DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Nem hinném, hogy szõrszálhasogató, kákán is csomót keresõ, kicsinyes bírálója volnék az elõttünk fekvõ határozati javaslatnak, ha azzal kezdem felszólalásom, hogy a magam részérõl indokolatlanul is fontoskodónak, a megengedetten túl is aktualizálónak, továbbá a szükségesnél is nagyobb mértékben technokratának találom azokat az elvi hivatkozásokat, amelyek a határozat megalkotását és idõszerûségét kívánják indokolni. Mert higgye, aki akarja, hogy elsõsorban is azért kell a felsõoktatással országgyûlési határozatban foglalkozni, mert egyik legfõbb tényezõje "a magyar polgárosodásnak és gazdasági modernizációs folyamatoknak", meg hogy "a felsõoktatásban folyó képzés, kutatás és fejlesztés magas színvonala és hatékonysága elengedhetetlen a gazdaság stabilizálása és növekedési pályára állítása, a piacgazdaság kiépítése, az európai integráció és a nemzetközi gazdasági verseny kihívásaira adandó válaszok megfogalmazása érdekében."
(11.00)
Mindez természetesen nagyon szép, és a maga módján igaz is. Még ha kissé egyoldalú, prakticista megközelítése is a dolgoknak, de evidencia, és evidenciákkal elõhozakodni, közhelyeket ringbe, szerbe-számba szedni - hogy ne mondjam: pufogtatni - országgyûlési határozatban se nem indokolt, se nem stílszerû. Az egyetemek és fõiskolák, egyszóval a felsõoktatás ügye oly magától értetõdõen nagy és fontos ügy, hogy a fejlesztésével való törõdést magyarázni és indokolni sem kell, mert ez is evidencia, amivel ma már mindenki, a legalacsonyabb iskolázottságú állampolgár is tisztában van.
A másik, ugyancsak általános megjegyzésem, hogy bár a javaslat is szól a rövid és hosszabb távon, 2005-ig megvalósítandó célkitûzésekrõl, ezek elhatárolására, tételes és osztályozott felsorolására nem kerül sor. Holott, ha volna valaminek értelme, úgy épp ezek részletes és alapos megvitatása és megtárgyalása volna az. Legsúlyosabb kifogásom mégis, hogy minden látszat és magyarázkodás ellenére sem rajzolódik ki egyértelmûen és világosan, hogy végtére is milyen intézményi rendszerben gondolják a javaslat elkészítõi a magyar felsõoktatás jövõjét. Minderrõl hallgatnak, vagy nincs érdemleges mondanivalójuk. Felhõbe hanyatlik, akár a drégelyi rom, illetve homály takarja el szemünk elõk, mint Franz Kafka kastélyát, amelyrõl mindenki beszél, tudja, hogy létezik, hogy van, néha-néha egy-egy részletét is látni lehet, de pontosan senki sem tudja, mekkora, miféle alakzat és milyen stílusban épült.
És ha volna még valami, amirõl szintén érdemes lenne vitatkoznunk, közeli megvilágításba helyezni a javaslatnak, úgy ez volna a másik, kiváltképp is fontos. Úgy látszik azonban, hogy az oktatási kormányzat rendben lévõnek találja a dolgokat. Én, ahogy már akkor is elmondtam, cseppet sem voltam elragadtatva az 1993. évi LXXX. törvénytõl, és ez a meggyõzõdésem azóta sem változott. Nem is szavaztam meg, mert stabilizálja és prolongálja a szovjet eredetû szakegyetemi rendszert ahelyett, hogy visszahozná a négykarú, azaz a valódi universitast. És attól sem tudtam odáig lenni az örömtõl, hogy megszüntették a felsõoktatás tárcák szerinti, tulajdonképpen sok tekintetben ésszerû széttagoltságát. Mert például meggyõzõdésem, hogy az agrár felsõoktatás jobb helyen volt, illetve lenne a földmûvelésügynél. Ez a véleményem szintén változatlan.
