DR. TAKÁCS PÉTER (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! A felsõoktatás átszervezésének, intézményi, szervezeti, tartalmi kereteinek a megoldását illetõen mindenben egyetértek azzal, amit elõttem Daróczy Zoltán és Szabad György képviselõtársam elmondott. Nincs konfliktus közöttünk. Nincs konfliktus közöttünk abban sem, hogy talán kell egy, a felsõoktatás fejlesztésének irányelveit megszabó határozat is ahhoz, hogy elõrelépjünk. De ez a határozat, amit most a Ház tárgyal, alkalmas a nyugat-európai egyetemek, az angol, a francia, a német egyetemek továbbfejlesztésére, amelyek szervesen építkeztek, a társadalmi célkitûzésekkel folyamatosan kontaktusban voltak, és évszázadok álltak rendelkezésre arra, hogy felkészüljenek azokra a kihívásokra, amelyeket a XXI. század fog jelölni a felsõoktatási intézményekkel szemben. Ez a határozat bizonyára nagyon üdvös lenne ott.
De mi a helyzet nálunk? A magyar egyetemek fejlõdésükben, építkezésükben fél századonként megbicsaklottak. Az olyanféle ideál, amelyiket Eötvös József annak idején megálmodott, Eötvös Loránd nagymértékben kiteljesített, és a dualizmus korában európai harmóniában volt, megbicsaklott Trianon után. Az, amit a két világháború között produkált a magyar felsõoktatás, megbicsaklott 1945-48 között.
(11.30)
(A jegyzõi széket dr. Kávássy Sándor foglalja el.)
Most nekünk a felsõoktatási intézményeinket tartalmi, szerkezeti, intézményi kereteiben szervesíteni kellene az európai mértékhez, az európai értékrendhez. Azt hiszem, ennek a magyar társadalom nem képes határozati formában megfelelni. Mirõl is van szó?
Dobos Krisztina képviselõtársam elmondotta, hogy maga a határozat kit kötelez. Ha nagyon sarkítani akarnék, akkor azt kellene mondanom, hogy ez a mûvelõdésügyi tárca elõjegyzési naptárát helyettesíti, hiszen maga a tárca vezetõje kap olyan feljogosítást, olyan országgyûlési hozzájárulást, amely szerint egymagában kell döntenie bizonyos dolgokról. Ezek a megfogalmazott célkitûzések - megint csak a kormánykoalíció padsoraiból hangzott el - pillanatnyilag álmok, vágyak, óhajok, amelyek "a jövõ nosztalgiáját" tükrözik. Nincs idõben, térben és szociálisan kontaktusban ez a határozat a magyar társadalommal és a magyar gazdasági élet folyamataival. Erre néhány ponton szeretnék rávilágítani, de mielõtt ezt megtenném, a határozat megszületése utáni következményekrõl szeretnék néhány gondolatot elmondani.
Mivel a miniszter önmagának szab feladatokat, azok végrehajtása az õ kedve szerint történik. Én feltételezem, hogy a legbecsületesebb módon próbálja majd ezeket a határozatokat végrehajtani, de hát egy ilyen országgyûlési határozat mindaddig érvényes, ameddig a parlament vissza nem vonja, és ki tudja, hogy 2005-ig - ameddig célozza a határozat önmaga érvényességét - mindig ugyanaz a becsületes, tisztességes miniszter fog-é ülni a miniszteri székben, aki mindenképpen csak jót akar csinálni. Ez a határozat azonban lehetõvé teszi azt is, hogy bármilyen jó szándékkal közeledjen is hozzá akármelyik kormányszerv, teret nyisson a lobbyzásnak. Érdekek, csoportok, intézmények fognak kegyetlenül ütközni, olyan csatározásokat folytatni, amelyek során elõbb-utóbb az erõsebb érdek fog gyõzni, hisz azok fogják jobban szorongatni azt az apparátust, amely ezeknek a határozatoknak a következtében cselekedni kénytelen. És hát valljuk meg õszintén: mindig közelebb van a minisztériumhoz az Eötvös Loránd Tudományegyetem, mint mondjuk, a szegedi József Attila Tudományegyetem vagy a Kossuth Lajos Tudományegyetem. Tehát benne rejlik a határozatban ennek a lehetõsége, hogy regionálisan a vidéki, kisvárosi vagy középvárosi intézmények háttérbe kerüljenek, akár az elosztást, az anyagi preferenciát, más egyéb támogatást illetõen.
