DR. BOGÁR LÁSZLÓ, a Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Elõször a rövidebb törvényrõl, ahogy a kormány elõterjesztõje az egyik bizottsági ülésen fogalmazott: a nagy vámtörvény, a vámjogról és vámigazgatásról szóló törvény kistestvérérõl szeretnék szólni. Azt hiszem, elég egyértelmû - ez az államtitkári expozéból is kiderült -, hogy a gazdasági rendszerváltozás egyik újabb szimbolikus jelentõségû mozzanatának lehetünk tanúi, amikor ennek a törvénynek a tárgyalásába kezdünk. Hiszen volt már Magyarországon vámtarifatörvény 1924 és '48 között, ám ezt követõen - ahogy államtitkár úr némi eufemizmussal fogalmazott expozéjában - Csipkerózsika-álomba szenderült ez a rendszer. Ez magyarul azt jelenti, hogy a vámok bár formálisan léteztek ugyan, de természetesen semmi tényleges funkciójuk nem volt és nem is lehetett azon gazdasági körülmények között.
A '68-as mechanizmusreform - akárcsak sok más gazdasági eszköz esetében is - persze elindította azt a folyamatot, ami ezt az elpolitikaiasított gazdaságot fokozatosan egyfajta ilyen reökonomizációs folyamatnak vetette alá és így a vám is ébredezni kezdett ebbõl a bizonyos Csipkerózsika-álomból. Ám azért újabb húsz évre volt szükség ahhoz, hogy ez a folyamat befejezõdjék és a vám visszakapja azt a fontos és komplex szerepet, amelyet egy piacgazdaságban játszania kell. Vagyis egyszerre fontos fiskális eszköz, költségvetési bevételi elem, lényeges konjunktúra-szabályozó és végül, de nem utolsósorban, sõt napjaink bonyolult világgazdasági alkurendszerében egyre inkább a nemzetközi gazdasági kapcsolatok alakításának nélkülözhetetlen instrumentuma.
A most tárgyalt törvény valójában - és ezzel nem jelentõségét kívánom kisebbíteni - döntõen technikai jellegû, amennyiben a már eddig is létezõ jogszabályokat foglalja egységes keretbe - ezért is hangozhatott el ez a bizonyos kistestvér-minõsítés. Éppen ezért a törvény egészével alapvetõen egyetértünk, azt támogatjuk, csupán egyetlen ponton szeretném egy vitatható mozzanatra felhívni a figyelmet. Ez egyébként a bizottsági üléseken is visszatérõ téma volt.
A törvényjavaslatnak a gazdasági bizottságban zajló vitája során például számos aggály hangzott el, fogalmazódott meg azzal kapcsolatban, hogy a 16- 17. § és különösen a 22-23. és 24. § - ami miatt egyébként az államháztartási törvényt is módosítani kell - túl nagy szabadságot adnak az IKM, illetve a PM minisztere kezébe.
Az aggályt én magam is indokoltnak tartom, még akkor is, ha persze azt is tudjuk, hogy aligha volna járható út egy olyan szabályozás, hogy például egy vámügyi részletkérdésben, egy egészen piciny részletkérdésben zajló nemzetközi alkufolyamatban kizárólag parlamenti felhatalmazással lehetne eljárni. Azt hiszem, hogy egy ilyen helyzet sikeresen bénítaná meg teljes mértékben a parlament és a kormány munkáját is e téren. Tehát nyilvánvalóan ez nem jelenthet járható utat.
Úgy gondolom azonban, hogy indokolt, ha a parlament mégis igényt tart a folyamat valamiféle ellenõrzésére. Megfelelõ eszköz lehetne erre például az, hogy az illetékes miniszterek, tehát az IKM és a PM minisztere a gazdasági bizottság és/vagy a parlament plenáris ülése elõtt rendszeresen beszámolnának ebbéli tevékenységükrõl, mondjuk negyedévenként. Így a vita során lehetõség volna - igaz, persze, csak utólag -, hogy a képviselõk részben informálódhassanak, részben pedig elmondhassák kritikai észrevételeiket a miniszterek, illetve a minisztériumok ebbéli tevékenységérõl.
