DR. DORNBACH ALAJOS, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Négy éve visszatérõ témája az Országgyûlésnek a politikai okból vagy faji, vallási, nemzeti okból üldözöttek személyes szabadsága korlátozása miatti kárpótlás, egyáltalán a kárpótlás kérdése.
Több évtizedes adósságot kell törlesztenie a magyar törvényhozásnak. Két diktatúra váltotta egymást. A totális állam gépezete állampolgárok tíz-, sõt százezreit korlátozta szabadságában, a diktatúrák több tízezer honfitársunk pusztulásához vezettek. Pusztultak magyar állampolgárok a zöld-barna diktatúra jóvoltából, pontosabban annak felróhatóan a második világháború éveiben; pusztultak a diktatúra "jóvoltából" a Gulágon, pusztultak Auschwitzban, a megsemmisítõ táborokban. De a kárelszenvedésnek, a személyes szabadság korlátozásának olyan széles skáláját produkálták a diktatúrák, hogy alig lehet felmérni az elszenvedett sérelmeket. Elemi erõvel fogalmazódott meg az igény, hogy a károkért jóvátételt kell adni.
A Német Szövetségi Köztársaság, amelyik 1945 után tíz évvel már a gazdasági csoda országaként szerepelt a szóhasználatban, 1957-ben hozta az elsõ kárpótlási törvényeket. Mindezt azért említem, hogy érzékeltessem: az új demokratikus Német Szövetségi Köztársaság a kárpótlás nagy feladatát akkor vállalta, amikor gazdasági feltételrendszere arra már fedezetet biztosított.
Magyarországon sokkal nehezebb volt a helyzet. A rendszerváltás után evidens volt, és a politikai pártok egyetértettek abban, hogy az üldözöttek, a sérelmet szenvedettek számára jóvátételt kell nyújtani. Azonban a gazdasági feltételek hiányoztak és hiányoznak ma is, ezért nem lehet beszélni Magyarországon kártérítésrõl. Jog és erkölcs szerint a másnak jogtalanul okozott kárt maradéktalanul meg kell téríteni. Azonban ebben az esetben a kártérítésnek nem kézzelfogható a felelõse. Országok felelõssége megoszlik, illetve egybemosódik. Magyarországon mindkét történelmi periódusban - akár a fasiszta diktatúra, akár a kommunista hatalomátvétel utáni idõszakban - voltak olyan periódusok, amikor magyar hatóságok közremûködése nélkül idegen hatalmak okoztak károkat. Ugyanakkor számos esetben, az események számos fázisában az idegen hatalmakkal kollaboráló magyar kormányok aktívan közremûködtek. Igaz ez az 1940 elõtti magyar kormányok esetében is, hiszen a zsidótörvények, de különösen a nyilas uralom alatt a nyilas kormány rendeletei és intézkedései aktív közremûködést biztosítottak; de igaz ez 1945 utánra is, amikor a Rákosi- kor hatalmi gépezete - természetesen egy idegen hatalom által a magyar népre rákényszerítve, a feltételrendszereket nemegyszer idegen hatalom által meghatározva - aktívan közremûködött a károk elõidézésében.
(16.30)
Tehát a magyar állam felelõsségét az új parlament a rendszerváltás után lényegében deklarálta, megalapozta a felelõsség jogi hátterét azzal, hogy meghozta a semmisségi törvényt, amelyben kilátásba helyezte a megsemmisített bírói ítéletekkel kapcsolatosan a kártérítés, illetve a kártalanítás jövõbeni rendezését.
Az Alkotmánybíróság nem egy döntésében világosan elemezte, hogy formális jogi kötelezettség a magyar kormányt, illetve a magyar államot nem terheli vagy nem terhelte a rendszerváltás elõtt; azonban a rendszerváltás parlamentje a parlamenti pártok közös elhatározásával felvállalta és megalapozta azt a felelõsséget, amely az általános erkölcsi megítélés szerint egy létezõ felelõsség.
S itt vissza kell kanyarodnom 1988-ra, amikor a témával foglalkozó elsõ magyar társadalmi szervezet, a Történelmi Igazságtételi Bizottság megfogalmazta a követeléseit. Ez a testület - amelynek alapítói között a késõbbi különbözõ politikai pártok alapítói megtalálhatók voltak -, hitett tett amellett, hogy a sérelmet szenvedetteknek biztosítani kell a politikai, jogi és erkölcsi jóvátételt. Anyagi jóvátételrõl ez a testület nem beszélt. Késõbbi állásfoglalásában ezzel is foglalkozott és azt deklarálta, hogy anyagi kárpótlás csak a rászorultság elvei szerint adható, mert nincsenek meg az anyagi feltételek.
