GLATTFELDER BÉLA (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Már fölmerült bennem, hogy talán jobban jártam volna, ha mondandómat kétpercesekben próbáltam volna összefoglalni. Fõleg abban az esetben lenne helyes egy ilyen eljárás, ha valóban meghonosodna az a gyakorlat, hogy több kétpercest lehet összevonni, hiszen itt nyilván annyi minden elhangzott, amelyre külön-külön össze lehetett volna csoportosítani mindazt, ami most itt elõttem a papíron fekszik.
Képviselõtársaim! A kárpótlási törvénnyel kapcsolatban nem tartom szerencsésnek, legalábbis a harmadik kárpótlási törvénnyel kapcsolatban, ha különbözõ anyagi nehézségekre hivatkozunk, hiszen az Országgyûlés valamennyi pártja az elõzõ Országgyûlésben - amikor e törvényjavaslat megalkotásra került -, egyetértett abban, hogy a politikai üldözöttek kárpótlására szükség van. És akkor nem azt tekintettük elsõsorban fontosnak, hogy ez milyen kihatásokkal fog járni, hanem arra koncentráltunk, hogy egy igazságos megoldás szülessék, amelyik a különbözõ érintett csoportok számára megfelelõ ellentételezésül fog szolgálni azokért a sérelmekért, amelyeket különbözõ diktatúráktól elszenvedtek.
Egyébként pedig a költségvetésre való hivatkozás több tekintetben volt téves, hiszen nyilvánvalóan a kárpótlási jegy nem készpénzt jelent, ennek a finanszírozása nem a költségvetésen keresztül valósul meg. Valószínûleg a kárpótlási jegyért eladott állami vagyon sohasem folyt volna be a költségvetésbe bevételként, és lehetne mindezt sorolni. Arról már nem is beszélve, hogy a kárpótlás végösszege a 220 milliárd forintot - a névértékû kárpótlási jegyek tekintetében - nyilvánvalóan meg fogja haladni a jelenlegi adatok szerint.
Azt hiszem, hogy a kormány törekvése alapvetõen helyes akkor, amikor a kárpótlási törvények olyan módosítására törekszik, hogy ez a folyamat megfeleljen az Alkotmánybíróság által meghatározott alkotmányossági feltételeknek. Méltányos az, hogy a törvényjavaslatban említett csoportok pótkárpótlásban vagy egyáltalán kárpótlásban részesülnek.
Azonban fontos felhívni a figyelmet arra, hogy ezek a csoportok, amelyekrõl most itt e törvényben szó van, már semmilyen módon nem kaphatnak majd olyan értékû kárpótlást, mint azok, akik éppen akkor kaptak kárpótlást, amikor õk alkotmányellenesen ebbõl nem részesültek. Hiszen azóta rengeteg sok idõ eltelt, majdnem három év, és a kárpótlási jegyek árfolyama rendkívül nagy mértékben csökkent. Általában a kárpótlási jegyek privatizációs értéke is csökkent, hiszen a kárpótlási jegyek kamatozása, amely korábban a jegybanki alapkamat 75 százaléka volt, 1994. december 31-én véget ért. Az infláció pedig, tudjuk, szalad. Következésképpen a kárpótlásra jogosultak, azok is, akik még majd csak e törvény alapján fogják megkapni a kárpótlási jegyeiket, minden nap jelentõs értékveszteséggel kénytelenek szembenézni. Ráadásul ez a csoport, amelyrõl most a törvény szól, nem is tehet arról, hogy még nem kapták meg ezeket a kárpótlási jegyeket, hiszen korábban nem volt hatályban olyan jogszabály, amely lehetõvé tette volna számukra, hogy kárpótlásban részesüljenek. Tehát nem egyszerûen arról van szó, hogy késve nyújtották be a kárpótlási igényüket, a megkapott kárpótlási jegyeiket berakták volna a fiókba, és azon törték volna a fejüket, hogy vajon mire fogják ezt fordítani, hanem valóban, minden szempontból önhibájukon kívül kerülnek hátrányosabb helyzetbe, mint azok, akik korábban kárpótlási törvények alapján ilyen kárpótlásban részesültek.
(19.00)
Ennek a hátránynak a legfõbb okozója maga a kormány, hiszen a kormány nem biztosítja a kárpótlási jegyekkel szembeni megfelelõ privatizációs kínálatot. Hogy csak egy dologra utaljak: majd egy évvel ezelõtt, tavaly szeptember 29-én a miniszterelnök úr személyesen ígérte meg a kárpótlásra jogosultaknak, hogy 70 milliárd forintnyi kárpótlási jegyet fognak bevonni a villamosenergia-ipar privatizációja során. Ugyanakkor a napokban derült ki egy bizottsági meghallgatáson, hogy a jelenlegi privatizációs miniszter a korábbi ígéretekkel szemben csupán mintegy 16 milliárd forintnyi vagyont fog ilyen jogcímen bevonni. Ez nem lesz több, mint az adott vagyon 3-4 százaléka, ami egyébként ilyen módon privatizálható lenne, miközben a kárpótlási törvény is elõírja, hogy az állami vagyon privatizációja során - történjék az bármi módon - a vagyonnak minimálisan 10 százalékát, élelmiszeripari vállalatok esetében pedig 20 százalékát kárpótlási jegyért kell értékesíteni.
