SZABÓ GYÖRGY népjóléti miniszter: Köszönöm szépen, elnök úr, a lehetõséget. Tekintettel az idõ elõrehaladottságára, nem biztos, hogy mind a 15 percet ki kívánom használni, de vannak egészen pontos kérdések, amelyeket természetesen nem kívánok válasz nélkül hagyni.
Elõször is azonban engedjék meg, hogy megköszönjem azoknak a képviselõknek, akik a vitanapot kezdeményezték azon a bizonyos Borsod megyei látogatáson. Függetlenül attól, hogy itt-ott valóban lehetett tapasztalni olyan hangvételt, amit magam sem tartok szerencsésnek, mert én is azt remélem, hogy vannak olyan kérdések, amelyek kormányzati ciklustól, párthovatartozástól függetlenül valamifajta egységbe is tömöríthetik a parlamenti képviselõket, mégis a magam részérõl úgy ítélem meg, hogy rendkívül hasznos volt. Részben azért, mert nagyon sok olyan kiegészítõ információt hallottunk, amelyek sem a népegészségügyi bizottság téziseiben, sem pediglen szóbeli kiegészítésemben nem hangozhattak el. Részben azért, mert megfogalmaztak kritikákat is, és a kritikákra mindig illik odafigyelni. Hiszen én abból indulok ki, hogy mindenki, mégha éles hangnemben fogalmaz is, valahol a jobbítás szándékát akarja megfogalmazni, és semmiféleképpen sem - ha más módszereket, más elképzeléseket is követ -, az egészségügy, az egészségvédelem kárára mondja el mondanivalóját.
Azért pedig én külön hálás vagyok, hogy nagyon sok olyan javaslat hangzott el kormánypárti és ellenzéki felszólalók részérõl egyaránt, én ahogy számoltam, Selmeczi Gabriella, még több mint fél tucat javaslatot is össze tudtam számolni, ami egészen biztos, hogy figyelembe lesz véve, és amennyiben nekünk is módunk lesz, bizonyára módunk lesz, mármint a kormánynak, bekapcsolódni az országgyûlési határozati javaslatnak a megfogalmazásába, máris tudom ígérni, hogy számos ponton hasznosítani is fogjuk, hiszen nincsenek igazából sok kérdésben jelentõs véleménykülönbségek.
Így példának okáért nyugodtan mondhatom, hogy ami az egészségvédelmet segítõ reklám-törvénykezéssel kapcsolatosan megfogalmazódott kívánságokat, vagy pedig a dohányzók, bocsánat, majdnem azt mondtam, dohányzás, a dohányzók elleni, tehát a nem dohányzók védelmében megfogalmazódó fõvárosi kezdeményezést és ahhoz csatlakozó képviselõi kezdeményezéseket, jogalkotási kezdeményezéseket illeti, egészen biztos, hogy találkoznak a szándékaink, ebben sincs köztünk véleménykülönbség. Sõt, talán nem árulok el titkot, hogy folytak elõzetes tárgyalások, és folytatódni is fognak a tekintetben is, hogy az úgynevezett káros fogyasztási termékekbõl fakadó adóbevételeknek egy része - s a Pénzügyminisztérium ebben nem volt teljes egészében elzárkózó, más kérdés, hogy a konkrét lehetõségek mikor mire adnak módot -, egészségvédelemre, az egészségügyi ellátásra, de azon belül is megkülönböztetett módon a prevencióra legyen fordítható.
(13.30)
Nagyon fontosnak tartom azokat a felszólalásokat - itt Béki Gabriella és Kovács Pál képviselõtársam felszólalását emelném ki -, amelyek egy másfajta megközelítésben hangzottak el, mondhatnám kicsit megfordítván a vitanap címét, amely arról szólt, hogy az egészség ügye mindannyiunk forrása, a gazdaságnak is forrása, a gazdaságnak természetesen abban az értelemben, hogy milyen életkörülményeket képes teremteni különbözõ társadalmi csoportok számára, nagyon fontos befolyása van az egészségi állapotra. Ez részben elhangzott a táplálkozással kapcsolatban. Béki Gabriella nagyon látványos információkat, adatokat közölt például a két fõvárosi kerületben tapasztalt élettartam különbségére utalva. Erre azért hívnám fel a figyelmet, mert mindenféleképpen fontos tudnunk - és ez talán nagyon látványosan bizonyítja -, hogy pusztán az egészségügyi ellátás fejlesztésével vagy más területek fejlesztésével valóban nem tudunk elõbbre jutni, magyarán szólva a jóléti szolgáltatások anélkül, hogy valóban jóléti gazdaságot tudnánk teremteni, fejlett szintet nem képesek elérni.