Megfontolandónak tartjuk ezzel kapcsolatban egy módosító indítvány megfogalmazását és benyújtását is, de összességében szeretném megismételni: a törvényjavaslat egészét ezen módosítással, illetve kiegészítéssel elfogadhatónak tartjuk és támogatjuk.
Áttérve a nagy testvérre, a vámjog és a vámigazgatás kérdésére: valóban egy nagy jelentõségû és igen fontos törvényjavaslat fekszik elõttünk. Igen régóta fogalmazódik meg - egyébként egyre markánsabban - az az igény, hogy a gazdasági rendszerváltozás fontos elemeként szükség van egy ilyen átfogó vámtörvényre, ami most megszületett.
A jó vámrendszerrel kapcsolatban rendkívül sok követelmény fogalmazódik meg, egyszerre kell stabilnak és kiszámíthatónak lennie, de közben a rugalmas reagálás eszközeként is mûködnie kell. Egyszerre kell hogy lehetõvé tegye a zökkenõmentes és gyors áruforgalmat, de a szigorú, alapos és biztonságos ellenõrzést is - és hosszan sorolhatnánk azokat a sokszor egymásnak is ellentmondó követelményeket, amelyeknek egyszerre kellene eleget tennie úgy, hogy közben mindez eredményesen szolgálja a gazdaság kiegyensúlyozott mûködését és legfõbb stratégiai célunkat: az európai integrációt.
Mindebbõl természetesen kitetszik, hogy jó vámrendszert és ezt szabályozó jó vámtörvényt megalkotni bizony nehéz feladat. Az elõttünk fekvõ törvényjavaslat, ha számos kritizálható elemet tartalmaz is - és ezeket szeretném majd elmondani, összefoglalni -, de összességében azt hiszem, végül is eleget tett ezeknek a követelményeknek, kívánalmaknak.
Így a továbbiakban igyekszem a több mint 200 paragrafusból álló törvényjavaslatnak elsõsorban azokra a pontjaira felhívni a figyelmet, ahol ilyen módosításokat látunk szükségesnek, ahol felmerülnek bizonyos kételyek és aggályok; tehát olyan vitatott pontokat, ahol feltételezhetõen szükség lesz módosításokra. Az elsõ három paragrafus alapvetõ célja, hogy egységesen értelmezhetõ fogalomkészlettel foglalja össze a vámjog és a vámeljárás általános rendelkezéseit. Mindez régi hiányt pótol, ám - noha ez nem a törvény tartalmi kérdései közé tartozik - ez a nyelvezet aligha gazdagítja a magyar nyelv irodalmi értékeit. Egy ilyen szörnyszülöttet szeretnék kiemelni a sokféle gyöngyszem közül - ezzel egyébként nem magában a törvényben, hanem a törvény részletes indoklásánál találkoztam -, ez a 84-89. § indokló része, amely így hangzik:
"A nemzetközi szabályokhoz igazodóan a külföldi megmunkálás után visszahozott vámárura nem az importra vonatkozó elõírás, hanem" - és itt jön ez a bizonyos fogalommonstrum - "a kiviteli elõjegyzésben vámkezelt, megmunkálásra kiszállított magyar áruval történõ visszahozatali elszámolási kötelezettség szabálya érvényesül."
Ennyit a törvény irodalmi és nyelvi értékeirõl. Jóllehet, ez igen régóta megfogalmazódó aggály, de azt hiszem, a törvények esetében talán valamivel áttekinthetõbben kellene fogalmazni. Hozzáteszem: mindez persze nagyon nehéz feladat.
