DR. DOBOS KRISZTINA (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Végül is könnyû helyzetben vagyok, hiszen Daróczy képviselõ úr nagyon sok mindent elmondott. Mégis engedjék meg, folytatva a múlt heti megbeszélésünket, hogy pár lényeges kérdésre hívjam fel a figyelmüket.
Többször elhangzott, hogy versenyképes felsõoktatásra van szükség, és úgy gondolom, még egy dolgot el kell mondani a felsõoktatásról: a nemzeti kultúra továbbvivõje a felsõoktatás, hiszen nemcsak szakmát ad, hanem értelmiséget is képez. Miközben tehát meg kell õrizni a versenyképességünket, aközben - ez az európai országokban teljesen természetes - saját oktatási rendszerünket is meg kell õrizni, a hagyományaival és a lehetõségeivel.
Kétségtelen tény, hogy a nyolcvanas években lezajlott az oktatási rendszer úgynevezett nemzeti beruházási szakasza a legtöbb európai országban, ami azt jelentette, hogy a közoktatás idõtartama kibõvült, hogy a pályaválasztás és a szakképzés kezdetének idõpontja általában eltolódott, és majdnem általánossá vált a felsõoktatásba való bejutás lehetõségének biztosítása. És természetesen óriási mértékben növekedett a kutatásra és a fejlesztésre szánt összeg, részben állami, részben egyéb forrásokból származóan.
Magyarország ezt a nemzeti beruházási szakaszt gyakorlatilag '89-90-ben kezdte el, és nem vagyunk a végén. Ez tehát azt jelenti, hogy a most elfogadott felsõoktatás-fejlesztési koncepció a jövõképünket határozza meg, megmutatja, mit gondolunk a felsõoktatásról és hogyan kívánjuk ezt nem '96-97- re, hanem 2000-re vagy 2000 utánra megvalósítani. Ezért is érzem azt, hogy felelõsségteljes a parlament szerepe, és ezért nagyon meg kell gondolni, mit fogadunk el ebben a felsõoktatás-fejlesztési koncepcióban, hiszen erre hivatkozva évek vagy évtizedek múlva történhetnek változások.
A definíciós kérdésekre nem kívánok reagálni, ami ebben a felsõoktatás- fejlesztési koncepcióban szerepel, inkább a konkrét pontokra, vagyis arra a tizenöt pontra, amit megfogalmazott a kormány.
Az elsõ pont a hallgatói létszám növelése. Úgy gondolom, most joggal kérdezhetik, miért nem értünk ezzel egyet. Azt hiszem, a patkó bármelyik oldalán ülõ képviselõk, de az ország lakosságának nagy része - hiszen nagy részük szülõ vagy valahogyan köze van fiatalokhoz - teljesen természetesen egyetért azzal, hogy a hallgatói létszámot növelni kell. Egy zárójeles kérdésem van: ha növeljük a hallgatói létszámot, akkor miért bocsátottunk el most közel hatezer, felsõoktatásban dolgozó oktatót vagy az oktatást segítõ alkalmazottat?
A kérdésem másik pontja pedig, ami már nem zárójeles: ebben a programban szerepel - a 3. pontban -, hogy a hallgatói létszámban különösen az esti, a levelezõ és a távoktatásban részt vevõ hallgatók létszámát kell növelni. A Magyar Demokrata Fórum szakmai képviseletében meg kell hogy mondjam, nem tudjuk elfogadni azt, hogy a levelezõ, esti és távoktatási formában szerezzék meg a hallgatók az elsõ diplomájukat. Ennek már volt az ötvenes-hatvanas években elõzménye, ismerjük már a hátrányait. Természetesen el tudjuk fogadni ezeket a formákat a posztgraduális képzésben, de nem hiszem, hogy még egyszer vissza kell jönnie annak, hogy tanárokat vagy akár mérnököket, közgazdászokat levelezõ formában képezzenek. Itt tehát egy rendkívül nagy csapda jelenik meg, mert a hallgatói létszám növelése azt fogja jelenteni, hogy ezekben a formákban növekedik a hallgatói létszám. Az általuk megszerzett diplomáról mindannyian tudjuk, hogy nem egyenértékû diploma, tehát ennek következtében valószínû, hogy azok a hallgatók, akik ebbe a csapdába beleestek, életük során tapasztalni fogják ennek a hátrányait.
