásoló tényezõk, mint a televízió. Tehát tulajdonképpen itt sajnos még nem alakult ki az az általános közérzet, ami ebbõl a kérdésbõl nem csinál szenvedélyeket, hanem természetesnek veszi azt, mint mondjuk, a szülõk tiszteletét, szeretetét, amit szintén nem elõírni szokás, hanem ezt csak belülrõl lehet érezni.
Tehát egyetértve Szigethy képviselõ úrral is, aki örömét fejezte ki azért, hogy ebben a kérdésben összhang mutatkozik a politikai pártok között, én tovább szeretnék menni és azt szeretném remélni, és ennek a reményemnek adok hangot, hogy nemcsak a címer és a zászló ügyében, hanem a nemzeti érdek felelõsségteljes felismerése és képviselete - országgyûlési és közéleti képviselete - tekintetében eljutunk mielõbb arra, hogy valóban meglegyen az a kívánatos összhang, amirõl, azt hiszem, a pártjaink között nincs vita.
Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
(19.40)