Voltak olyan felvetések, amelyek úgy érzem, hogy mindenféleképpen igénylik, hogy egyértelmû kormányzati reflexiót kapjanak. Elhangzott például az a felvetés, hogy vajon tovább folytatjuk-e azt a már korábban megkezdett folyamatot, hogy újabb lakossági forrásokat kívánunk bevonni az egészségügy finanszírozásába, azaz a térítésköteles lakossági szolgáltatások körét növelni kívánjuk. Itt olyan számok is elhangzottak - talán Kis Gyula úr említette ezt a bizonyos 20 milliárdot -, amelyek tudom, hogy nem légbõl kapottak, mert itt- ott a sajtóban is megjelentek ezzel kapcsolatos információk. Határozottan el szeretném mondani, hogy tárcánk álláspontja szerint csak nagyon szûk körben - ott, ahol a szociális és az egészségügyi szféra átfedi egymást vagy bizonyos hotelszolgáltatásoknál - látunk arra lehetõséget, hogy újabb lakossági források kerüljenek bevonásra, nem utolsósorban azért - és ezzel szeretnék válaszolni arra a kérdésre, amit Kis Gyula úr a Magyar Demokrata Fórum nevében felvetett -, mert mi is úgy gondoljuk, hogy az általános kötelezõ szolidaritáson, a kötelezõ biztosításon alapuló egészségügyi rendszernek nincs igazából alternatívája Magyarországon. Nem igazán hiszünk abban, fõleg amikor olyan jövedelemkülönbségek alakultak ki ebben az országban és olyan különbségek vannak akár a fõváros két kerülete között, mint amire már utaltunk, hogy van lehetõség arra, és célszerû egy ilyen rendszer bevezetését kezdeményezni, amely óhatatlanul egy szegény, illetve egy gazdag egészségügy kialakítását eredményezné.
Nagyon fontosnak tartom, azt is többen megfogalmazták, azt hiszem, hogy talán két fideszes képviselõ is utalt arra, hogy azok a regionális különbségek, amelyek az egészségügyi ellátásban kialakultak - és nemcsak az egészségügyi ellátásban, hanem az egészségügy helyzetében, a kettõ szorosan összefügg - csökkenjenek, és hozzátették - osztom ezt a véleményt -, hogy mindez együtt kell hogy járjon a decentralizálással, a regionális egészségpolitika kibontakozásával.
Én jó szívvel fogadtam azokat a kritikákat, amelyek megfogalmazódtak azzal kapcsolatosan, hogy az 1995. évben végrehajtott kórházi, kórházkapacitás- szabályozás az bizony egyfajta olyan kézi vezérléses módszer volt, amit én sem tartok a jövõben követhetõnek, és ezt nem itt mondom el elõször, hanem ezt a Kórházszövetség ülésén már magam is beismertem és elmondtam, mert én azt hiszem, hogy a tárcának, a kormányzatnak a döntõ feladata nem az, hogy a helyben lefolytatható érdekegyeztetések funkcióját átvegye, a helyben megszerezhetõ információkat, amelyek sok esetben valóban statisztikai adatok értelmezése kapcsán is adott esetben téves következtetésekre adnak módot, ezeket értékelje, hanem az, hogy olyan szakmai normákat és szabályokat dolgozzon ki - és ezen folyjon a különbözõ szakmai és érdekképviseleteken belül a vita -, amelyek alapján egyértelmûen meg tudjuk határozni azt, hogy az ország különbözõ területein, a különbözõ szakmákban hol vannak feleslegek, hol vannak hiányok, hol kell igazából beavatkozni fejlesztéssel vagy adott esetben igenis redukcióval, csökkentéssel.
Nagyon fontosnak tartom azt is, amit többen felvetettek, hogy vajon a magánérdekeltségnek milyen szerepe lehet az egészségügyben, azaz az egészségügyi szolgáltatásokban megjelenhet-e igazából a magánérdekeltség. Én erre egyértelmûen azt mondom, hogy igen, de ez a magánérdekeltség feltétlenül a nonprofit érdekeltség kategóriájába tartozhat, abban az értelemben tehát, hogy az itt szerezhetõ értéktöbbletet mindenféleképpen ugyanabba a szférába kell visszaforgatni. Éppen ezért magam is sürgetem, remélem, hogy még ebben az évben a parlament elé kerülhet, ha jóváhagyásra nem is kerülhet sor a jogalkotási program szerint, az a törvénytervezet, amely már valóban kidolgozásra került és feltehetõen a három tárca gondozásában rövidesen a kormány elé kerülhet.
Azt azonban nem tartom elképzelhetõnek, hogy az egészségügyben a profit érdekeltségû szféra megjelenjen. Vagy ha igen, akkor csak nagyon szûk igények kielégítését szolgálhatja, mert amennyiben engednénk egy ilyenfajta csábításnak vagy törekvésnek, egészen biztos, hogy olyan költségrobbanáshoz vezetne, amelynek révén az egészségügy finanszírozása egyszerûen nem volna biztosítható.