A másik: a postsecondary képzés. Mindannyian egyetértünk azzal, hogy ilyen képzési formának lennie kell. Mindannyian egyetértünk, hogy nagyon sokan tegyenek le érettségit, és arra alapozott szakmai képesítést szerezzenek. Célszerû lenne azonban, ha ezt mégsem a felsõoktatásban lévõ hallgatók létszámába számítanák bele, hiszen itt az elsõ szakma megszerzésérõl van szó a legtöbb esetben; ez tehát a szakképzésnek egyfajta formája lenne. Nagyon kérem tehát a parlamenti képviselõket és mindazokat, akik döntési helyzetben vannak, ne támogassanak egy olyan hallgatói létszám-növelést, ami arra szolgál, hogy egy alacsonyabb minõségû diplomát vagy egy alacsonyabb minõségû szakmai képesítést tekintsünk a hallgatói létszám növelése mérföldkövének.
A következõ kérdés a piramisszerû, többszintû képzés elfogadása. Nagyon könnyû helyzetben vagyok, hiszen az MSZP egyik kiváló szakértõjének szakmai véleményére hivatkozhatom, amelyben azt mondja, hogy rendkívül értelmetlen, ha úgy tetszik, a helyzetet abszolút nem ismerõ elképzelés az, amikor eldöntjük, hogy piramisszerû legyen a felsõoktatás; amikor tehát a fõiskolák elvégzése vagy a postsecondary képzés után jön a fõiskolai képzés, automatikusan, egymást követve és egymást segítve, vagy ha úgy tetszik, egymásra épülve, és a fõiskolának egy magasabb foka az egyetemi képzés, ami azt jelenti, hogy ha befejezte valaki a fõiskolát, automatikusan beíratkozik, és még egy plusz évet elvégezve esetleg egyetemi diplomát kap. Azért nem ismeri a helyzetet az, aki ezt a rendszert kívánja felépíteni, mert nem tudja: egészen más a fõiskolák képzési struktúrája. Általában gyakorlatiasabb, sokkal inkább a praktikusság felé irányul a képzés; erre építve nem lehet rögtön egyetemre bejutni! Természetesen különbözeti vizsgával ma is lehet és tíz évvel ezelõtt is lehetett folytatni a tanulmányokat, de úgy hiszem, ez az egymásra épülés, ez a piramisrendszer nem megfelelõ megoldás. Különösen nem megfelelõ megoldás a tanárképzésben, hiszen egészen más a tanárképzõ fõiskolák rendszere, mint az egyetemi keretben folyó tanárképzésé.
Ezzel tehát valójában egy ma nem meglévõ, a magyar oktatási rendszer fejlõdésébõl szervesen nem következõ oktatási rendszert fogunk ráerõltetni a felsõoktatásra, aminek a vesztesei, úgy gondolom, a felsõoktatási intézmények lesznek, illetve a most vagy ezekben az években végzõ hallgatók. Ismét zárójelben hadd jegyezzem meg egyébként, hogy ilyen piramisrendszerû felsõoktatási képzés létezik európai országban, de nem tudom, miért kell nekünk követni egy olyan rendszert, ami nem következik szervesen a saját rendszerünkbõl.
