DR. RAB KÁROLY (független): Elnök Asszony! Tisztelt Képviselõtársaim! A magyar tudomány, a felsõoktatás, általában a szellemi erõforrások fontosságáról azt hiszem, nem kell beszélni, hiszen errõl talán túlzottan sokat is beszéltünk. Ezzel együtt mégis azt gondolom, ezt nagyon sokszor el kell mondani, hogy mit jelent egy ország életében, hiszen idõnként a borsót addig kell hányni a falra, amíg a fal le nem dõl a borsótól.
Elõzõleg vita volt azon, hogy ez törvény vagy határozat. Törvénynek indult, és határozat lett belõle. Azt gondolom errõl, hogy szinte mindegy, az a lényeg, hogy minden annyit ér, amennyit megvalósítanak belõle. Ezzel együtt is azt gondolom, ebbõl a törvénybõl azért lett határozat, mert önkritikus volt a kormány, de azt gondolom, ha még önkritikusabb lett volna, akkor be sem terjeszti.
Azoknak, akik bíznak a törvényben, és ezért igényelnék, hogy ez törvény legyen szabályozva, jelzem, hogy az egyik legfontosabb törvény, a költségvetési törvény az elmúlt öt évben mindig megváltozott - törvény volt, de megváltozott - egy újabb törvénnyel, a pótköltségvetéssel, s ez mindig elvonásokat jelentett, többek közt pont a felsõoktatás számára is. Így ezek tervezhetetlen dolgok voltak, bár ha a túloldalról nézem, minthogy minden évben megváltozott a törvény, tehát mégis csak tervezhetõ volt, hiszen minden évben elvontak.
Eddig minden évben megnyirbálták a magyar szellemi életre szánt forrásokat, miközben minden évben minden kormány azt mondta, hogy ez a kitörési pont, ennek prioritása van, ez a jövõ záloga. Ezzel együtt itt látható, hogy a szavak és a tettek között rendkívül nagy különbség van.
Ez a felsõoktatás-fejlesztési koncepció is mézes szavakkal ecseteli a felsõoktatás szerepét, ugyanez a kormány rendszeresen nyomorítja ugyanazt - egyet fejleszt: fejleszti a sorvasztást.
Ha fejleszteni akarna valójában, az egyébként szükséges létszámleépítésbõl visszamaradt pénzt arra az irányra fordította volna, például a felsõoktatási infrastruktúrának a fejlesztésére, hiszen erre komoly igény volna. Nem ez történt.
Autonómiáról beszél többször a kormány, de eddig nagyon gyakran átgázolt a törvényeken, magán az autonómián is; törvényt sértett tandíjügyben s a létszámleépítés ügyében is.
Ezzel együtt azt gondolom, hogy koncepció kell, hiszen enélkül rendezetlenek az értékek, rendezetlen a finanszírozás, addig valójában pazarlás történik. Ugyanakkor ennek a koncepciónak tágabb értelemben kellett volna megszületnie, hiszen a felsõoktatás, a tudomány eszköze a társadalmi- gazdasági fejlõdésnek, így gazdaságpolitikának kell lenni, iparpolitikának kell lenni, innovációpolitikának kell lenni, és ezekhez kellett volna illeszteni a tudománypolitikát, felsõoktatás-politikát is. Egyik sincs ma olyan szinten, ami mihez tartásra szolgálna, így nem is lehet õket összeilleszteni.
De arra is fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a legfontosabb kérdésekben nem lehet törvényt alkotni, nem lehet törvénnyel elõírni minõséget, szakmai reformokat, a világgal való lépéstartást, igényességet. Nem lehet elõírni és kötelezni autonómiát és nagyon sok mindent. Valójában ezek a legfontosabb dolgok.
Ugyanezért azt gondolom, hogy értelmetlen határozatban említeni azokat az értékeket, amelyek itt szerepelnek, már csak azért is, hiszen ezek a világon több száz éve, sõt évezredek óta értékek, ezt már a világ rég eldöntötte, ezekrõl határozni teljesen értelmetlen.
Sokkal inkább az lett volna a kérdés, hogy mivel lehet ezeket az értékeket érvényre juttatni, ösztönözni, fejleszteni, és erre lett volna igazán szükség. Ez a határozati javaslat semmilyen értéket nem jelöl ki, nem jelöl ki eszközöket. Ez a javaslat pusztán legalizálja a semmit, új idõpontokat jelöl ki a régiek helyett. Szeretném képviselõtársaimat emlékeztetni, hogy az elõzõ kormány már 1992. december 30-ára tûzte ki a felsõoktatás fejlesztésének koncepcióját - azóta nem készült el.
A felsõoktatási törvény '93 márciusában elõírt számos rendeletet, azok többségükben a mai napig nem készültek el. Egy ilyen koncepció, ez az elõterjesztés csak tovább tolja az idõpontokat, tehát ismétlem: pótcselekvés.
