TÓTH ISTVÁN (MDF): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! Képviselõtársaim! Amikor a felsõoktatás fejlesztési irányelveit meghatározó országgyûlési határozati javaslatról a Magyar Demokrata Fórum jelen véleményét közzétesszük, megjegyzem, hogy az teljességében megegyezik a Doktoranduszok Országos Szövetségének közzétett megállapításaival.
Mindenekelõtt sietnék leszögezni, hogy a felsõoktatás fejlesztésének lehetõségeit is alapvetõen egy kivételes természetû törvény, nevezetesen a költségvetési törvény határozza meg, így feltétlenül indokolt a fejlesztés irányát és tartalmát garantáló szabályrendszert is törvényi szinten és költségvetési pontossággal megalkotni.
Ennek hiányában nem tapasztalható semmi újdonság az eddig számtalanszor megfogalmazott reform-koncepciókhoz képest, ha csak annyiban nem, hogy a kormányzat kétségkívül struktúraromboló restrikciót alkalmaz a felsõoktatással szemben, de nem látható, hogy miképpen és egyáltalán biztosít-e olyan többlet anyagi forrást, amely lehetõvé teszi egy új, az eddiginél jobb tulajdonságokkal rendelkezõ, felsõoktatási kristályszerkezet alapját képezõ kötések létrejöttét.
(12.00)
Jól mutatja a javaslat súlytalanságát, hogy a magyar felsõoktatás meghatározó szereplõi, mint a Rektori Konferencia, a HÖKOSZ, az FDSZ írott szó nélkül nézett át rajta és egyfajta apátiában merednek a mögötte meghúzódó, a márciusi stabilizációs csomag nyomán életbe léptetett intézkedésekre.
További ellenérv a határozati formával szemben, hogy e normatípus maga az Országgyûlés, illetõleg a közvetlenül alárendelt szervezetek számára ír elõ kötelezõ magatartást, így alapvetõen - de remélhetõleg nem végzetesen - alkalmatlan arra, hogy általa a felsõoktatás szereplõi, így kiemelten az autonóm intézmények és a kormányzat új nyelven és tartalommal kommunikáljanak.
Veszélyes vakság, ha a fejlesztési célok normatív megfogalmazásakor úgy teszünk, mintha a felsõoktatás az államszervezet része lenne. Sajnos, a fenti aggályokra nem adnak igazi választ az országgyûlési határozati javaslat bevezetõ, garanciálisnak szánt rendelkezései, hiszen a kormányzat szintjére szállítja le a tartalmi kérdések megválaszolását és pusztán leleplezõ magyarázkodásnak tekinthetõ a javaslat indoklása is.
Tisztelt Ház! A tandíj kérdésénél ez alkalommal is szükséges leszögezni, hogy a tandíj jelenlegi formájában nem hoz létre egyensúlyt a sokat hangoztatott köz- és magánérdek között, hiszen a mai magyarországi jövedelmi viszonyok között a felsõfokú végzettségért tevékenykedõ személy nemcsak az egyetemi és fõiskolai évek alatt hoz magánáldozatot, hanem késõbb is, értelmiségiként. Belátható tehát, hogy csak akkor lehet a tandíj kapcsán anyagi természetû magánérdekrõl beszélni, ha a megszerzett tudás alkalmazásakor a végzettség alapján valóban nemcsak kivételes esetben jut anyagi elõnyökhöz a korábbi hallgató.
Ez tény, és így a változatlan összegû támogatás és változatlan színvonalú szolgáltatás mellett bevezetendõ tandíj elutasítása független a szociális kompenzáció és teljesítményelv remélt megvalósításától.
Természetesen egyetértünk a hallgatói létszám folyamatos növelésének igényével, kiváltképp azzal, hogy ez csak differenciált módon mehet végbe. Kívánatos hangsúlyozni, hogy a költségvetés - e fejlesztéssel egyidõben - a felsõoktatás színvonalának emelése érdekében eszközölt fejlesztési támogatását már az emelt létszám alapulvételével határozza meg.
A hallgatói létszám emelésének gondolatával és gyakorlatával ellentétes az oktatók létszámának csökkentése, különösen, ha ez kizárólag a remélt bérmegtakarítás érdekében történik - minden szakmai és közérdek figyelembevétele nélkül -, súlyosan megsértve az intézményi autonómiát és demokráciát.