A negyedik pont a hallgatói önálló munkáról szól. Daróczy képviselõtársam már elmondta, hogy a hallgatói önálló munka fokozásával mindannyian - akik a felsõoktatásban éveket vagy évtizedeket töltöttünk el -, egyetértünk. Két tényezõre azonban fel szeretném hívni a figyelmet: az önálló hallgatói munkának akkor van értelme, ha ez a munka szervesen illeszkedik a képzéshez, s ha a feltételei adottak. A szerves beilleszkedéssel nincs baj, hiszen saját egyetemi tapasztalataimból tudom, hogy nagyon sokan adtunk a hallgatóknak önálló munkát, nagyon sokan végeztettünk a hallgatókkal külön gyakorlatokat, külön irodalomfeldolgozásokat, sõt a TDK-, tehát a tudományos diákköri munka pont erre épül. Mégis azt kell hogy mondjam, ennek a tömeges feltételei jelen pillanatban nem léteznek, hiszen akkor van értelme a hallgatói önálló munkának, ha a tanár, vagy ha úgy tetszik, a doktorandusz konzultál velük, de mindenképpen van a hallgatónak lehetõsége arra, hogy valakivel megbeszélje ezt a munkát. S ha már egyszer annyit szoktunk hivatkozni az amerikai modellre: ott igen gyakran elõfordul, hogy egy egyetemi oktatónak két-három hallgatóval kell egy évben konzultálnia, ami pedig azt jelenti, hogy nem ennyi, hanem sokkal több oktatóra lenne szükség a magyar felsõoktatásban! A zárójeles megjegyzésem itt is érvényes: ha az önálló hallgatói munkát fejleszteni kívánjuk, akkor miért tetszettek elbocsátani annyi felsõoktatásban levõ dolgozót?
(10.20)
A másik kérdés az oktatási infrastruktúra kérdése. Itt nagyon sokat beszélnek a hallgatók arról, hogy milyen az egyetem szociális infrastruktúrája, tehát a kollégiuma, az ellátottsági rendszere, a sportlétesítmények, az orvosi ellátás és így tovább. Én most az oktatási infrastruktúráról szeretnék beszélni.
Csak akkor van értelme a hallgatói önálló munkának - mint ahogy Szabad György képviselõtársaim is elmondta -, ha a könyvtárak rendelkezésre állnak, ahol a hallgató kutathat. Hiszen részben errõl szól a képzés egy jelentõs formája, hogy a hallgató önállóan is kutasson, hogy könyvtárak, laboratóriumok álljanak rendelkezésre, számítógépes termek tömege álljon rendelkezésre. Ezek jelen pillanatban, a felsõoktatás fejlesztését tekintve, nem hogy nem állnak rendelkezésre, hanem egyes egyetemek kénytelenek a könyvtárak nyitva tartási idejét csökkenteni, így a hallgató a délutáni idõszakban gyakorlatilag nem tud bemenni; nincs mód arra, hogy az eddig megszerzett számítógépes parkot korszerûsítsék és így tovább - a laboratóriumokról már nem is beszélek.
Tehát úgy hiszem, hogy illúziót keltünk a hallgatókban akkor, amikor a felsõoktatási országgyûlési határozat 4. pontját elfogadjuk vagy elfogadásra alkalmasnak ítéljük, mert azt hisszük, hogy gondolkoztunk, azt hiszik a szegény hallgatók, hogy mi biztosítani tudjuk a feltételeket ahhoz, hogy önállóan végezzék a munkát. Sajnos, meg kell nekik õszintén mondani, hogy nem tudjuk biztosítani a feltételeket, ennek következtében az önálló munkájuk nemcsak azt jelenti, hogy kutatásra és önálló gondolkozásra kérjük fel õket, hanem azt mondjuk, hogy maguk biztosítsák ennek a feltételeit is.
Az 5. pont az átjárhatóságról szól. Én úgy hiszem, hogy az átjárhatóság kérdése mind a közoktatásban, mind a felsõoktatásban egy túlságosan exponált és valójában nem valós problémakörnek a kiemelése. Hadd utaljak a közoktatásra, hiszen a jelenlegi kormánypártok az elmúlt idõszakban számtalan esetben beszéltek az átjárhatóságról, az átjárhatóság hiányáról. A közoktatásban az összes gyereklétszám kevesebb, mint egy százaléka változtat valaha is iskolát, és úgy gondolom, az átjárhatóság túlhajszolása csak egy politikai játék volt.