Lássuk ezután az ennél tartalmibb problémákat:
A törvényjavaslat elõkészítése során és a bizottsági vitákban is gyakran felmerült az aktív és a passzív bérmunka vámjog oldaláról való fokozottabb ellenõrzésének kérdése. Bár a törvény itt alapvetõen nem hoz újat, de a lényeg, hogy fenntartja az engedélyezés rendszerét, vagyis ha az állam ezt valamely szempontból jónak látja, korlátozhatja a bérmunka-konstrukciókat. Ez a tendencia látszik érvényesülni egyébként például az Európai Unió '94-tõl érvénybe lépett, majdnem ezer paragrafust tartalmazó új vámkódexében is.
A korlátozás elsõsorban azokra az ügyletekre vonatkozik, amelyek az Európai Unió szempontjából passzív, a mi szempontunkból viszont aktív bérmunkának minõsülnek. Azt is látni kell persze, hogy az ilyen tiltások nem feltétlenül hiúsítják meg az ügyletet, de mivel jobb híján szimpla export-import ügyletként valósulnak meg, ennek következtében kétségtelen többletterheikkel és bonyolultságukkal visszatartó erõként jelenhetnek meg.
(10.20)
Mivel kivitelünk 20-25 százaléka rendszeresen az aktív bérmunkaügyletekbõl származik, a kérdés igen jelentõs. A törvény - ahogy már említettem - óvatos volt, de elképzelhetõ, hogy a jövõben itt lényegesen differenciáltabb szabályozásra lesz szükség, és ezt talán már jó lett volna ebben a törvényben is érvényesíteni. Annál is inkább, mert igen dinamikusan nõ a passzív bérmunka aránya is, vagyis amikor magyar cégek dolgoztatnak - mert ma már ez sem számít extrém esetnek - mondjuk, Vietnamban.
Sõt elterjedõben van egy merõben új sportág - nagyon divatossá kezd válni - , amikor a nagyobb haszon érdekében a magyar vállalkozó - nagyon leleményes módon egyébként - összekapcsolja az aktív és a passzív ügyletet, nevezetesen úgy, hogy nyugati relációban aktív az ügylet, ám a magyarnál alacsonyabb - jóval alacsonyabb - munkaerõárak csábításának engedve, ezt egy passzív ügylettel kapcsolja össze, és adja tovább valójában mindezt nyilván tetemes, és többnyire nem feltétlenül regisztrálható haszonnal.
Mint annyiszor, tehát most is kiderülhet, hogy az élet minden létezõ jogi szabályozásnál bonyolultabb, így a törvényt elõbb-utóbb esetleg itt is módosítani szükséges.
Igen fontos tényre hívja fel a figyelmet a törvényjavaslat származási szabályokkal foglalkozó része, ez a 16. §-tól a 19. §-ig tart. Itt idéznék egy nagyon tanulságos részt, szintén a részletes indoklásból. "Kiemelkedõ, hogy a kedvezmények igénybevétele kizárólag az áru származásának okmányával történõ igazolása esetében lehetséges." Ez az elõírás azért lényeges, mert felhívja a figyelmet arra, hogy a vámrendszerben rejlõ esetleges elõnyök kihasználása az ügyfelek vámszakmai ismeretét, jártasságát feltételezi. Ellenkezõ esetben a szabadkereskedelmi megállapodásokban kiharcolt kereskedelempolitikai elõnyök a gyakorlatban nem tudják betölteni piacösztönzõ szerepüket. Vagyis óriási jelentõsége van annak, hogy képesek vagyunk, és képesek leszünk-e arra, hogy ezt a jobb híján - mondjuk - eurotanulásnak nevezhetõ, és az eurotudások gyors felhalmozását és megszerzését segítõ intézményrendszert ezen a téren is megvalósítsuk.
Szintén a sokat vitatott kérdések közé tartozik - és itt Juhász képviselõtársam is említette - a halasztott vámfizetések kérdése. A viták során meglehetõsen szélsõséges álláspontok csaptak össze ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint - most nagyon sommásan fogalmazva - ez a konstrukció kizárólag a visszaélések forrása, a másik szerint viszont a magyar vállalkozók java része számára a túlélés egyetlen esélye.
