GAÁL GYULA (SZDSZ): Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Egyetemista és fõiskolás csoportok demonstrálnak már egy hete a Parlament mellett. Nekünk, kormánypárti képviselõknek el kell gondolkodnunk ennek a tüntetésnek az üzenetén: követtünk-e el hibát, amikor támogattuk a tandíjfizetési kötelezettség bevezetését, és ha igen, akkor miben tévedtünk? És az önvizsgálatot el kell végeznie a ma ellenzékben lévõ egykori kormánytöbbségnek is, amely két éve megszavazta ugyanezt, és az akkor is és most is ellenzéki Fidesznek, amely szintén a programjába emelte a tandíjat. (Dr. Szabad György: Más feltételekkel!)
Az elemzés annál inkább szükséges, mivel a múlt héten csatlakozott a tüntetõ hallgatókhoz a Felsõoktatási Dolgozók Szakszervezete; de nem õk az egyetlenek, akiknek anyagi természetû követeléseik vannak. A vasutasok nagy publicitás mellett jelentették be menetrend szerinti nem csekély béremelési igényüket. A Szakszervezetek Együttmûködési Fórumának elnöke az Érdekegyeztetõ Tanácsban provokációnak minõsítette, hogy a jövõ évi költségvetési tervezet szerint a közalkalmazottak egyébként igen széles tábora nem kap állami garanciát az egységes béremelésre - ehelyett a költségvetési többletforrások mellett az intézmények racionalizálásából, megtakarításaiból felszabaduló többletek szolgálják a differenciált béremelés lehetõségét. Röviddel ezelõtt a tûzoltók vonultak a Parlament elé; a Független Rendõr Szakszervezet is demonstrációt fontolgat; s az elmúlt napok híre, hogy a katonatisztek is tüntetést helyeztek kilátásba.
Általában világos, hogy a nyilvánosság elé lépõ érdekcsoportok mit követelnek: több pénzt. Ami igazából zavarba ejtõ, az az, hogy nem tudni: kitõl? Ki a követelések címzettje? Látszólag a kormány, esetleg az Országgyûlés. De ez félreértés lehet, hiszen ezek a testületek nem termelnek jövedelmet, csak elosztják a gazdaság reálszférájában keletkezõt. Ha viszont szem elõtt tartjuk, hogy itt csak elosztási harc van, akkor az is feltûnik, hogy a tüntetõk transzparensei közül hiányzik néhány, szemérmesen el nem készített felirat. Olyanok, mint például: "Fizessenek több adót mások!" vagy "Több jövedelmet kell elvenni a nyereséges vállalkozásoktól, hogy mi megkaphassuk!"; vagy megint: "A többieknek..." - itt kinek-kinek a nézõpontja szerint ezek a "többiek" lehetnek pedagógusok, vasutasok, ápolónõk, rendõrök vagy épp képviselõk, tudósok, gyerekes családok, nyugdíjasok, szóval a többieknek - "... kevesebb is elég!"
Látniuk kell tehát mindazoknak, akik saját jogos vagy annak vélt igényeikkel az utcára vonulnak, hogy nem a kormánnyal vagy az Országgyûléssel állnak szemben, hanem egymással. Ha a vasutas sztrájkol, akkor a tûzoltó zsebében keresgél - és fordítva. A példák hosszan sorolhatók.
Ebben az összefüggésben érdemes még egyszer visszatérni a tandíjjal kapcsolatos diáktüntetésre is. Miközben a felsõ fokú képzésben részt vevõ diákok száma az elmúlt öt évben több mint 70 százalékkal nõtt, az adózóknak minden hallgató oktatása évente átlagosan közel félmillió forintjába kerül. Nemzetközi összehasonlításban ez azt jelenti, hogy Magyarország az európai országok között a legdrágább felsõoktatást tartja fönn, akár az egy hallgatóra jutó támogatást, akár ennek a GDP-hez viszonyított arányát tekintjük. Ennek az 500 ezer forintnak a nagyobb része a fõiskolák, egyetemek fenntartására, mûködtetésére, a tanárok bérezésére kell. Átlagosan mintegy 72 ezer forint azonban - és errõl keveset beszélnek - a diákoknak közvetlenül készpénzben járó támogatásra jut. És akkor még nem volt szó a szintén költségvetésbõl biztosított társadalombiztosításról, a diákigazolvánnyal járó utazási és egyéb kedvezményekrõl!
(16.10)
Tandíjról beszélni csak mindezzel együtt szabad. Nemcsak azért, mert így méltányos, hanem mert így ésszerû. A tandíj összegének többszörösét kitevõ pénzügyi kapcsolat van ugyanis az egyetem és a diák között, és ennek az egész rendszernek kell megfelelnie mindazon követelményeknek, amelyeket a hallgatók pusztán a tandíjjal szemben támasztanak.
Fõ kifogások a tandíjjal szemben: a tehetséges, ám szegény hallgatók emiatt fognak kimaradni. De gondoljuk meg, az igazán szegények nem fizetnek, hiszen szociális helyzete alapján minden negyedik diák tandíjmentességet kaphat. Aki mögött pedig jövedelemmel rendelkezõ eltartó áll, az a tandíj 30 százalékát levonhatja az adójából, vagyis a tandíj összege valójában nem 2000, hanem csak 1400 forint. Ezt az összeget egy valóban jó képességû diák óraadással, cikkírással akár egy napi munkával megkeresheti. Az átlagkereset egyhuszadáról van szó!
A másik kifogás: nincs kompenzáció. Akik ezt mondják, elfeledkeznek az ösztöndíjról, a tandíjmentesség lehetõségérõl és az adókedvezményrõl.
A jó tanulóknak is fizetni kell. Ez igaz, de a tandíj nem a gyenge diákok büntetéspénze, hanem a képzési költségekhez történõ szerény hozzájárulás.
Mindezek alapján engedjen meg még egy megjegyzést, elnök úr. Továbbra sem világos, hogy mi a valódi elvi háttere a tandíj elleni fellépésnek, s fõleg az nem derül ki, hogy kinek, minek a terhére kíván költségvetési elosztási elõnyhöz jutni a diákok demonstráló része.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)