Az átjárhatóság a felsõoktatásban egészen mást jelent. Egyetértünk abban, hogy részben legyen lehetõsége a hallgatónak más egyetemen akár bizonyos stúdiumokat hallgatni, akár évet végezni, részben legyen lehetõsége egy adott egyetem mellett a másik egyetemre áthallgatni. Sõt, mi több, úgy gondolom, hogy azt is el kell fogadni, és az is beletartozik az átjárhatóságba, hogy aki fõiskolát végzett, annak a késõbbiek során legyen módja, akár nappali tagozaton, az egyetemi diplomát is megszerezni. Csak azt kell mondjam, hogy ezeknek a nagy része ma is mûködik, tehát semmiféle újat nem jelent a felsõoktatási intézmények területén. Sajnálatos módon én elég régen végeztem az egyetemet, de akkor is mód volt arra, hogy a természettudományos karról a bölcsész karra áthallgassak, továbbá mód volt arra, hogy a közgazdaságtudományi egyetem bizonyos szemesztereit meghallgassam. Tehát én úgy hiszem, ha ez mûködött az elmúlt idõszakban és a mai idõszakban is mûködik, erre ma lehetõség van. Ez az egyetemi autonómia belsõ körébe tartozik, és az egyetemek nagy része meghatározta azt a feltételrendszert, hogy hogyan lehet áthallgatni, milyen feltételekkel vesznek át hallgatókat - hiszen ez ma is mûködik - és hogyan lehet továbbtanulni. Ez a pont valójában semmit nem mond, semmi újat nem jelent ahhoz képest, ami ma mûködik a rendszerben, ha úgy tetszik álságos a megjelenítése.
Szeretnék még három pontra rátérni.
Az egyik a normativitás kérdése, amely évek óta foglalkoztatja a felsõoktatásban mûködõ oktatókat és a felsõoktatás gazdasági szakembereit. Egyetértünk a normatív finanszírozás rendszerével, hiszen valahol ezzel lehetne azt az évtizedek óta húzódó bázisszemléletet megváltoztatni, hogy az az egyetem vagy fõiskola, amelyiknek sikerült valamelyik évben jó pozíciót kiharcolni, az éveken keresztül görgeti magával ezt a viszonylag jó - ha nem is teljesen jó, de viszonylag jó - pozíciót. Ezért elfogadhatónak tartjuk azt, hogy normatív finanszírozás legyen, és gyakorlatilag '93 óta ezen a normatív finanszírozáson nagyon komoly csoport dolgozik. Mégis úgy gondolom, hogy akkor értelmes és akkor célszerû ezt a normativitást bevezetni, hogyha ennek a tartalmát is tudjuk. Azért mondom, hogy a tartalmát is tudjuk, hiszen jelen pillanatban úgy tudom, hogy titkos az a dokumentum, amit a Mûvelõdési Minisztérium elkészített, illetve legalábbis a parlamenti képviselõk egyenlõre még nem kaphatták meg azt a dokumentumot, ami a felsõoktatás normatív finanszírozását készül megoldani. Ezért én azt tartanám célszerûnek, hogy ha sor kerül erre a pontra vagy ha ezt a pontot kívánják pontosítani, akkor legalább az oktatási és a költségvetési bizottság tárgyalja meg a normatív finanszírozásra vonatkozó terveket, tárgyalja meg a felsõoktatás finanszírozását, mert enélkül felelõtlenség lenne bármiféle határozati javaslati pontot támogatni.