Késõbb a rendszerváltás utáni Országgyûlés 1990 után ebben a kérdésben másként foglalt állást. Alanyi jogon, rászorultság vizsgálata nélkül hitet tett bizonyos mértékû korlátozott kárpótlás mellett, azonban ez a kárpótlás is - mint az utólag kézzel fogható ténnyé vált -, több mint 200 milliárd forint fizetéssel terhelte meg a magyar állam költségvetését.
Ezeket a tényeket figyelembe kell venni. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy mulasztásos alkotmánysértés terheli az Országgyûlést, mivel a korábban meghozott kárpótlási törvények a sértetteknek, a sérelmet elszenvedetteknek nem minden körére terjed ki. Az elsõ és a második kárpótlási törvény, amely a személyi sérelmekkel foglalkozik, kilátásba helyezte az elsõ körökbõl kívülrekedtekre a kárpótlás szabályozását. Ennek a kötelezettségének kíván most eleget tenni az Országgyûlés, amikor tárgyalja a kormány által benyújtott törvényjavaslatot.
Zsinórmérce az Alkotmánybíróság álláspontja szerint is az, hogy a sértetteket egyenlõ méltóságú személyként kell kezelni. A legkülönbözõbb sérelmeket szenvedték el az állampolgárok személyi szabadságuk korlátozása terén, illetve életüktõl a legkülönbözõbb módon fosztották meg õket. A borzalmakról - legalábbis az idõsebb nemzedékek - személyes emlékeket õriznek, és ennek könyvtárnyi irodalma van. A borzalmak nem összehasonlíthatók. Az a mérincsélés, amely egyes álláspontot képviselõk részérõl történik, hogy szembeállítják a különbözõ sérelmeket, sehová nem vezet.
Az ország teljesítõképessége korlátozott. Ez azt jelenti, hogy nem lehet egy korábbi át nem gondolt vagy kellõen át nem gondolt döntést irányadónak tekinteni a késõbbiekben. Tudjuk jól, hogy az 1992-ben megalkotott kárpótlási törvényben azoknak a magyar állampolgároknak a hozzátartozói számára, akiket bírói ítélet alapján kivégeztek, vagy akiket büntetõ eljárás során vagy büntetés-végrehajtás során hatósági közremûködéssel életüktõl megfosztottak - tehát ahol a hatóságok aktív felróható magatartást tanúsítottak az életvesztés során -, a túlélõ házastárs, illetve gyermek, bizonyos esetben testvér és szülõ számára 1 millió forintos, illetve 500 ezer forintos kárptólást szavazott meg az Országyûlés.
Most, amikor vizsgáljuk, hogy milyen kárpótlás és milyen feltételek mellett illesse meg a sérelmet elszenvedettek tágabb köreit, igen sokan ezt a mércét kívánják alkalmazni. Diszkriminációról beszélnek, mert a törvényjavaslat 300 ezer forint kárpótlást helyez kilátásba azoknak, akik az életüket deportálás, a II. világháború során alkalmazott olyan személyiszabadság-korlátozás során vesztették el, amelynek célja vagy motívuma faji, vallási vagy nemzeti szempont volt, vagy akiket egyszerûen a békeszerzõdés után hadifogolyként kényszer-munkatáborban visszatartottak és ott vesztették az életüket. Több százezer magyar állampolgár vesztette el így az életét.
Tisztelt Országgyûlés! Ha ezekben az esetekben azt a logikát követnénk, hogy a bírói ítélet alapján és a büntetõ eljárás során életüket vesztettek számára megállapított 1 millió forintot tekintjük irányadónak, akkor itt esetleg több száz milliárd forintos kárpótlást kellene kifizetni. Úgy vélem, mindenki számára világos, hogy ez teljesíthetetlen.
Az 1992-ben meghozott törvény szerint a bírói ítélet alapján életüket vesztettek esetében 1124 túlélõ házastársnak folyósított a Kárpótlási Hivatal személyenként 1 millió forintos kárpótlást. A gyermek, illetve az oldalági rokonok részére kifizetett fél millió forintos összeget is figyelembe véve összesen kevesebb, mint 2500 jogosulttal kellett számolni. A további kárpótlás esetében azonban a jogosultak körétõl függõen több tízezer, de esetleg több százezer jogosulttal kell számolnunk.
Nem negatív diszkrimináció, ha az anyagi lehetõségeket figyelembe véve a mércét máshol vonjuk meg. Gondos vizsgálat tárgyává kell tenni egyrészt a jogosultak körét, hogy a jogosultak körének a meghatározásánál a méltányosság szempontjai érvényesüljenek és az egyenlõ elbánás elve ne csorbuljon. Az azonos ismérvek alapján kárpótlás alá esõknél azonos szempontoknak kell érvényesülniük, és ilyen feltételek mellett a kárpótlás összegének is azonosnak kell lenni.