A kormány tandíjügyben is több dologra volt kötelezett a törvényen keresztül, ami nem teljesült. Valójában egy farizeus magatartást lehet tapasztalni, a szavak és a tettek óriási eltérését.
De nézzünk egyetlen kérdést, a tandíjat, amely éppen aktuális, amelyet egyébként személy szerint ellenzek. Ellenzem a következõkért:
A világon pillanatnyi ismereteim szerint 0 és 33 százalék között van, mármint a felsõoktatás költségeinek ekkora százalékát térítik a hallgatók. Van olyan ország, ahol rendkívül magas az adó - és ez adófilozófia kérdése -, az állam elveszi az állampolgárok pénzét, de azt mondja, majd õ fizet helyettük. Van olyan ország, ahol nagyon alacsony az adószínvonal, ahol azt mondja az állam, hogy majd az állampolgár fizessen meg mindent. Magyarországon rendkívül magas az adó, és egyre több mindent fizessen meg az állampolgár - ez nem elfogadható.
Az egyik párt részérõl megjelent egy olyan rendkívül demagóg és számomra visszataszító mondat, hogy kevesek élvezik a felsõoktatásnak az elõnyeit, miközben a többség, az adózó állampolgár ezt fizeti. Ez picit megfelelt annak, hogy a munkásosztály vérét szívják. Nem az MSZP-nél jelent meg egyébként ez a mondat. Megdöbbentõen demagóg volt.
Szeretném elmondani, amit mindannyian tudunk, hogy az értelmiség az élete során létrehozott értékekkel többszörösen visszafizette azt az összeget, amelyet a mindenkori állam ráfordított. Ha a bére magasabb lett volna, természetesen a béren keresztül is észre lehet venni, de ha a bérében nem, tudjuk, többszörösen visszafizeti az életében azt, amit ráfordítottak, és többszörösen, jóval többet fizet, mint amennyit elfogyaszt.
Harmadik az, hogy a fogyasztói magatartást szeretnék ezzel elõidézni. Természetesen a fogyasztói államokban egy általános fogyasztói magatartás van, ott a diák is másként viselkedik. Magyarországon több mint tíz éve van adó, amelynek az egyik szerepe az lett volna, hogy az állampolgár magatartását is megváltoztassa, hiszen tudja, hogy mennyit fizet, és ezért neki mi jár. Tudjuk, hogy tíz év alatt mekkorát változott a magyar állampolgár magatartása. Amíg a szülõ nem mer szólni egy halom dologért, ha nem meri visszaadni a romlott párizsit, nem mer szólni a pincérnek, nagyon-nagyon nem hiszem, hogy a magyar egyetemi hallgató lesz az, aki majd a tanáráról olyan formában fog véleményt mondani mint fogyasztó, mint a tanár elõadásainak a fogyasztója s általában a felsõoktatás fogyasztója. Hamis tehát ez a megközelítés is.
A dolognak egy apróbb vonása - amiért többek közt ellenzem a tandíjat -: nem helyes, ha a gyereknek, egy 18-20 év feletti fiatalnak növeljük a függõségét a szüleitõl. Azzal, hogy a tandíjfizetéssel kiszolgáltatottabbá válik, növekszik a szülõi függése. Természetesen ez nem növekedett volna, ha volna hitelrendszer. Hitelrendszer nem jelent meg, tehát ez a probléma igaz.
Az elmúlt napokban, hetekben több politikus nyilatkozott, hogy nem is olyan sok ez a kétezer forint, ha az inflációt nézzük, sajnos tényleg egyre kevesebb, de valójában ebben az jelent meg, hogy a magyar társadalom, a magyar szülõk bírják a havi kétezer forintot. Én azt gondolom, hogy nem ismerik a realitásokat.
Végül, van, ahol a kormány magának is ellentmond. Többen arra hivatkoztak, hogy a törvény írta elõ a tandíjat. Ez így van, de akkor tessék következetesen, végig betartani mindent. Ugyanennek a törvénynek, mármint a felsõoktatási törvénynek a 9. §-a azt írja elõ, hogy ez a tandíj az intézeteknél marad, egy késõbbi paragrafus pedig elõírja, hogy a tandíjat a kompenzálással együtt lehet bevezetni, mármint a tandíjmentességgel, a tandíjkedvezménnyel, az adókedvezménnyel és hitellel.
(17.10)
Minthogy ezek nem teljesültek, a tandíj pillanatnyi bevezetése számomra törvénytelen.
