RÓZSA EDIT (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Nagyon örülök, hogy a mai nap sor kerül erre a vitanapra, amely a lakosság egészségi állapotával foglalkozik. Magam is az aláírók között voltam, akik javasoltuk, hogy erre a vitanapra kerüljön sor.
Persze az, hogy ennek a vitának milyen lesz a sikere, vagy milyen lesz az eredményessége, leginkább rajtunk múlik. És itt most már a kezdet kezdetén vitatkoznék Selmeczi Gabriellával, mert igazából ennek a vitanapnak a keretén belül nemcsak a problémákat kell megállapítani. Hiszen ennek a vitanapnak éppen az a célja, hogy a feladatokat, a teendõket közösen, ellenzéki és kormánypárti képviselõk ebbõl a szempontból megközelítve meghatározzuk. Én a beszédemben, hozzászólásomban igyekszem lényegre törõen, röviden erre törekedni.
A mai vitanap témájának egy olyan elemét szeretném megvilágítani, amely túllép azon a Magyarországon ma még általános elváráson, miszerint az állam az, amely választ kell adjon a társadalmat érintõ valamennyi kérdésre. És a hozzászólások többségében megfogalmazódott az igény az állammal, a kormánnyal, a minisztériummal szemben. Egyébként jogos igények; csak nem biztos, hogy ennek minden esetben az állam a címzettje.
Én azt gondolom, hogy a társadalmat érintõ valamennyi kérdésben, többek között az egészségügy területén is, a civil társadalomnak, a nonprofit szervezeteknek nagyon-nagyon jelentõs, nagyon fontos szerepe van, sokkal fontosabb, mint amennyi figyelmet, támogatást ez ideig kaptak.
A rendszerváltás óta - amelynek egyébként kevésbé látványos eleme volt, hogy az állampolgárok önszervezõ közösségei létrejöttek és egyébként addig elképzelhetetlen mértéket öltve és változatosságot elérve mûködtek -, gombamód születtek a különféle célból létrehozott társadalmi szervezetek, melyek felkészültségükhöz és lehetõségeikhez mérten igyekeztek és igyekeznek kitölteni azt az ûrt, amelyet az állam cselekvõképtelensége, alacsony hatékonysága vagy sok esetben kényszerû kivonulása okozott - mint tapasztaljuk egyébként manapság is. Ez, legalábbis a megoldandó feladatok terén, meghatározó, gerjesztõ hatással volt a nonprofit szervezetek számbeli növekedésére.
Annak, hogy jelenleg még csak a mennyiség és kevésbé a minõség terén tudunk elõrelépést felmutatni, számos oka van. Egyébként arra, hogy mi jellemzõ az egészségügy területén mûködõ nonprofit szervezetekre, csak két számot hadd ismertessek. A Központi Statisztikai Hivatal '92-ben és 1993-ban végzett egy kutatást a nonprofit szervezetek körében. Egy jellemzõ adat: az egészségügy területén mûködõ alapítványok száma 1992-ben 327 volt, ez 1993-ra több mint háromszorosát érte el, 1047 alapítvány mûködik. Az egyesületek területén: 100- ról duplájára, 237-re növekedett az egyesületek száma. Csak hozzáteszem, számok nélkül, hogy a támogatás, a források tekintetében viszont ilyen irányú növekedést nem tapasztalhattunk.
Nos tehát, miért nem tudunk elõrelépést fölmutatni ezen a területen, milyen okai vannak.
Az egyik: az állami támogatás sok csatornán - mert érkezik állami támogatás - és ellenõrizetlenül érkezik a társadalmi szervezetekhez, ami az amúgy is szûkös anyagi lehetõségek szétforgácsolásához vezetett. Számos alapítvány, alap, különbözõ kuratórium, különbözõ források állnak rendelkezésre. Ezek között nincs koordináció. Különbözõ programok kerülnek meghirdetésre, egymást vagy kioltva, vagy egymással párhuzamosan, tulajdonképpen plusz pénzeket is igénybe véve.
És ebbõl következik a következõ: egy korszerû és hatékony, monitoringrendszer hiánya, ami akadálya annak, hogy közép- és hosszú távon nyomonkövethetõvé tegye a nonprofit szervezetek mûködését, a kapott támogatások hatékony felhasználását. Mert azért itt azt is meg kell jegyezni, hogy a nonprofit szervezetek egy része nem igazán azt a célt szolgálja, amely alapító okiratában szerepel. Nagyon sok, magát közérdekû, közfeladatokat ellátó egyesületnek nevezõ társadalmi szervezet nem igazán - hogy finoman fogalmazzak - tesz eleget a célkitûzéseinek. Azt gondolom, hogy ez nekünk, az adófizetõ polgárok pénzével sáfárkodó parlamenti képviselõknek feladatunk; azaz tehát ezeknek a pénzeknek a felhasználását ellenõrzõ rendszerét kidolgozzuk.