A másik: nemcsak szociálisan tagolt a magyar társadalom, hanem regionálisan is. Olyan aknákat rejt el ez a határozat a felsõoktatásban tanulni szándékozók elé, amely aknák robbanni fognak és társadalmi detonációt fognak eredményezni, vagy legalábbis egyes térségek fiatalsága számára teljesen ellehetetlenítik a felsõoktatási intézmények megközelítését. Errõl majd még egy kicsit részletesebben szeretnék szólni.
Ezek a következmények végiggondoltak voltak a minisztériumban is. Azért építi be a határozat azt a követelményt, hogy 1995. december 31-éig módosítani kell az 1993. évi LXXX. törvénycikket, meg kell teremteni a határozathoz kapcsolódó rendeleteket és egyéb jogalkotási cselekményeket el kell végezni. Csakhogy ha végiggondolja az Országgyûlés az elõtte álló feladatokat: a költségvetést, az ahhoz kapcsolódó adótörvényeket, amelyek a társadalom gazdasági, szociális és tanulmányi, egyéb tevékenységét fogják keretbe foglalni, olyan munkát vállal magára a következõ három-négy hónapban a parlament, amely biztosan nem ad lehetõséget arra, hogy a felsõoktatási törvénnyel, annak módosításával foglalkozzon az Országgyûlés. És akkor itt van az országgyûlési határozat néhány olyan definíciója, amelyek megint csak azokat a nosztalgikus, szép álmokat vetítik elénk, amelyek egy yale-i, egy bostoni, egy manchesteri egyetemen lennének csak igazán jók, de Magyarországon bizony-bizony nagyon sok viszályt és nagyon sok nehézséget fognak okozni!
Kik finanszírozhatják az egyetemeket, a felsõoktatást?
Az egyik forrás: a megtakarítás. Hadd kérdezzem már meg: az utóbbi elvonások mellett, amelyek ebben az évben is történtek, azok mellett a dráguló eszközök - könyvek, mûszerek, energia - mellett, amelyeket az egyetemeknek, felsõoktatási intézményeknek használniuk kell, hogyan lehet tovább fokozni az egyetemeken a megtakarítást? És mibõl lehet fokozni ezt a megtakarítást?
A másik: a tandíjbevételek. Ezeket lehet fokozni, valóban lehet; és lehet növelni azzal is az összeget, hogy a társadalom felsõoktatási korosztálybeli tagjainak esetében 15-17 százalékról 30 százalékra emeljük a létszámot. Igen ám, de a háztartási panelvizsgálatok azt bizonyítják, hogy ma a társadalomnak körülbelül 10 százaléka képes azokat a terheket - az önmagára és családjára rakott terheket - elviselni, amit egy-egy költségvetés, egy-egy adótörvény, maga a lét megkövetel. Hát ebbõl a 10 százalékos társadalmi rétegbõl nemigen fog kikerülni az egyetemi korosztály 30 százaléka, mert a legjobb esetben is - ha feltételezzük, hogy ezekben a jobb módú családokban ugyanúgy három-négy gyerek van, mint az alacsonyabb jövedelmû, szociálisan hátrányos helyzetû családokban - csak 10 százaléka kerülhet ki! Azt a hiányzó 20 százalékot honnan fogja pótolni a magyar társadalom? Nem hiszem, hogy a szabolcsi falvak vagy a borsodi, zempléni, munkanélküliséggel sújtott térségek olyan jövedelmi viszonyok közé kerülnek az elkövetkezõ évek során, amely viszonyok lehetõvé teszik két-három-négy gyerek felsõoktatásban való tanulásának a megfinanszírozását!