Akkor is idéztem és most is idézem Klebelsberg Kunó híres megállapítását, hogy tudniillik a csonka egyetem nem egyetem. Ma sem tudom hová tenni, hogy miközben sosem beszéltek annyit Európáról és az Európához való közeledésrõl, mint akkoriban, semmitõl sem tartottak inkább, mint attól, hogy visszahozzák az universitas vitán felül európai intézményét. És ma sem értem, mi tartja vissza az illetékeseket, hogy miért félnek továbbra is úgy a polgári tanügyigazgatás jól bevált intézményeitõl, mint ördög a tömjénfüsttõl. Holott az itt tapasztalható fanyalgás és fennhéjázás a lehetõ legnagyobb mértékben groteszk és nevetséges.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni egyrészt, hogy a magyar liberalizmus 1867 után a tanügy terén is jelentõset alkotott, másfelõl, ha polgári demokráciát és polgári viszonyokat akarunk, magától értetõdõen polgári hagyományainkhoz és intézményeinkhez kell visszanyúlnunk. Felsõoktatásunk éppenséggel - túlzás nélkül állíthatjuk - nemzetközi mércével is magas szintû volt az elvtársak által végrehajtott egyetemi reform elõtt, és csaknem minden megvolt benne, amit most a fejlesztés irányelvei alapján kívánnak bevezetni: az autonómia, a nyitottság, a minõség, a szabad választás stb. Elég volt elõvenni az érettségi bizonyítványt, a megfelelõ díjak kifizetése után bárhová be lehetett iratkozni felvételi és minden tortúra nélkül. Az átjárhatóság pedig nem részleges, provinciális dolog volt, hanem nyugodtan mondhatjuk: európai szintû, amellyel bárki élhetett, aki egyszer egyetemi polgár lett.
Abban az országrészben, ahol én születtem, azaz az 1848, tehát az unió elõtti Magyar Királyság keleti peremvidékén, nem egy idõsebb embert ismertem, aki a trianon utáni idõkben Kolozsvárott kezdte tanulmányait, Bécsben folytatta, majd Szegeden fejezte be. De volt, aki Prágában indult, majd innen ment Svájcba valamelyik egyetemre. A kolozsvári egyetem orvosi karán pedig francia tankönyvbõl tanulták az anatómiát. Ne csodálkozzunk hát, ha mindezek ismeretében kritikusan olvastam, és azzal tettem le a "Felzárkózás az Európai Felsõoktatáshoz" Alap közelmúltban kiadott jelentését, hogy nem járt el minden tekintetben helyesen az Alap, amikor nem minden erejével volt azon, hogy visszahozza az universitasokat, és csak ezek után, másodsorban volt jogosult a rendelkezésre álló összegek, gépek és egyéb felszerelések vásárlására fordítani. Bár, ismerve felsõoktatásunk sanyarú helyzetét, ínséges, sõt kifejezetten primitív viszonyait, megértem a történteket. Mondom: tehát megértem, de semmiképp sem helyeslem. Ebben a vonatkozásban is le kellene vonni a megfelelõ tanulságokat.
Azt sem tartom kielégítõnek, hogy csak úgy, nagy általánosságban, "utolsó posta: nagyvilág" stílusban esik szó a fejlesztés anyagi feltételeirõl, amennyiben azokat a javaslat szerint "a felsõoktatási rendszer hatékonyságának növelésébõl származó megtakarítások, tandíjbevételek, az államháztartás eszközei, valamint egyéb, központi költségvetésen kívüli hazai és külföldi forrásokból kell biztosítani". Mert, ha a hatékonyság növelése esetünkben csak annyit jelent, hogy máról holnapra elbocsátják az oktatói kar egyharmadát, egyidejûleg 30 százalékkal növelik a hallgatói létszámot, és így, ezzel a módszerrel akarnak megtakarítást, minõségjavítást elérni, akkor biztosan állíthatjuk, hogy nem fejlesztésrõl, hanem csak a szükségszerûen bekövetkezõ csõd és bukás kifogástalan megalapozásáról lehet beszélni. És teljesen értelmetlen elkövetkezõ sikerekrõl fecsegni, mert itt tipikusan az az eset forog fenn, amire az a szentencia, hogy drágább a lé, mint a hús.