A költségvetés teherbíró képessége azonban kizárja azt, hogy a jogosultak 1 millió forintos kárpótlást kaphassanak. Bármennyire is egyetértünk azzal, hogy az emberi élet pénzben ki nem fejezhetõ, az elvesztett emberi életért a kárpótlást pénzben nem lehet meghatározni. Csak nagyon-nagyon korlátozott lehetõségeket jelent az anyagi kárpótlás. Azonban az anyagi kárpótlás mértéke az ország teherbíró képességének a függvénye, és - mint ahogy az Alkotmánybíróság is ebben a kérdésben döntött - ez olyan mérce, amely kizárja a diszkriminációra való hivatkozás lehetõségét.
Tisztelt Országgyûlés! A Szabad Demokraták Szövetsége - egyeztetve koalíciós partnerével - arra az álláspontra helyezkedett, hogy az általános vitát lezárni most még nem lehet. Szakértõi tárgyalások folynak annak vizsgálatára, hogy az optimális megoldást megtaláljuk. A költségvetés lehetõségeinek figyelembevételével kell meghatározni a méltányosság és az egyenlõ elbírálás elvének minél tökéletesebb érvényesülése mellett a jogosultak körét, illetve a kárpótlás összegét.
(16.40)
Felmerült az a kérdés, hogy vajon hátrányos megkülönböztetést jelent-e az, ha a különbözõ kárpótoltak kategóriái esetében a kárpótlásra jogosult hozzátartozók körét nem azonosan határozzuk meg. Az Alkotmánybíróság ennek a lehetõségét is nyitva hagyja, különösen arra tekintettel, hogy a különbözõ csoportoknál más-más mértékû kárpótlásról, illetve más-más tömegrõl van szó. Nem mindegy, hogy 1100 embert kell kárpótolni, vagy 30-40 ezer embert.
Tehát, tisztelt Országgyûlés, arra kérem képviselõtársaimat, hogy a kérdést higgadtan, józanul tekintsék át. Azt kell kérnünk azoktól a magyar állampolgároktól, akik érdekeltek az ügyben, hogy józan mértéktartással vegyék figyelembe az ország teherbíró képességének a határait.
A Szabad Demokraták Szövetsége koalíciós partnerével - és remélhetõleg az ellenzéki pártokkal - ki tud alakítani olyan álláspontot, amely józan megoldást jelent. Jól tudjuk, hogy 1971-ben a Német Szövetségi Köztársaság a magyar kormánnyal, illetve az üldözöttek akkori érdekképviseleti szervezetével kötött egy megállapodást. Azonban nyomatékkal kell hangsúlyoznom, hogy annak a megállapodásnak az alapján kizárólag vagyoni hátrányok elszenvedéséért történt egy minimális összegû kárpótlás folyósítása. Tehát ez nem vonható be ebbe a körbe.
Számítanunk kell arra is, hogy határon túl élõ, tehát külföldön élõ olyan volt magyar állampolgárok, akik 1945 elõtt vagy 1945 után ezeket a sérelmeket elszenvedték, szintén kívánnak kárpótlási igényt érvényesíteni. Nyilván õket sem lehet ez elõl elzárni. Azonban ebben az esetben mérlegelés tárgyává kell tenni, hogy ha egy külföldön élõ magyar állampolgár például a náci megsemmisítõ táborokban bekövetkezett halálesetek miatt kapott külföldön kárpótlást, az hogyan, milyen mértékben legyen figyelembe vehetõ annak érdekében, hogy ne olyanok kapják a korlátozottan rendelkezésre álló fedezetbõl a kárpótlást, akik más módon már részben, vagy egészben részesültek kártalanításban.
Tehát, tisztelt Országgyûlés, módosító javaslatokat kívánunk kidolgozni, és ezeknek a megtárgyalásában szeretnénk véleményt cserélni a többi parlamenti párt szakértõivel, a témával foglalkozó képviselõivel. Ezért az általános vita lezárásának elhalasztását kérjük, annak dacára, hogy tudjuk, az Alkotmánybíróság által a törvény meghozására meghatározott határidõ vészesen közeledik. Úgy vélem azonban, kisebb baj származik abból, ha egy vagy két hét késedelmet szenved az Alkotmánybíróság által meghatározott határidõhöz képest a törvény meghozatala, mintsem elhamarkodottan olyan döntést hoznánk, amely akár az érintettek számára nehezen elfogadható, nem kellõen árnyalt döntés, akár a költségvetést hozza olyan helyzetbe, hogy teljesíthetetlen kötelezettségeket rovunk rá. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)