A hallgatói létszám növelésével párhuzamosan, sõt azt megelõzve meg kell, meg kellene teremteni az oktatás infrastrukturális hátterét - könyvtárak, számítógépes rendszerek, mûszerezettség, stb. - külön, célzott támogatások formájában, illetve a dologi kiadások lényeges növelésével. A megfelelõ háttér megteremtése után kezdõdhet csak el a hallgató-oktató arány nyugati mintájú beállításának, mint lehetõségnek a vizsgálata, párhuzamosan a doktori képzés nyugati mintájú átalakításával.
Pusztán a hanyatlás lassításáról beszélhetünk mindaddig, amíg az állami támogatás mértéke csak eléri a fejlett országok által a felsõoktatásra fordított arányt a GDP százalékában. A nemzeti felemelkedést megalapozó fejlesztés ott kezdõdik, ahol ez az arány - tekintettel hazánk szerény költségvetésére és hosszú koplalására - a fejlett országokban tapasztalható részesedést lényegesen meghaladja. Továbbá szem elõtt kell tartani, hogy a felvételi vizsga megszüntetése csak a középfokú oktatás megfelelõ színvonalú fejlesztése, az érettségi vizsga szintjének a társadalom és a felsõoktatás által elfogadott nívóra való emelése után lehetséges.
Azokon a szakterületeken, ahol a felvételi mentesség intézménye már bevezetésre került, komoly problémát jelent a gyenge alapképzettséggel rendelkezõ hallgatók oktatása. Ez tapasztalat. Az önálló hallgatói munka szerepének növelése indokolt, azonban a maximális óraszámok korábban megfogalmazott központi meghatározása súlyosan érinti vagy sérti az intézményi autonómiát és szakmai szempontból is erõsen kifogásolható.
Figyelembe véve, hogy a megszerzett tudás nem elsõdlegesen az órák számával, hanem az órák minõségével van összefüggésben, így inkább az utóbbira kell figyelmet fordítani és azt garantálni. Az a tény, hogy a középfokú oktatás átalakítása miatt, sajnos, az egyetemekre várhatóan többletoktatási teher hárul, szintén ellentétes az óraszám csökkentésével.
A jelenlegi intézményi háttér a könyvtári kapacitás, a számítógéprendszer hiányosságai miatt alkalmatlan az önálló hallgatói munka növelésére, ezért ezek színvonalának növelése nélkül óraszámcsökkentés organikusan nem valósítható meg. Az optimális óraszám kialakításánál alapvetõ mérõeszköznek kell lennie a minõségbiztosítási rendszerrel együtt kibontakozó szabad tanárválasztásnak, majd az oktatói munka árnyaltabb hallgatói véleményezésének.
Feltétlenül szükséges továbbá az országosan egységes kreditrendszer bevezetése, ami azonban nem járhat az intézményi autonómia súlyos csorbításával, a tudományos szakmai mûhelyek nivellálásával. Álláspontunk szerint az átjárhatóság, a nyitottság, a minõségelvûség és a tudományos szabadság e ponton a legközvetlenebb módon ütköznek egymással, ezért a várható ellentétes mozgások kezelésére a határozati javaslatnak semmilyen elképzelése nincs.
A kreditrendszer országos bevezetését elõzze meg egy széles körû szakmai vita, amely megfogalmazza az általános alapelveket. A kreditrendszert az általános alapelvek figyelembevételével, az intézményekbõl kiindulva kell megalkotni. Ezután kell megadni az egyes intézmények közötti átjárhatósághoz szükséges átszámítási faktorokat. E faktorok meghatározását a fogadó intézménynél létrehozandó akkreditációs bizottság végezze.
Ezen alulról építkezés során kell a szakmai követelményeknek ügyelniük arra, hogy az országos és nemzetközi megfelelés biztosítva legyen és elbontassanak a szekérvárak. A határozati javaslatnak ki kellene térnie a kreditrendszer bevezetésének a támogatások elosztásában jelentkezõ következményeire is. Megvalósítható-e például, hogy az áthallgató diák részben viszi magával a tandíjat és az utána járó normatívát?
Alapvetõ fontosságú leszögezni, hogy a kreditrendszert a graduális, a szakirányú képzés, valamint a második diplomás képzés, azaz a nagy létszámú képzési formák esetében nem lehet teljeskörûen és maradéktalanul bevezetni, a doktori képzésre pedig csak részben. A doktori képzést a graduális képzéstõl teljesen elkülönítve, külön szabályozás alapján kell megvalósítani, különös tekintettel az egyedi, az esetek java részében személyre szabott programkövetelményekre és a jellemzõ oktatási feladatokra.