Az elmúlt hetekben kaptam levelet Nyíregyházáról, a Bessenyei György Tanárképzõ Fõiskoláról. Így értesültem, hogy most heti 14-16 óra a történettudományi tanszék oktatóinak átlagóraszáma. Feltételezem, hogy más tanszékeken sem jobb a helyzet. Egyszer már elmondtam a tisztelt Háznak, hogy egy egyetemi, fõiskolai elméleti óra 4 középiskolai és 6 általános iskolai órának felel meg. Mindez azt jelenti, mintha a középiskolai tanárok heti óraszámát 56-ban, az általános iskolaiakét pedig 84 órában határoznák meg. Hozzá kell még mindehhez tennünk, hogy a munka a felsõoktatásban sem csak tanításból áll, hanem még sok minden másból is. Errõl már szintén beszéltem, most nem térnék rá vissza.
Ellenben tényként szögezhetjük le, hogy azokban a felsõoktatási intézményekben, ahol a nyíregyházihoz hasonló óraszámok alakultak ki, minõségrõl, színvonalról nem lehet többé beszélni. Gyakorlatilag megszûnt, felszámolták a felsõoktatást. Igenis, felszámolták.
(11.10)
Természetesen tovább is mûködik a gépezet, megy a verkli, de rangos, színvonalas, európai igényû felsõoktatásról jóindulattal sem lehet beszélni. Kiadá lelkét és meghala! És mindez mérhetetlenül nagyobb veszteség, mint amekkora haszon származik a hatékonyság fentiek szerint értelmezett növelésébõl. A szó legszorosabb értelmében pirruszi gyõzelem, a szellem kimondhatatlan kárára és veszteségére. És itt jutnak eszembe Thomas Mann méltán híressé vált és sokat idézett szavai: "Aki elárulja a szellem érdekeit az anyagi érdekekért, szellemileg elveszett ember". Mutatis mutandis mindez a felsõoktatásra és a helyzetért felelõs kormánytényezõkre is igaz.
Itt szólnék, mint szintén általános elvi kérdésrõl, a tandíj problémájáról is. Szeretném elõrebocsátani, hogy ebben a kérdésben pártomon belül is külön véleményt képviselek. Nem vagyok ugyanis tandíjellenes, az én szememben önmagában a tandíj nem antidemokratikus intézmény. Mert ha senki se csodálkozik azon - sõt mindenki természetesnek tartja -, ha valaki bemegy a boltba és megvásárolja, mondjuk, a reggelijét és azért fizetnie kell, miért volna természetellenes, a józan belátással ellentétben álló, ha a szellemi javak, ismeretek, jártasságok, készségek stb. átadásáért is fizetni kell. Kiváltképp és ha tekintetbe vesszük, hogy a felsõoktatási intézmények olyan ismereteket és tudást közvetítenek, amelyeknek birtoklása különleges értéket jelent az egyén számára. Lehetõséget biztosít, hogy szilárd pozíciót foglaljon el az életben, a társadalomban, hogy sok más mellett megkeresse a reggelire, ebédre és vacsorára valót, eltarthassa önmagát és családját, és ha szerencséje van, a létfenntartási feltételeken túl a felhalmozásra is lehetõsége nyíljék.
