DR. CSAPODY MIKLÓS (MDF): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Országgyûlés! Itt számos nézõpontból hallottunk megközelítéseket, filozófiai, morális, anyagi, költségvetési szempontból egyaránt. Azt hiszem, a kormánykoalíció egyik fõ törekvése most az, hogy a folytatott kárpótlást végre lezárja - ezt többször hallottuk -, és természetesen a kárpótlási törvény módosítására alkotmánybírósági határozat is kényszeríti a parlamentet.
Mondandómat éppen onnan kezdem és abból a szempontból közelítem meg a kárpótlási törvény jelen módosítását és annak lehetõségeit, hogy ezt a törvényt erkölcsösen lezárni csak akkor lehet és szabad, ha valóban senki, a magyar társadalom egyetlenegy csoportja sem marad ki belõle. Lezárni ugyanis csak akkor lehet és szabad, ha a magyar történelemnek ez a szakasza méltósággal és igazságtétellel legalább jelképesen - így viszont törvényesen - egyszer s mindenkorra lezárul. Hangsúlyozom azonban, hogy ebben az esetben senki, egyetlenegy csoport, egyetlenegy réteg, az érintetteknek egyetlenegy olyan köre nem hagyható ki belõle, amely olyan sérelmeket szenvedett, akik olyan sérelmeket szenvedtek, amelyekért a törvény betûje és szelleme szerint kárpótlás jár.
Elsõsorban egy olyan csoportról szeretnék szólni, sõt kizárólag arról a csoportról szeretnék szólni, amely az eddigi kárpótlások során mindig kimaradt, és ez a csoport nem más, mint az a 72 ezer fõs csoport, amelyet az egykori Csehszlovákiából kitelepített magyarok képeznek. Õk ugyanis eddig sem volt országukban - szülõföldjükön, hazájukban -, sem pedig az új hazában, az akkori Magyar Népköztársaságban, késõbb, természetesen, a Magyar Köztársaságban nem fértek bele a kárpótoltak körébe.
Hangsúlyozni szeretném, hogy ebben az ügyben az elõzõ parlamenti ciklusban Zétényi Zsolt képviselõtársunk számos alkalommal interpellált, és - érthetetlen okokból - mégsem került beterjesztésre az e témában már akkor elkészült törvénytervezet. Az új parlament pedig, mi, mint testület, elfeledkezni látszunk róluk, annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság abban a bizonyos határozatában, amely a módosításra kényszerít, azt mondja, hogy a múlt rendszerekben az életüktõl és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak személyi kárpótlásánál alkotmányos követelmény - azt hiszem, egy szocialista képviselõtársam ezt a gondolatot ma már idézte -, hogy a törvényhozó a kárpótlásra jogosultság megállapításánál a jogosulti, kedvezményezetti körök ismérveit - hangsúlyozom és kiemelem: - azonos, a csoportra különösen jellemzõ szempontok szerint, a személyek egyenlõ méltóságának tekintetbe vételével, egységesen határozza meg.
(19.10)
A Felvidéken élõ, pontosabban az onnan kitelepített magyarok sorsa tehát nagyon fontos és ha a sérelmet elszenvedetteket, esetleg az utódokat éppen a méltányosság és az alkotmányosság szellemében kárpótolni kívánjuk, akkor ez most kötelesség. És ezt nem a jegyzõkönyvnek mondom természetesen, hanem a kormány figyelmét - amely megvan, megvolt ebben az irányban - pusztán további frissességre szeretném serkenteni, tehát én nem valamilyen fajta történelmi papírletételt végzek itt most, hogy ez is hangozzon el a jegyzõkönyv kedvéért, és aztán majd a kormány... Én nagyon komolyan gondolom, éppen annak érdekében, hogy lezárható legyen ez a kérdés - mármint a Csehszlovákiából kitelepített magyarok ügye -, hogy ezt a kérdést újra elõ kell venni, újra meg kell fontolni.
Alapvetõ jogaikat ugyanis súlyos sérelem fenyegeti, sõt, ez már meg is történt tulajdonképpen a földkárpótlásnak az elmaradásával, hiszen ezek az emberek - kedves képviselõtársaim - 150-160 ezer katasztrális hold földet voltak kénytelenek otthagyni a szülõföldjükön. Sajnos a Csehszlovákiából áttelepítettekkel és a Jugoszláviából elmenekültekkel kapcsolatban pedig olyan szerzõdést kötött hajdan a megszállt Magyarország, amely kizárta annak lehetõségét - ebbõl majd néhány passzust kell idéznem -, hogy ezek az emberek volt államukkal szemben kárpótlással lépjenek fel. Az igazságtétel sok hézaga közül talán ez a legnagyobb.
Az is nagyon fontos, hogy még azok az emberek sem kaptak kárpótlást, akiket az önkényuralom idején bírósági ítélet nélkül végeztek ki, beleértve a sortüzek áldozatait is. Az a baj, hogy a rendszerváltozás óta a kormányzatok nem áldoztak és - úgy látszik - nem áldoznak egy gazdaságilag viszonylag jelentéktelen összeget erre a társadalom-lélektanilag fontos kérdésre. Tehát nem pusztán történelmi, morális igazságtételrõl van szó, és nem pusztán a szó adminisztratív, technikai értelmében vett igazságtételrõl van szó, hanem 70 ezer magyar állampolgárnak - ha még élnek - és családtagjaiknak egy nagyon fontos pszichikai körülményérõl is, ami persze nyilván minden egyéb esetben a kárpótlásban érintetteknél más és más mértékben és módon jelentkezik.
Különös, hogy a kivégzettek hozzátartozóinak a még a Németh Miklós által 1989-ben ígért egymillió forintból mára az ítélet nélkül kivégzettek számára 300 ezer forint lett, és a politikai kárpótlás, a '92-es törvény voltaképpen nem került végrehajtásra az állam által nem üldözött áldozatok kárpótlásával kapcsolatban sem.