A felsõoktatási javaslat 10. pontja az integrációval foglalkozik. Az integráció kérdése nem új a felsõoktatásban, hiszen 1990 óta folyamatosan napirenden lévõ kérdés, de úgy hiszem, hogy nem lenne jó, az egyetemek érdekét nem szolgálja, a felsõoktatás érdekét pedig legkevésbé szolgálja, ha ezt az integrációt felülrõl megoldva kényszerítenénk rá az egyetemekre, és nem egy szabályozási rendszerben alkalmazva. Vannak jó példák és vannak nagyon rossz példák az integráció területén - nem szeretném ezeket kiemelni.
Úgy gondolom, az integrációnak nem lehet az a mértéke, hogy hány forintot lehet megspórolni. Jelen pillanatban azonban az oktatási és a pénzügyi kormányzat - vagy inkább a pénzügyi kormányzat szemében az tekinthetõ jó integrációnak, amelyik pénzt spórol meg.
Én úgy gondolom, az tekinthetõ jó integrációnak - és ezeket kell támogatni -, ami a felsõoktatás minõségét javítja; az tekinthetõ jó integrációnak, ami az erõforrásokat koncentrálva magasabb szintû felsõoktatást és kutatást tesz lehetõvé. Nagyon nehezen tudom elképzelni azokat az integrációkat, egyetemi integrációkat, amelyeket egymásról 100-150 kilométer választ el. Ez természetesen egy formai integrációt jelent és nagyon sok esetben csak azt az óhajt teljesíti, amely megfogalmazódik ebben a felsõoktatási országgyûlési határozatban, de valóságos tartalma nincs vagy igen megkérdõjelezhetõ.
A 11. pont az egységes tanárképzés bevezetésérõl szól. Azok, akik elolvasták az országgyûlési határozatot, örülhetnek, hiszen azt mondhatják, hogy ez az országgyûlési határozat, amely a felsõoktatás fejlesztését tûzi ki célul, nem foglalkozik a mûvészeti felsõoktatás fejlesztésével, nem foglalkozik a gazdasági felsõoktatás fejlesztésével, nem foglalkozik semmiféle más szférával, egyetlenegy szférát emel ki, a tanárképzést.
Aki a közoktatás iránt is érzékeny, most azt mondhatná, hogy lám, milyen fontos a tanárképzés a felsõoktatásban, ez az egyetlen terület, amivel külön kíván foglalkozni, célszerû ezt az egy pontot támogatni vagy mindenképpen tárgyalásra méltónak ítélni.
Itt azonban egy központi elhatározás jelent meg az egységes tanárképzésrõl. A múlt alkalommal már említettem, hogy 1984-ben volt egy minisztertanácsi határozat, amely az egységes tanárképzést tûzte ki célul, de nem valósult meg. És nyilván azért nem valósult meg, mert egyetlenegy szó sincs a tartalmáról, tehát arról, hogy mit jelent ez az egységes tanárképzés, valójában hogyan is képzeli el az oktatási kormányzat és miért célszerû ezt az egységes tanárképzést bevezetni.
(10.30)
Szeretnék arra utalni, hogy nem független a tanárképzés a közoktatási rendszertõl. Nem lehet elképzelni egy olyan tanárképzést, amely nem veszi figyelembe a közoktatási rendszer igényeit. Az az egységes tanárképzési koncepció, amely itt megjelenik vagy implicite kiolvasható ebbõl az országgyûlési határozatból, azt mutatja, hogy a 10. osztálytól kezdve a 16. osztályig egy egységes tanárképzésre van szükség. Ez a fõiskolai tanárképzés vagy a négyéves tanárképzés, majd ezt követõen a plusz egy év az egyetemi képzést jeleníti meg.
Úgy hiszem, ma még nem elfogadott és remélem, nem is lesz elfogadott az az oktatási rendszer, amely tíz osztályig teljesen egységesen képzeli el a közoktatási rendszert és az utolsó két évet - tehát a 10. osztály utáni 11. és 12. osztályt - tekinti az érettségi elõkészítõ osztályának, ahol egyetemi képzés igényeltetik.