A doktori képzésben részt vevõ hallgatókat a graduális hallgatóktól eltérõ tanulmányi jogokkal és kötelességekkel kell felruházni, ami természetesen nem érinti a doktoranduszok hallgatói státuszát.
(12.10)
E tekintetben módosítani kell, ki kell egészíteni a felsõoktatási törvényt és a doktori képzésrõl szóló kormányrendeletet.
A tudományos színvonalat ellenõrzõ intézményi és országos testületekben is biztosítani kell a tudomány szabadságát, és elejét kell venni annak, hogy e szervezetek tagsága és mûködése bármilyen módon belterjessé váljék. Látni kell azonban, hogy ez csak a tudós elmék józan belátására, nyitottságára és egymás iránti toleranciájára épülhet, és a felsõoktatás e tekintetben nem támaszkodhat olyan divatos külsõ segítõkre, mint a közigazgatás vagy a felhasználói szféra, mert azok tudományos és szakmai kérdésekben a valóban adekvát válasz megadására képtelenek.
A tudományos akkreditációt élesen külön kell választani a tudomány finanszírozásával kapcsolatos döntésektõl - ez utóbbi esetben természetesen helye van az egyetemen kívüli társadalmi szereplõk részvételének. Véleményünk szerint a határozattervezet a minõségbiztosítással kapcsolatban különösen általános és súlytalan. Ennek alapján érdemi minõségbiztosítási rendszert nem lehet kidolgozni, és így annak esetleges elmaradását sem lehetne számon kérni. Szükségesnek tartjuk, hogy záros határidõn belül részletekbe menõen kerüljön kidolgozásra az egyetemi minõségbiztosítási rendszer.
A normatív finanszírozás bevezetése feltétlenül elõremutató és az intézményeket takarékosságra ösztönzõ módszer. E normatívának azonban nem intézményekre, hanem szakterületekre kell vonatkoznia, azaz diplománként kell különböznie. Alapvetõ fontosságú, hogy a normatíva meghatározása a valódi képzési költségek figyelembevételével történjen, és értéke kövesse a képzési költségekben beálló változásokat.
A határozati javaslat adós marad annak a régen megfogalmazott igénynek a kielégítésével, hogy elõirányozza az egyes diplomák megszerzéséhez szükséges közvetlen képzési költségek meghatározását, illetõleg az intézmények valódi pénzügyi mûködésének áttekinthetõvé tételét. Ezen vizsgálatok és átalakítások elvégzése nélkül a normatív finanszírozás bevezetése a remélt eredményeknek pusztán egy részét érheti el.
Az állami intézményekben a központi állami tandíj összegének egységesnek, a képzés költségétõl függetlennek kell lennie. Az intézményi tandíj csak bizonyos speciális kurzusok esetén fogadható el. A tandíjbevételt kizárólag az intézmény használja fel, és független a normatíva összegétõl. A tandíj nem vezethetõ be a kompenzációs rendszer kialakítása, a rászorultsági igény, valamint a kiválóbb hallgatókat megilletõ tandíjmentesség feltételeinek kidolgozása nélkül.
Ameddig az állam az állami felsõoktatási intézmények alapmûködéséhez szükséges anyagi forrásokat nem képes biztosítani, elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a most alakuló nem állami felsõoktatási intézmények a költségvetés tudományos kutatásra, illetõleg felsõoktatásra szánt anyagi eszközeibõl részesüljenek.
A fent említett szövetségek létrejöttéhez módosítani kell a felsõoktatási törvényt, és az akkreditáció feltételévé kellene tenni e szövetségek megalakulását. Álláspontunk szerint ugyanis álszent magatartás az intézményi integrációk meg nem valósulása kapcsán az állam részérõl a frissen megadott intézményi autonómiára hivatkozni, hiszen az intézményi szétaprózottság éppen egy elhibázott központi, állami felsõoktatási politika eredménye. Ennek megfelelõen elfogadhatatlan számunkra, hogy az állam részérõl a vágyak kinyilvánításán túl semmi kézzelfogható intézkedés nem történt a valódi integráció megvalósítása érdekében.
Alapvetõ fontosságúnak tartjuk a tanárképzés színvonalának emelését, a tanítók és tanárok anyagi megbecsülésének növelését. Ez utóbbi nélkül a jelentkezõ kontraszelekció miatt a tanárképzés eleve zsákutcába jut, juthat.