Itt elõttem fekszik természetesen az Alkotmánybíróságnak nemcsak az 1995. február 8-ai határozata a diszkrimináció elkerülésérõl és ennek kötelezettségérõl, hanem az 1994. január 4-ei alkotmánybírósági határozat is, amely a Felvidékrõl kitelepítettekkel kapcsolatban a következõt állapítja meg: Magyarországot az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkezett Párizsi Békeszerzõdés 27. cikke értelmében csak a Magyarországon levõ javakra, törvényes jogokra vagy érdekekre nézve terheli visszaállítási kötelezettség. E tekintetben tehát - folytatódik az idézet - Magyarország a határain kívül magyar állampolgárok tulajdonában más országok által okozott károkért nem köteles helytállni, arra is figyelemmel, hogy a külföldön levõ vagyontárgyak nem részei a magyar állami vagyonnak. A kárpótlás kérdése tehát csak azokban az esetekben merülhet fel, amikor a magyar állam nemzetközi szerzõdéssel magyar állampolgárok magántulajdonáról vagy vagyoni jogairól mondott le.
Tehát az Alkotmánybíróság 1994-es határozata szerint itt a Magyarország területén kívül esett károk miatt kárpótlás nem adható. Azonban arra szeretném felhívni a tisztelt Ház figyelmét, hogy 1949-ben az akkori magyar állam és az akkori csehszlovák állam között köttetett egy olyan megállapodás - az úgynevezett Csorba-tói egyezmény -, amely a mai napig hivatalosan nem hozzáférhetõ. Ennek lényege az, hogy a magyar állam a csehszlovák állammal szembeni háborús kártérítési kötelezettségeknek a kitelepített magyarok ingatlanaival tett eleget. Ez - ha így történt - nemcsak nemzetközi jogi nonszensz, hanem erkölcsileg a legalantasabb cselekedet. Világos, hogy lezárul egy háborús béketárgyalási folyamat, világos, hogy kijelöltetnek a régi-új határok, és akkor az az anyaország, az a maradék Magyarország az ismert paraméterek függvényében a saját egykori polgárainak az ingatlanaival tesz eleget a háborús kártérítésnek.
Viszont ha ez így történt, akkor az Alkotmánybíróság elõbb idézett pontjához hozzáfûzöm azt a gondolatot, hogy igaz ugyan, hogy lemondott az akkori magyar állam a szóban forgó magántulajdonokról és ingatlanokról, viszont így mondott le. Következésképpen politikai és erkölcsi felelõsséggel tartozik.
Az 1964-es államközi megállapodás az akkori Magyar Népköztársaság kormánya és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormánya között egy elég részletes megállapodási jegyzõkönyvet is tartalmaz. Ennek lényege az, hogy azért a személyi ingatlanvagyonért, ami ott marad, 20 millió cseh korona összeget fizet az akkori Csehszlovákia, ami a nem kereskedelmi fizetések elszámolására szolgáló számlán keresztül kerül kiegyenlítésre.
Tehát a Csorba-tói egyezményben történtekkel szemben mondható az, hogy az 1964-es államközi megállapodás szerint 20 millió koronát fizetett kárpótlásra az akkori Csehszlovákia a lakosságcsere áldozataiként Magyarországra költöztetett mintegy 72 ezer felvidéki magyarnak. Igen ám, csak egyrészt idéztem, hogy ez hova került, másrészt a 72 ezer embernek körülbelül 1 százaléka kapott valamit a 20 millió koronából. A túlnyomó többség pedig semmit. És mint említettem, igaz, hogy a káreset - finoman szólva -, aminek a nyomában járunk most, a magyar állam határain kívül esett meg, tehát az akkori csehszlovák állam háborús kárpótlás igényének az alapokáról van szó, viszont a felvidéki magyar átköltöztetettek kárpótlásának elmaradásáért - mint említettem - a magyar állam a felelõs.
Ugyanakkor az is egy fontos körülmény, hogy a Magyarországról az akkori Csehszlovákiába költözött szlovákság körülbelül egytizedét hagyta itt annak ingatlanban, amit a magyarok Csehszlovákiában, a Felvidéken. Mint említettem, az ottani ingatlanvagyon mintegy 150-160 ezer katasztrális hold. Az odakerült szlovákok nem kaptak kártérítést, mert '48 elõtt érte õket a kár, késõbb aztán igen.
Tehát mondandóm lényege az, hogy ha lezárható és le kell zárni a kárpótlást, akkor abból senki ki nem maradhat. Eddig a Szlovákiából, az akkori Csehszlovákiából ideköltöztetett, lakosságcsere útján idekényszerített magyar csoport tagjai ma az egyedüliek a magyar társadalomban, akiket a helyzet mai állása mellett nem illet kárpótlás. Szlovákiában is kimaradtak a kárpótlásból, és Magyarországon is megkülönböztetettek. Félõ, hogy ha erre nem gondolunk, nem gondol a kormány, akkor véglegesen kimaradnak.
A megoldást a magam részérõl abban látom, hogy nem szabad lezárni a kárpótlási folyamatot addig, amíg ennek a végleges jogi rendezésére nincsen lehetõség. És - ceterum censeo, ezzel zárom hozzászólásomat - a gazdasági racionalitásból fakadóan, némelyeknek a dolog kényelmetlenségébõl fakadóan, az igazságelemébõl fakadóan, valamint abból fakadóan, hogy a kárpótlandók idõsek; igazából csak akkor lehessen és lehet lezárni ezt a kárpótlási folyamatot, ha ebben a kitelepített magyaroknak is helyük van. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)