DR. KIS GYULA JÓZSEF (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr! Tisztelt Ház! A mai egészségpolitikai vitanap politikai vitanap kellett volna hogy legyen. Különösen igaz ez akkor, amikor egy országgyûlési határozatra készülünk, ezért engedjék meg, hogy a szerteágazó vita végén, utolsó MDF-es hozzászólóként három csomópont köré megpróbáljam összefoglalni azokat a politikusok által eldöntendõ kérdéseket, amelyek nélkül nem lehet stratégiai változásokat remélni az egészségügyben. Többé-kevésbé mindegyikrõl szó esett a vitában, de talán érdemes csomóba kötni õket.
Az elsõ, hogy az állam és az egyén milyen részt és felelõsséget vállaljon az állampolgárok egészségében. A kérdés aránylag egyszerûen feloldható azzal, hogy az állampolgár saját egészségéért, az állam mindannyiunk egészségéért felel, és a ketõtt egymással nem szembe állítva, hanem szinergizmusban, egymást erõsítõ folyamatban lehet csupán elképzelni. Természetesen az állam szerepén belül el kell dönteni, hogy az egészségügy mennyiben felelõs a lakosság egészségi állapotáért. E kérdés kapcsán nagyon élénk számháború bontakozott ki, de ez is feloldható azzal, hogy jórészt az életmód, az élet minõsége betegíti meg az embert, de az egészségügynek kell meggyógyítani.
(13.20)
A harmadik, hogy ez a gyógyítás egyre nagyobb költségbe kerül az egészségügyi forradalom, a technikai tudományos forradalom következtében és minden országban elõtte jár a nemzeti termék növekedésének, tehát egyre nagyobb hányadot követelne a nemzeti össztermékbõl. Különösen és sajnálatosan igaz ez egy olyan országban, ahol ráadásul csökken ez a nemzeti össztermék. Tehát alapvetõ politikai döntés kérdése, hogy ebbõl mennyit vagyunk képesek és hajlandóak az egészség megõrzésére és megjavítására fordítani. Ugyanis a prevenció hiába olcsóbb, jobb a betegnek és kellemesebb az egészségügyi dolgozóknak, mégis pénzbe kerül. Onnan most kivont pénztõl nem lehet remélni a holnap bekövetkezõ hasznot. A prevencióba is beruházás kell ahhoz, költségei vannak annak, hogy hasznot hajtson. Csecsemõkorban megállapítható az infarktusrizikó és meghatározható, hogy kiket, mily mértékben fenyeget, tehát milyen életmódot, milyen táplálkozást ajánlunk nekik, de ehhez bizony olyan szûrõvizsgálatok kellenek, amik meglehetõsen sokba kerülnek. Úgy tûnik tehát, hogy pénz nélkül nem megy. Az is biztos, hogy a pénz kevés. Különösen Magyarországon.
Akkor már csak egy kérdés van, és ez a leglényegesebb politikai döntést igénylõ kérdés, hogy mindenki számára egy alacsony szintet, vagy kevesek számára a kor technikai szinvonalán, tudományos szinvonalán elérhetõ szintet kívánunk-e biztosítani. Ez a legdöntõbb kérdés, s ezzel függ össze az egészségügy, a társadalombiztosítás, a biztosítási rendszer jövõbeni átalakítása.
Ezért nagyon kérem azt a 95 képviselõt, aki a következõ indítványt teszi majd az országgyûlési határozatra, hogy ebben a kérdésben döntsenek, mielõtt megfogalmazzák indítványukat. Mindenesetre a Magyar Demokrata Fórum álláspontja egyértelmû: az egészségügyi ellátásnak közfinanszírozáson kell alapulnia, eredményorientált, teljesítményarányos finanszírozást kell a szolgáltatóknak nyújtani, és a szolgáltatásért elõre a biztosítónak kell fizetni, és nem akkor, amikor a polgár megbetegedett, mert éppen akkor van a legnehezebb helyzetben. Köszönöm, hogy végighallgatták a mai vitát, és remélem, hogy egy ilyen politikai döntéssorozat után lesz hozadéka is. (Taps.)