Azt hiszem, az igazság talán valahol a kettõ között van, bár a törvény 133. §-a igyekszik szigorúbb feltételeket szabni a halasztott vámfizetés engedélyezésére, ám a szabályozás valóban nem látszik igazán megnyugtatónak. Bár az is kétségtelen - és Juhász képviselõtársam ezt is említette -, hogy ezekben a kérdésekben mindig igen jelentõs marad a törvényt alkalmazó, annak rendelkezéseit végrehajtó intézmény, jelen esetben a vámszervek szerepe.
Ugyanez vonatkozik a vámérték-szabályozás problémakörére is. S bár igaz - ahogyan a törvényjavaslat indoklási része fogalmaz -, hogy a vámérték- felülvizsgálat következetes érvényesítése feltételezi az egyes importtermékek értékesítési feltételeit jól ismerõ szakmai szövetségek és a magyar külképviseleti hálózat részérõl biztosított rendszeres árufigyelést, nem lehet kétségünk afelõl, hogy az alulszámlázás elleni szigorú hatósági fellépésre a jövõben is bizony igen nagy szükség lesz.
Azt már csak zárójelben jegyzem meg, mert nem szigorúan, sõt egyáltalán nem a vámtörvény témakörébe tartozik, de azért azt is tudjuk, hogy egyes multinacionális cégek esetében a probéma pikáns módon egészen másféle okból, de fordított elõjelû, ott inkább importtúlszámlázásról lehet beszélni, de ez egy egészen más témakörbe tartozik.
Talán az eddig említetteknél is élesebb összecsapások forrása volt az elõzetes viták során a vámmentesség ügye, ezen belül is egy kérdés kavart igen jelentõs vitát, méghozzá a külföldi cégek, illetve vegyesvállalatok tárgyi apportjának vámmentessége, pontosabban ennek a törvényjavaslatban szándékolt megszüntetése. Való igaz, hogy a '90-es évek elején az apport vámmentessége gyakran adott esélyt az egész importengedélyezési rendszer alapos kijátszására. Ezt követõen azonban a visszaéléseket finom szabályozással - azt hiszem - sikerült radikálisan csökkenteni. Így ma ez aligha szolgálhat okként a tárgyi apport vámmentességének megszüntetésére. Azt gondolom, hogy példátlan rövidlátás, vagy legalábbis aránytévesztés lenne az ügyet kizárólag fiskális szempontból nézni, mert az ezzel nyerhetõ - '94-es adatokra támaszkodva - maximum 5-6 milliárd forintos költségvetési többletbevétel azért, akárhogy is nézzük, eltörpül a teljes vámbevételek 230-240 milliárdos, vagy az évi külföldi tõkebefektetések - mondjuk, 130-180 milliárd forint közötti, ahogy dollárárfolyamon átszámítjuk - összege mellett.
Azt is látni kell, hogy a jelenlegi helyzetben ez - akárhogy is nézzük - nem túlságosan kedvezõ üzenet a külvilágnak. Jól tükrözi ezt egyébként a nemzetközi vállalatok magyarországi társaságának egyértelmû tiltakozása a döntés ellen.
Én is úgy gondolom, hogy a kormánynak újra fontolóra kellene vennie az apport vámmentessége eltörlésének ügyét. Ha netán a kormány mégis ragaszkodna a vámmentesség eltörléséhez, akkor egyrészt ezt csak megfelelõ felkészülési idõ alkotmányos elvének betartásával tegye, illetve célszerû volna ezt valamilyen befektetésösztönzõ lépéssel összekapcsolni, esetleg azzal kompenzálni. Azt hiszem, hogy a dolog fogadtatása, az egész akusztikája lényegesen kedvezõbb volna ebben az esetben.