Az iskolarendszerû felsõfokú szakképzés programjait lehetõség szerint illeszteni kell az alapozó egyetemi, fõiskolai képzéshez, lehetõséget teremtve a hallgatóknak, hogy az itt tanultakat továbbtanulás esetén el tudják ismertetni.
Szükség esetén akár kreditrendszer bevezetése is elképzelhetõ ezekre a programokra. A fenti tanfolyamokon részt vevõ hallgatóknak nappali tagozatos hallgatói jogosítvánnyal kell rendelkezniük, ennek megfelelõen figyelembe kell venni õket a felsõoktatásban részt vevõ hallgatók létszámának meghatározása során. Emellett ezen tanfolyamok finanszírozására a jelenlegi, a Munkaügyi Minisztérium által finanszírozott támogatási rendszert fenn kell tartani.
Az akadémiai és ágazati kutatóintézetek kutatóinak bevonása a felsõoktatásba hasznos és támogatandó, azonban az oktatói-hallgatói arány megállapításakor a kutatói, illetõleg oktatói státus összemosása indokolatlan és káros, és a tudományos sokszínûséget veszélyeztetõ létszám-leépítéshez vezethet.
A szervezett PhD-képzés megteremtése egyik nagy vívmánya volt a felsõoktatási törvénynek. A képzés megkezdõdött, és már ma is látható, hogy az elképzelés és a gyakorlati kivitelezés sajnos már távol áll egymástól.
Leszögezhetjük, hogy a graduális képzést közvetlenül követõ három év alatt általában nem lehet a sokak által hangoztatott kandidátusi színvonalú követelményeknek eleget tevõ doktori felkészülést elvégezni, azaz a PhD- fokozatot megszerezni. Véleményünk szerint el kellene végre dönteni és egyértelmûen kinyilvánítani, mi a doktori képzés elsõdleges célja: magasan kvalifikált, tudományos fokozattal rendelkezõ szakemberek képzése vagy csupán olcsó munkaerõ biztosítása az egyetemi oktatáshoz. Ha mindkét célt fontosnak tartjuk és meg kívánjuk valósítani, úgy részben a tudományos fokozat szintjét a sejteni engedettekhez képest le kell szállítani a hároméves képzés során teljesíthetõ szintre, illetve szükség szerint predoktori, posztdoktoranduszi ösztöndíjak meghirdetésével a képzési idõt meg kell növelni két-három évvel. A fokozat megszerzéséhez támasztott követelmények teljesítése érdekében érdekeltté kell tenni már a képzés folyamán is mind a doktoranduszokat, mind a témavezetõket a végzett munka szakterületnek megfelelõ publikálásban, továbbá az alapképzéshez hasonlóan ki kell alakítani egy minõségbiztosítási rendszert. Továbbá egyensúlyba kell hozni a képzésre, kutatásra és oktatási tevékenységre fordított idõt, így a jelenlegi tipikus intézményi gyakorlathoz képest korlátok közé kell szorítani az oktatói vagy oktató jellegû tevékenységre szánt idõkereteket.
Lehetõséget kell teremteni a kutatáshoz szükséges anyagi és technikai feltételek megteremtéséhez. Indokoltnak tartjuk mind garanciális, mind célszerûségi szempontból, hogy a doktorandusz után az intézményeknek juttatott képzési normatíva minél nagyobb százalékát a képzést folytató tudományos mûhely közvetlenül kapja meg, illetve hogy a pénzek felhasználása során a doktoranduszt bizonyos mértékig egyetértési jog illesse meg, sõt szükség szerint maga használhassa azt fel.
(12.20)
A doktori képzési rendszer de jure és de facto rendezetlensége a legnyilvánvalóbban az egyes doktorandusz státuszok, az azok tartalmát jelentõ jogok és kötelezettségek teljes tisztázatlanságában mutatkozik meg. A jelenlegi tág, hézagos szabályokat az intézmények eltérõen értelmezik, és így pusztán szokás beszélni állami és nem állami nappali tagozatos, levelezõ, valamint egyéni felkészültségû vagy egyéni képzésben részt vevõ doktoranduszokról.
Végül: sürgõsen rendezni kell - a fejlett országok gyakorlatának alapulvételével - az oktatók bérezését. A vezetõ oktatók fizetésének - a kidolgozandó oktatói követelményrendszer teljesítése esetén - a közalkalmazotti bérskála megfelelõ bõvítésével el kell érnie az államapparátus vezetõ beosztásaiban dolgozó köztisztviselõk fizetését.
Egyelõre ennyit errõl, és köszönöm figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)