Ismételten is hangsúlyozom, hogy véleményem szerint önmagában a tandíj nem antidemokratikus találmány. Bevezetésének módja, adott formája azonban igenis lehet antidemokratikus, sõt kifejezetten népellenes is. Hitem szerint többek között errõl van szó, amikor a kormány tandíjrendelete miatt nemcsak berzenkedik, hanem felháborodottan tiltakozik az egyetemi és fõiskolai ifjúság. És itt szeretném kijelenteni, hogy, bár egészen más elvi alapokról szemlélve a dolgokat, minden tekintetben egyetértek a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetségének a 83/1995. szám alatt kiadott kormányrendeletrõl adott értékelésével, amikor azt írják, hogy - idézem - "szakmailag értelmezhetetlen, politikailag elfogadhatatlan, és, mint jogszabály, végrehajthatatlan". Eddig az idézet. Találó, minden tekintetben pontos és szellemes értékelés.
A mindenkire egységesen kivetett kétezer forint egyértelmûen primitív. Tulajdonképpen nem más, mint a hallgatóságra kirótt fejadó, amely joggal sérti és háborítja fel a hallgatóságot. Tandíjat - megítélésem szerint - csak minden tekintetben pontos és megalapozott számítások alapján lehet bevezetni, annak eldöntése és meghatározása után, hogy mi az, amit a felsõoktatás terheibõl és költségeibõl az állam vállal és mi az, amit a társadalomra kíván áthárítani, illetve amit fokozatosan a társadalomnak kell átvennie.
Kiemelten is hangsúlyoznám és nyomatékkal húznám alá ezúttal a fokozatosságot, mert máról holnapra itt sem mennek a dolgok. Ez esetben azonban az összes lehetséges díjat figyelembe kellene venni, a beiratkozási díjtól a vizsgadíjakig és az összes lehetséges többit is, nem szólva a taníttatás bekerülési költségeirõl. És csak ezek függvényében, a társadalom teherbírását maximálisan figyelembe véve lehetne meghatározni és bevezetni a tandíjat, illetve az egyéb díjakat.
Mindaddig, amíg nem történt meg az átállás, nem bontakozott ki és nem stabilizálódott a piacgazdaság, minden meggondolatlan lépés végzetes lehet. És vigyáznunk kell, ha nem akarjuk, hogy nálunk is megismétlõdjenek a Quartier Latin eseményei, illetve hasonló jelenségekre kerüljön sor. Elmúlt már ugyanis az a világ, hogy Lenin és Sztálin nevében mindent meg lehet tenni.
A fentiek szerint is csak nagy körültekintéssel bevezetett tandíj és más díj is csak akkor lehet valóban demokratikus, ha a többség, széles körök számára elfogadható, ha differenciált, ha az egyes díjtételek meghatározásánál messzemenõen figyelembe veszik a tanulmányi eredményt, ha méltányláshoz és elismeréshez jut a szorgalom, a tehetség és kiválóság. Ha a tandíjat tandíjmentesség - kitûnõ és jeles nem fizet, jó rendû pedig csak csökkentett díjat -, a tehetséges és kiváló hallgatók javát szolgáló ösztöndíjrendszer teszi teljessé. És ha mindehhez végül olcsó kollégium és menza járul. A tehetséges hallgatót, jöjjön bár a társadalom legmélyérõl vagy bármely pontjáról, akár a csúcsáról is, feltétlenül támogatni kell. A szegénység pedig önmagában tehetség, szorgalom, megbecsülést érdemlõ egyéni kvalitások nélkül nem lehet ok a támogatásra.
Mindezekkel összefüggésben a szociális támogatás is, tekintettel az e vonatkozásban tapasztalható nem kis visszaélésekre, csak az egyén valóságos viszonyainak pontos felmérése alapján valósulhat meg.
Teljesen jogos igény végül, hogy megfelelõ körültekintéssel, a lehetséges tényezõk és körülmények figyelembevételével dolgozandó ki az egyetemek és fõiskolák normatív támogatásának rendszere, illetve rendszerei, mint az állam köteles és költségvetésileg meghatározott hozzájárulása.
Ennyit egyelõre az általános elvi problémákról, a továbbiakat, ha mód és alkalom nyílik, a részletes vitában szeretném elmondani. Köszönöm figyelmüket. (Taps a Független Kisgazdapárt soraiban.)