Még egy mondat a farizeus magatartásról. Az elmúlt héten a mûvelõdési miniszter aláírt a rektorokkal, a HÖKOSZ-szal egy szándéknyilatkozatot, hogy nem vezetik be a kiegészítõ tandíjat. Ezt egyetlenegy értelmes felsõoktatási intézmény nem vezette be Magyarországon; mindegyik értelmes volt, tudniillik egyik sem vezette be. Tessék arra gondolni, hogy amelyik fizettet 2000 forintot havonta - 2-3-4000-et, ugye, 8000 volt a maximum -, a következõ évben hány hallgatót veszít, amelyik oda nem iratkozik be?! Hiszen a befizetett 2000 forint az évi 20 ezer forint, hallgatónként minimum száznéhányezer forintot kapnak; a nyert 20 ezer forinton mindegyik 100-200-300-500 ezer forintot veszít. Ilyen õrült egyetlenegy felsõoktatási intézmény sem volt. Aláírni egy ilyen nyilatkozatot, hogy ne vezessék be, nem volt más, mint egy farizeus megoldás.
Valójában az a kérdés, mi az, amit kimond ez a határozat. Az 1. §-a egy értelmezõ szótár. Ez lenne a világon az elsõ értelmezõ szótár, amit egy parlament fogad el. Az értékek egyébként helyesek; a definíciókon vitatkozni lehet, de felesleges. A 3. pontjában kimondja, hogy bárhonnan szerezhetnek forrásokat. A 4. pontban a kormány kimondatja az Országgyûléssel, hogy dolgozzon, és majd terjesszen be újabb törvényjavaslatokat. Az utolsó pont azt mondja, hogy számoljon be.
Én valójában azt javaslom, hogy az Országgyûlés ezt ne fogadja el; de ha elfogadja, akkor sem történik semmi, és ha nem fogadja el, ugyanaz történik. Ez az elõterjesztés az égvilágon semmit nem ér. Ez a törvényjavaslat, egészen pontosan határozati javaslat, senkinek semmit nem ad, senkit semmire nem kötelez; olyan értékeket sorol föl, ismétlem, amik évezredek óta értékek.
Ezen túl azt kell mondanom, hogy a meglévõ felsõoktatási törvény messze továbblépett ezen, sokkal több van benne, hiszen például olyanról mint az autonómia, viszonylag elõírja, hogy az mit jelent, ki dönt, hol vannak hatáskörök; sokkal több van a törvényben, mint ebben a javaslatban, ami valójában tényleg semmit nem jelent. Olyan határozatnak látnám egyedül az értelmét, amely kijelöl magatartást, feltételeket biztosít, a forrásokat összerendezi az igényekkel.
Nagyon szomorúnak tartom, hogy ez az elõterjesztés ilyen színvonalú. És nem azért, mert ez az elõterjesztés ilyen színvonalú, hanem azért, mert ahonnan kijön egy ilyen színvonalú munka, onnan kijön több hasonló is. És ez az igazi nagy baj!
Végül arról szeretnék szólni, hogy mi az, ami hiányzik ebbõl a törvénybõl és úgy általában.
Az elsõ: hiányzik az, hogy a szavakat fedjék a tettek - az elmúlt öt évben hiányzott. Hiányzik az egybefüggõ koncepció, és amíg ez nincs meg, addig tényleg pazarlás történik.
Nagyon hiányzik az ellenõrzés, általában is, és ez a fejlesztési koncepció sem tartalmazza. Aki ismeri a felsõoktatást, de a többi területet is, tudja, hogy micsoda pazarlás történik pont az ellenõrzés hiányában.
Hiányzik a normatív finanszírozás, amirõl ugyan szó van, de a törvény '93 márciusában már elõírta '94-tõl a normatív finanszírozást. Tehát semmi új nincs benne; alapvetõen már több mint két évet késik a normatív finanszírozás.
A jelenlegi elvonási rendszer pedig, hogy minden évben elvontak pénzt, egyedül a pazarlásra ösztönöz, hiszen akinél pénzt találtak, attól elvették. Sokkal érdemesebb elkölteni bármire.
Alapvetõen hiányzik a döntések vállalása a költségvetésben. Ha ezt kitörési pontnak, prioritásnak, a jövõ zálogának tekintjük, akkor ezt vállalja föl az Országgyûlés!
Hiányzik az integráció megfogalmazása, hiszen nagyon sok ezzel kapcsolatos anyagban a "szövetség" szó jelenik meg - ez valójában egy integráció.
Hiányzik annak a vállalása, hogy megnevezzük, mik lesznek a felsõoktatási központok. Ez alapvetõen azokat érinti majd kényesen, akik ebbõl kimaradnak, de ezt föl kell vállalni, és természetesen gondolkozni azon, hogy mi történik a kimaradókkal.
Nagyon fontos lenne a bérkérdésben elõrelépni, tudniillik általában az oktatásban és nagyon sok helyen a bér nem életszínvonal kérdése. Ha ezeken a területeken a bér nem emelkedik, nem lesznek jelentkezõk; ha nincs jelentkezõ, nem lehet szelektálni - a minõség olyan marad, amilyen.