A harmadik ilyen forrás, amibõl az egyetem gazdálkodhat: az államháztartás eszközei. Ezek elsõsorban a költségvetési juttatások. Az idei költségvetés, a hozzá kapcsolódó pótköltségvetés, a most már megint aktuális újabb pótköltségvetés és a gazdasági életünk mozgása is azt bizonyítja, hogy a következõ években a költségvetés nemigen fogja vagy a legjobb szándék mellett sem fogja tudni megfinanszírozni azokat a felsõoktatási célkitûzéseket, amelyeket mi magunk elé tûztünk.
És vannak a költségvetésen kívüli eszközök - ez lenne az egyik legfontosabb forrás. Csakhogy sem a magyar társadalom beállítottsága, jövedelmi viszonyai, értékrendje, a magyar társadalom mozgása, pénzköltési szokásai nem olyanok, hogy a következõ hónapokban, években nagy összegû támogatást tudnának juttatni a felsõoktatás számára! De a magyar gazdasági szervezetek, vállalatok, kft.-k, részvénytársaságok sincsenek pillanatnyilag abban a helyzetben, hogy jelentõs mértékben finanszírozni tudják a felsõoktatást, vagy legalábbis annak költségeihez jelentõs mértékben hozzá tudjanak járulni, hisz elõször önmagukat kellene megerõsíteni, likviditásukat biztosítani, mûködésüket stabillá tenni, és a felhalmozásukat olyan szintre emelni, hogy abból idõvel jusson majd a felsõoktatásnak. A jelenlegi gazdasági folyamatok nem azt ígérik, hogy jövõre vagy '97-ben ez megoldható.
Más egy nyugati egyetem helyzete, más a nyugati társadalmakban szervesen építkezõ egyetemek, történelmükben nagy törések nélkül meglévõ felsõoktatási intézmények helyzete, amelyek egyrészt hatalmas vagyonnal rendelkeznek. A nyugati egyetemek jelentõs hányadában 10-20-30 százalékos részesedéssel finanszíroz csak a költségvetés; a magyar egyetemek, magyar felsõoktatási intézmények legalább 90-95 százalékos részben a költségvetési finanszírozásból élnek. Ezt a meglévõ 3-4-5 százalékot - amely most halvány alapítványokból, egy-egy támogatásból vagy szerzõdéses munkákból tevõdik össze egyetemi bevételként - nem hiszem, hogy a közeljövõben föl lehetne srófolni 60-70 százalékra, hogy a költségvetési pénzek elapadása vagy csökkenése mellett is zavartalanul mûködhetnének azok az intézmények, amelyek számára a beszerzés éppen azért olyan teher, mert a legkorszerûbbet, a legfejlettebb eszközöket, a legdrágább könyveket kell megvenniük ahhoz, hogy mûködni tudjanak.