Tisztelt Képviselõtársaim! Néhány gondolatot szeretnék elmondani a munkaszolgálatosok és a nyugati hadifoglyok kérdésérõl. Teljesen nyilvánvaló, hogy a két csoport utólagos kárpótlására az Országgyûlésnek nincs alkotmányjogi kötelezettsége - ezt nem mondta ki az Alkotmánybíróság, sõt éppen ellenkezõleg foglalt állást: azt mondta, hogy ilyen kötelezettsége nincs az Országgyûlésnek. De érdemes megvizsgálni, hogy miközben a kárpótlás egész folyamatának az az alapja, hogy az állam méltányosságból részesít különbözõ csoportokat kárpótlásban, akkor ezek a csoportok - a munkaszolgálatosak, akik a Rákosi-rendszerben teljesítettek munkaszolgálatot, illetve az egykori nyugati hadifoglyok - vajon méltányossági alapon megérdemelnék-e a kárpótlást, és igazságossági szempontból vajon elfogadható-e az, hogy õk ilyen kárpótlásban nem részesülnek.
Nagyon tanulságos a Rákosi-rendszerbeli munkaszolgálatosok helyzetének megítélésében Galgóczi Erzsébet Vidravas címû könyve, amelyben rendkívül szemléletesen írja le a neves írónõ, hogy milyen lelki és testi kínokat voltak kénytelenek elviselni azok a személyek, akiket a Rákosi-rendszer munkaszolgálatra kényszerített. Nem elhanyagolható az a tény, hogy a Rákosi- rendszerben munkaszolgálatra kötelezetteket az a rendszer szabályosan megbélyegezte, számukra ezért a munkaszolgálatban megnyilvánuló társadalmi hátrányok nem csupán a munkaszolgálatban töltött idõben, és nem csupán abban testesülnek meg, hogy õket ott különbözõ testi és lelki bántalmak érték, hanem abban is, hogy akkor úgy kellett érezzék, hogy ez a munkaszolgálat a jövõjüket végletesen megpecsételte; a társadalom olyan csoportjának minõsítették õket, amelynek nincs szerepe, nincs feladata abban a társadalomban, amelyben õk éltek.
A nyugati hadifoglyok esetében is érdekes dolgokra kell fölfigyelnünk. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy nem alkotmányellenes a nyugati és a volt szovjet hadifoglyok közötti megkülönböztetés, hiszen a Szovjetunió nem írta alá a genfi egyezményt, amely a hadifoglyokkal való bánásmódot írta le, szemben a nyugati szövetségesekkel, akik ezt megtették. De azt is érdemes megvizsgálni, hogy a nyugati szövetségesek vajon minden egyes esetben, minden egyes hadifogoly esetében betartották-e az úgynevezett genfi konvenciót.
A korabeli visszaemlékezések alapján sajnos arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ez nagy valószínûség szerint ez nem volt így. Hiszen például teljesen nyilvánvaló, hogy a genfi konvenciónak nem érvényesült az a rendelkezése, miszerint a hadifogságba esett katonákat ugyanolyan módon kell élelmezni, mint a saját katonákat. Voltak olyan nyugati hadifoglyok, akik 30- 40 kilóra lefogyva tértek haza. A Franciaországnak átadott hadifoglyokat vajon nem kényszerítették-e kényszermunkára? Bizony fennáll a gyanú, hogy igen. Minek tekinthetjük vajon azt, hogy a hadifogolytáborokba hosszú idõn keresztül nem engedték be a Vöröskereszt alkalmazottjait? És vajon milyen megítélés alá esik az, hogy bár a genfi konvenció kimondja, hogy az ellenségeskedés megszüntetésétõl számított három hónapon belül a hadifoglyokat haza kell bocsátani, mégis rendkívül nagy számban voltak olyan hadifoglyok, akik a három hónapot lényegesen meghaladó idõn keresztül hadifogságban maradtak? Nem véletlen talán az sem, hogy a nyugati hadifogságba esett magyar katonák közül minden hetedik életét vesztette az elsõ félévben.
Tisztelt Képviselõtársaim! Arra szeretnék visszatérni, hogy ennél a kérdésnél, a politikai kárpótlásnál mindenképpen szem elõtt kell tartanunk azt, hogy ennek a törvénynek nem csupán az a célja, hogy az Alkotmánybíróság által lefektetett követelményeknek megfelelõvé tegye a korábban elfogadott törvényt, hanem az is célja, hogy a kárpótlást lezárja. Ehhez viszont feltétlenül szükség lenne mind a Rákosi-rendszerbeli munkaszolgálatosok, mind a nyugati hadifoglyok helyzetének a rendezésére.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps a jobb oldalon.)