Széttagoltság... A felsõoktatásnak, az egyetemeknek, fõiskoláknak több szerepük van: oktatnak, kutatnak. És egy nagyon-nagyon lényeges szerepük, hogy ott vannak, ahol éppen vannak - tehát kisugároznak. Ezt nem lehet egy fõkönyvelõi személettel végiggondolni. Tehát az integrációt, a széttagoltság megszüntetését szeretném, ha más szemmel is végiggondolnánk, nem egyszerûen fõkönyvelõi szemlélettel. Ezzel kapcsolatban szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy a FEFA-ból több milliárd forint ment ki az integrációra, miközben Magyarországon ma gyakorlatilag egyetlenegy komolyabb integrált intézmény sem létezik, tehát ezek hamis integrációk voltak.
Van nagyon sok dolog, amit meg kell oldani - például a túlszakosodottság. Erre megint azt kell mondanom, hogy ez egy politikai rendszer következményeként is jelent meg; az örökkévalóságnak oktattak, a változás igénye rendkívül alacsony volt. Ahol a továbbképzési kultúra alacsony volt, természetesen túlszakosodtak, mert a napi szintre szinte irodai pontossággal akarták a hallgatókat kiképezni. Meg szeretném jegyezni, hogy Magyarországon több mint kétszázhetven mûszaki diploma van - Franciaországban huszonhét. Ez egy iszonyatosan nagy probléma, de nem egyszerûen a túlszakosodás miatt, hanem a mögötte lévõ problémák következtében.
Az egyik legfontosabb problémánk tényleg a minõség, az oktatás-módszertan kérdése az általános iskolától az egyetemig. Egyetlen mondattal szeretnék rá utalni: nálunk az elõadó elõad, a hallgató hallgat. Rendkívül passzív a hallgatói magatartás, illetve az oktatás-módszertan.
Nagyon lényeges kérdésnek tartom az autonómia kérdését; de autonómiát csak akkor lehet adni, ha a magyar felsõoktatásnak van egyetlen szervezete - és jelenleg nincs ilyen. Addig autonómiát komolyan nem lehet adni, ameddig a magyar egyetemek és fõiskolák nem képesek egyetlen közös felsõoktatási szövetségbe tömörülni - addig ez rendkívül nehéz lesz.
Szeretnék itt is és a felelõsség kérdésénél is utalni arra, hogy én azt gondolom, nem egyszerûen a kormányt, a minisztériumot vagy a minisztert tartom felelõsnek, hanem leginkább magát a felsõoktatást, amely nem él az autonómiájával. Olyan kulcsszavak, mint kredit átjárhatóság, isten ments, hogy a törvényben megjelenjenek. A kredit az, hogy a magyar felsõoktatási intézmények kölcsönösen elfogadják egymás vizsgáit; ha ez megtörténik, akkor lesz átjárhatóság. De ezt semmiképpen nem törvénnyel és nem kormánnyal és nem minisztériummal lehet keresztülvinni, elrendelni.
Végül azt gondolom, hogy ennek az elõterjesztésnek a színvonala nem magasabb, mint egy minisztériumi emlékeztetõé. Ez nem koncepció - ez számomra felesleges. Egyértelmû, hogy Magyarországon rendkívül rossz állapotban van a tudás, a tudásgyártás, a felsõoktatás, általában a tudomány. A költségvetés pedig úgy viselkedik, mint az az esztelen hõlégballonos, aki ha süllyed, a gázpalackot dobja ki. Azt gondolom, hogy a tudástól, a tudománytól megvont minden pénz további süllyedést jelent.
Személy szerint nem túlzottan bízom kormányban, minisztériumban, miniszterben. Én bízom abban, hogy a felsõoktatásban, a tudományban dolgozók végre észreveszik, hogy mit kellene tenniük. Öt év után ijedtükben végre leadtak egy anyagot, egy viszonylag normális anyagot, és ezzel, részint Bokros úr már nyilatkozott, megúszták a jövõ évi elvonást - állítólag. Sikerült ezzel az anyaggal valamilyen helyzeti elõnyt szerezniük; de valójában azt gondolom, hogyha a felsõoktatás, a tudomány maga nem képes arra, hogy elõterjesszen ilyen anyagokat, akkor nagy bajban lesz.
Azt mondják, hogy a vesztes az, aki hagyja, hogy a dolgok történjenek, a gyõztes az, aki irányítja, hogy hogyan történjenek a dolgok. Én azt kívánom, hogy ha nyerni akar a felsõoktatás, a tudomány - és természetesen ez elválaszthatatlan az országtól -, akkor nekik kell sokkal többet tenniük. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)