A társadalmi szervezetre térnék rá, a harmadik megállapításra: nem tudják ma még megfizetni azt a Magyarországon egyébként már meglévõ menedzserképzést, amelynek révén munkájukat a jelenleginél sokkal jobban el tudnák látni. Nagyon sok helyi, nagyon jó szándékú kezdeményezés van, de nélkülözi azokat az információkat, tapasztalatokat, tudást, amit egyébként - én azt gondolom - állami segítséggel el lehetne sajátítani. Mindenképpen ebben kellene segíteni, ami - azt gondolom - a költségvetés, az ország érdeke is. Ebben a jelenlegi támogatási formában ugyanis ilyen célra forrásokhoz nem lehet hozzájutni.
A negyedik pontban azt szeretném kifejteni, hogy a nonprofit szervezetek állandó anyagi - és ebbõl következõen mûködési - bizonytalanságban vannak. Az esetek többségében ugyanis a szükséges, legegyszerûbb infrastruktúra fenntarthatósága is megkérdõjelezõdik, még akkor is, ha évek óta bizonyítottan, jól és hatékonyan mûködnek. Rendszeresen ki vannak téve az évenkénti, elõre nem ismert feltételû pályázatoknak. És ez sokkal inkább arra kényszeríti õket, hogy elsõsorban az elõbbieknek, azaz tehát a pályázati elveknek és kevésbé a valós, meglévõ helyi társadalmi igényeknek megfelelõ tevékenységet végezzék.
(11.10)
Azt hiszem, önkritikusan meg kell jegyeznem, hogy sok esetben a társadalmi igény nem egyezik az általunk vélt szükségletekkel. Erre egyébként hadd hozzam fel példaként - mint a társadalmi szervezetek költségvetési támogatásával öt éve foglalkozó képviselõ - a parlament e célra rendelkezésre álló keretének elosztásával kapcsolatos anomáliákat. 1990 óta minden évben megjelenik ez a probléma, és mégis mindig az utolsó pillanatban, decemberben foglalkozunk azzal, hogy egyáltalán van-e erre pénz, a költségvetés erre a célra elkülönít- e pénzt. Azt gondolom, ennél sokkal fontosabb, hogy az elveket ne csak egy bizottság, hanem az Országgyûlés határozza meg, hogy melyek azok a fontos vagy legfontosabb társadalmi feladatok, melyek kapnak prioritást, amelyeket például a források elosztásában mindenképpen kifejezésre kellene juttatni.
Hogy eleget tegyek a kritikai észrevételnek, amelyet Selmeczi Gabriella felé tolmácsoltam: mik lehetnek a megoldások? Elsõként mindenképpen talán a könnyebbikkel kezdeném. Remélem és bízom benne, hogy a nonprofit törvényt, '90 óta majdnem minden évben szerepelt a jogalkotási programban, amit, azt gondolom, sürgõsen meg kellene hoznunk - és erre biztató jelek vannak, hiszen a Mûvelõdési Minisztériumban elkészült a koncepció, folyik ennek szakmai vitája és elképzelhetõ, hogy már ebben az évben elkezdõdhet ennek a bizottsági tárgyalása -, a jövõ év elsõ negyedévében az Országgyûlés végre elfogadja.
Könnyebb dolgom van a teendõk többségének meghatározásával, mert azt gondolom, ebben csak meg tudom erõsíteni az Országos Népegészségügyi Bizottságnak az Országgyûlés vitanapjához készített téziseit, "A civil szervezetek az egészségmegõrzésben" címû melléklettel. Engedjék meg, hogy idézzem - mert teljes mértékben egyetértek, és csak megerõsíteni szeretném -: "megoldandó tehát a civil kezdeményezések helyzetének jogi rendezése, beleértve tehát a nonprofit törvényt, az önkormányzatok és a civil szervezõdések együttmûködésének erõsítését, a hatékony, ösztönzõ és beszámoltatható finanszírozási rendszer kialakítását, az információbázist és a tájékoztatás fejlesztését, a civil szervezetek egymással való kapcsolatainak demokratikus támogatását."
Ezt mindenképpen csak megerõsíteni szeretném, sõt ennél többet: azt gondolom, hasznos lenne, ha közösen elgondolkodnánk azon, hogy konkrétan itt a parlamentben, képviselõként ennek érdekében a közeljövõben mit tudunk tenni. Én ehhez szeretném a munkámat a jövõben felajánlani. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)