Néhány konkrét dologra is szeretnék reagálni a válasz keretében, mert azt hiszem, talán félreértésekre adott módot. Surján úr említette, hogy az AISD- programra, illetve az egészségfejlesztésre biztosított forrásoknak 1994-ben csak a töredékét használtuk fel.
Azt hiszem, hogy itt a zárszámadási törvény sajátos prezentációs technikája adhat valamifajta tévedést. Egészen pontosan mondom az adatokat: AIDS- programra a pótköltségvetésben biztosított 170 millió forintból 168 millió forintot használtunk fel, az egészségfejlesztési célokra pedig 510 millió forintból 505 millió forint került felhasználásra. Vélhetõen arról lehet szó, hogy az államháztartáson kívüli felhasználások máshol vannak elszámolva a költségvetési tételekben. Ugyancsak, miután arról is szó esett, hogy az iskola-egészségügynél egyfajta visszafejlesztés lett elõirányozva - azt hiszem, hogy talán Kis Gyula úr vagy Pusztai Erzsébet asszony fogalmazta meg - szeretném elmondani, hogy az iskolaügy vonatkozásában a korábbi 10 forintos fejkvótát 20 forintos fejkvótára emeltük, és a tárcának, az OEP-nek is, tehát az Egészségbiztosítási Önkormányzatnak is az az álláspontja, hogy valamennyi korábbi ifjúsági orvosi szolgálatra finanszírozási szerzõdést fogunk kötni.
Nem osztom azokat a véleményeket - ezt azért szeretném hangsúlyozni, mert idáig talán azokat emeltem ki, amiben egyetértés van -, amelyek arról szólnak, hogy az az átalakítási folyamat, amelyet az egészségügy intézményi struktúrájában elkezdtünk, ne szolgálná vagy éppenséggel szembe menne a prevencióval, a megelõzéssel.
(13.40)
Még csak azzal sem értek egyet, hogy a foglalkozás-egészségügyben végrehajtott változás, az ne szolgálná ugyancsak az egészségmegõrzést, a megelõzést. Az eddigi tapasztalataink ugyanis azt mutatják, hogy rendkívül nagy az orvosok érdeklõdése a foglalkozás-egészségügy iránt. És érthetõ, mert azt talán sokan elfelejtik - bár itt-ott elhangzott adat is -, hogy a foglalkozás-egészségügyi szolgálat igazából most kezd majd kiépülni Magyarországon. A korábbi rendszer szétesõben volt, nem jutott el a foglalkozás-egészségügyi szolgálat tevékenysége a munkavállalók egyharmadához sem. Gyakorlatilag a mostani szabályozás - amely vitathatatlan, hogy a munkaadókra bizonyos többletterhet hárít -, azt fogja eredményezni, hogy teljes egészében ki fog épülni az országban valamennyi munkavállalóra a foglalkozás-egészségügyi szolgálat. Azt hiszem, hogy ennek preventív jellegét nem kell különösebben aláhúzni.
Én azt szeretném a továbbiakban kiemelni, hogy az átalakításnak, az egészségügyi intézményi reformnak az a folyamata, amely az alapellátás - és nemcsak az alapellátás - megerõsítését és nemcsak számbeli, hanem minõségi tevékenysége megerõsítését szolgálja, amely az ápolási otthonok kiépítését szolgálja, a házi ápolási rendszer kiépítését szolgálja, amely az ambuláns kezelés kiépítését szolgálja, - az mind nemcsak hogy hatékonyabb, hanem emberségesebb, humánusabb, mert közelebb viszi a szolgáltatást azokhoz, akik leginkább rászorultak.
Nekem az a meggyõzõdésem, hogy végül is ezt az átalakítást mindenféleképpen meg kell csinálni. Meg kell csinálni! Mert ha igaz az - márpedig igaz -, hogy ebben az országban 200-250 dollárt tudunk fordítani az egészségügyre, beleértve a prevenciót mindenestül, akkor nagyon nem mindegy, hogy ezt a pénzt mire használjuk fel. És ha úgy tudjuk felhasználni, hogy az mindenki számára, az egészségügyben dolgozók és az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevõk számára is elõnyöket jelent, akkor azt hiszem, a köz érdekében tettük, amit tettünk.
Én tisztelettel azzal zárnám - idõnk lejárván -, hogy megköszönöm mindenkinek a felszólalását, az érdemi vitát, a kritikát, a javaslatokat és örülök annak, hogy az országgyûlési határozat formájában rövidesen ismételten napirendre kerülhet a Ház elõtt ez a kérdés. Mert - amit talán nem hangsúlyoztam eléggé -, nem lehet errõl a helyzetrõl és a helyzet javításáról eleget beszélni és nem lehet a cselekvést, a közös, összehangolt cselekvést tovább halogatni. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps mind a koalíciós, mind az ellenzéki képviselõk körében.)