A másik kérdés pedig a curriculumoknak a felülvizsgálata. Úgy gondolom vagy úgy tapasztalom, hogy az elmúlt idõszakban is, és ma is, a legfontosabb lenne a tanárképzés tartalmi megújításának a kérdése. Az, hogy a tanári mesterség elsajátítására az egyes szaktárgyi módszertanok milyen fejlesztést igényelnek, nem attól függ, hogy egységes-e a tanárképzés vagy nem egységes a tanárképzés, és nem is attól függ, ami megjelent az országgyûlési határozatban, hogy tanárképzõ-intézeteket kell létrehozni az egyetemek és a fõiskolák mellett. Ez azonban most szerencsére kimaradt ebbõl az új változatból, de meg kell mondjam, egyes felsõoktatási intézmények már elkezdték ennek a tanárképzõ-intézetnek a szervezését, ami rendkívül veszélyes. Ennek a múltja ismét a hatvanas évekbe nyúlik vissza, s akkor sem vált be. Tehát nem lenne célszerû most ismét a felsõoktatási intézményekre erõltetni.
Végezetül a felsõfokú szakképzésrõl, a 12. pontról szeretnék beszélni. A felsõfokú szakképzés, mint lehetõség, természetesen nagyon fontos, és úgy gondolom, akkor célszerû róla beszélni, ha összhangban van a szakképzési törvénnyel, összhangban van a szakképzési fejlesztési koncepcióval. S most már célszerû lenne végre eldönteni, hogy mit kívánunk a postsecondary képzéstõl, hogyan kívánjuk azt megoldani. De nagyon rossz lenne - és egy kicsit félek ettõl -, ha a felsõfokú intézmények kisajátítanák ezt a képzési formát, és a közoktatási intézményekben, tehát a szakképzõ közoktatási intézményekben felgyülemlett szakmai tapasztalat elveszne ezen a területen. Tehát úgy hiszem, nem lehet a közoktatástól elszakítva, a közoktatás szakképzési fejlesztési koncepciójától elszakítva elképzelni ezt a felsõfokú szakképzést.
A 13. pont a tudományos kutatómunka fejlesztésérõl szól. A bevezetõben említettem, hogy a nyolcvanas évek folyamán az európai országokban a nemzeti oktatási és kutatási fejlesztési programok általában azzal párosultak, hogy a kutatásra és a fejlesztésre óriási összegeket fordítottak, rendkívül intenzíven megindult ez a kutatási-fejlesztési tevékenység.
Ebben az országgyûlési határozatban a kutató-fejlesztõmunka egyetemekkel megvalósuló kapcsolata szerepel. Azonban semmiféle olyan érvet, semmiféle olyan feltételrendszert nem tapasztalunk, amely valódi fejlesztést irányozna elõ. Azért sem világos számomra az egész pont megfogalmazása, mert miközben az országgyûlési határozat arról beszél, hogy a kutatást és a fejlesztést támogatni kell, illetve hogy nagyobb mértékûvé kell tenni a támogatást, aközben a FEFA majdnemhogy tönkremegy, hiszen 1994-tõl nyolcszáz- egymilliárdnyi összeget vontunk el tõlük, aközben az OTKA, a pályázati rendszer a tönk szélén, az összeomlás határán áll. Aközben - úgy gondolom - az egész fejlesztésre és kutatásra szánt pénzösszeg ma a GDP egy százalékát teszi ki, szemben a fejlett országokéval, ahol ez 2,5-2,8 százalék. Ez az összeg tehát jelen pillanatban minimális összeg.
Akkor van értelme ennek az országgyûlési határozati pontnak, ha valóban feltételrendszert is biztosítunk, ha van mód arra, hogy a költségvetés ehhez forrásokat is adjon. Meg kell mondjam, a jelenlegi visszafejlesztés, a jelenlegi elvonások nem egy évre teszik tönkre a kutatást és a fejlesztést, hiszen azt kell mondanom, trenírozni kell a kutatókat arra, hogy megfelelõ módon készüljenek fel a nagy kihívásokra. Ha most teljes egészében egy restrikciós politika érvényesül, akkor nem egy évre, nem két évre, hanem nyolc-tíz évre tesszük tönkre a kutatás és fejlesztés területét.