(11.40)
Nem beszélve arról, hogy térségben, tanteremben, felszerelésben sem készültek fel arra, hogy egy országgyûlési határozat nyomán vállalni tudják azokat a feladatokat, amelyeket ez rájuk ró. Persze, ha majd Magyarországon is az egyházak, a karitatív intézmények, az alapítványok, egyéb, a civil szféra szervezõdése során létrejövõ intézmények fontosnak fogják tartani és lehetõségük is lesz részt venni a felsõoktatás finanszírozásában, és az állampolgárok jövedelme is növekedni fog és lehetõségük lesz a felsõoktatás megfinanszírozására - jobb megfinanszírozására -, akkor valószínû, hogy ezek az álmok megvalósíthatók. De amikor 1994-ben, '95-ben 8-10 százalékkal csökkent a reáljövedelem, '96-ra újabb 4 százalékos csökkenést tervez a pénzügyi kormányzat, akkor az ország elnyomorodott, kifli alakú részére - Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád, Heves, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Békés, Hajdú- Bihar megye nagy részére, legalábbis a bihari részre, Csongrádra, Dél-Zalára, Dél-Somogyra - ráengedni azt, hogy ezeknek a térségeknek alacsony jövedelmû családjai meg tudják finanszírozni gyermeküknek a 8-10-12 ezer forintos havi tandíjat - amely várható, ha a nyolcezer forintot is bevezetik az egyetemek, és kénytelenek lesznek bevezetni -, mellette még az utazási költséget, a távol levõ gyerek élelmezési költségét, a kollégiumi díjat - amely most már majdnem az albérleti díjakkal vetekszik -, az albérletet nemigen lesz módjuk megfinanszírozni a létminimum alatti jövedelembõl. Ezért azt hiszem, hogy ha nem törvényi szabályozás történik, ha nem a költségvetéssel és az oktatással kapcsolatos egyéb törvények kényszerítik rá a gazdasági, társadalmi szféra mozgását vagy nyitnak lehetõséget a gazdaság és a társadalom számára a felsõoktatás finanszírozására, akkor az ország lakosságának 40 százalékából vagy a családok 40-50 százalékából - bármilyen tehetséges a gyermek és bármilyen komoly szülõi erõfeszítés is történik -, nem fog bekerülni hallgató a felsõoktatási intézménybe. Ezért az esélyek kiegyenlítõdését, amit ez a felsõoktatási irányelv, országgyûlési határozat meghirdet, én nem látom biztosítottnak.
Nem látom biztosítottnak a méltányos tehermegosztást sem. Nem látom biztosítottnak az egyetem autonómiáját sem. Majd ha az egyetemek olyan gazdasági alapokkal rendelkeznek, hogy esetleg át tudják vészelni egy-egy kormány egy-két éves haragját vagy a költségvetés egy-két éves rosszabb állapotát, akkor lehet szó ezekrõl, de azt hiszem, hogy addig törvényi keretekben kellene szabályozni azokat a csatornákat, amelyek lehetõvé teszik ennek a vágyott állapotnak a megközelítését - nem elérését, mert újabb vágyak fognak keletkezni akkor is, de a megközelítését. Ezért én célszerûbbnek találtam volna, ha mondjuk a kormányzat - a pénzügyi és a mûvelõdési kormányzat - azon töpreng, hogy hogyan lehet megoldani, hogy az állampolgárok és a vállalkozók adójuk meghatározott százalékát az egyetemek, a felsõoktatási intézmények gazdasági alapjának a megteremtésére fordítsák; ha a privatizációs miniszter azon töpreng, és a kormányzat hozzájárul ehhez, hogy hogyan lehet vagyonnal, mûködõ vagyonnal, hozadékkal rendelkezõ mûködõ vagyonnal feltölteni az egyetemeket, hogyan lehet valóban autonómiát teremteni az egyetemek mögé.
Sok mindenrõl kellene még beszélnem, de az idõ telik, és sok mindent elmondottak képviselõtársaim. Ezért csak annyit befejezésül: a Magyar Demokrata Fórum úgy látja, hogy ez az országgyûlési határozat rontani fogja a felsõoktatás pozícióját, ha adott esetben egy-egy intézménynek, amelyik jobban tud lobbyzni, hasznára is lesz, azonban a magyar felsõoktatás kárát fogja vallani. Ezért jobb szeretnénk, ha a kormány visszavonná ezt és törvényi keretek között próbálná megteremteni azokat a feltételeket, amelyek 20-30 év múlva alkalmassá teszik a magyar felsõoktatási intézményeket és a magyar társadalom minden rétegét, hogy olyan szervesült formájú, a társadalommal, annak regionális és szociális állapotával összhangban lévõ felsõoktatási intézmények mûködjenek, ahová csak a lehetõ legkevesebb tehetség nem kerül be - mert mindig lesznek akkor is olyanok, akik nem fognak bekerülni a felsõoktatási intézményekbe. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)