Úgy hiszem, az utolsó, a 15. pont, amely az oktatói illetményrendszer rendbetételét és a követelményrendszerek meghatározását jelenti, nagyon szimpatikus és minden oktató, egyetemi oktató, s azok, akik fontosnak tartják a felsõoktatást, úgy értékelik: nagyon fontos, hogy ezzel foglalkozzunk. Hiszen 1993-ban volt az utolsó oktatói bérrendezés, amikor közel harminc százalékkal nõtt a felsõoktatásban dolgozók bére. Ez még mindig azt jelenti, hogy rendkívül alacsony a felsõoktatásban dolgozó oktatók bére, az európai országokat tekintve átlag alatti. Vagyis ha az értelmiségi pályákat tekintem, akkor a felsõoktatásban dolgozó oktatók, kutatók jóval kevesebbet keresnek, mint Európa más országaiban. Természetesen nem átszámítva, hanem relatíve, az értelmiséget tekintve.
Nem tudjuk azonban, hogy mit jelent az illetményrendszer rendezése. Nem tudjuk, hiszen szó nincs arról, hogy a következõ években bármilyen forrást is ígérne ez a felsõoktatási országgyûlési határozat a felsõoktatásnak. Tehát valójában az az ígéret, amely többször elhangzott, hogy az elbocsátott oktatók bérébõl lehet rendezni a jelenleg még állásban, alkalmazásban levõ oktatók bérét, - azt kell mondjam - sovány vigasz.
Úgy hiszem, csak akkor van értelme az oktatókkal szembeni követelményrendszer megállapításának, ha a kormányzat valóban módosítani tudja az illetményrendszert is, ha valóban komoly összegeket tudna biztosítani arra, hogy a felsõoktatásban dolgozók bére legalábbis az átlag-értelmiségi színvonalat elérje vagy azt jóval meghaladja.
Így azt kell mondanom, hogy ennek az országgyûlési határozatnak - miután semmiféle garanciája, semmiféle feltétele nincsen - valójában értelme sincsen.
A Magyar Demokrata Fórum úgy gondolja, hogy ez egy olyan országgyûlési határozat, amely valójában részben óhajokat tartalmaz, részben számunkra és a felsõoktatásban dolgozók számára megfoghatatlan, hiszen mögöttes tanulmányokat nem tartalmazó javaslatokat irányoz elõ, s így valójában ennek a támogatására nincs módunk.
S nemcsak nekünk nincs módunk támogatni, hanem hadd mondjam el tisztelt Képviselõtársaimnak, úgy folyik ezen országgyûlési határozat tárgyalása, hogy a rektori konferencia nem tett mellé írásos véleményt. Nyilván õ tudja, hogy miért. A fõigazgatói konferencia szintén nem tett mellé írásos véleményt. A Felsõoktatási Tudományos Tanács szintén nem foglalkozott írásos beadvánnyal. Úgy gondolják, hogy ennek az országgyûlési határozatnak a tartalma nem az, ami méltó arra, hogy minket, parlamenti képviselõket tájékoztassanak saját véleményükrõl.
Amikor ezt az országgyûlési határozatot tárgyaltuk az oktatási bizottságban, akkor az egyik felsõoktatási vezetõ azt mondta, az a kérése, ha már mindenáron azt akarjuk, hogy a felsõoktatás elpusztuljon, akkor legalább hagyjuk, hogy állva haljanak meg.
Én is azt kérem önöktõl, tisztelt Képviselõtársaim, hogy ne akarjuk mi ledöfni a felsõoktatást.
Köszönöm szépen. (Taps az MDF és az FKGP padsoraiban.)