LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselõtársaim! Határozati javaslatom szándéka, célja a Duna-Tisza közötti több mint 8000 négyzetkilométernyi terület mielõbbi vízpótlása, a fokozatosan fenyegetõ természeti katasztrófa elhárítása, a táj- és természetvédelem, az aszálykárok csökkentése, megszüntetése, az Alföld e vidékén élõ 700 ezer ember életfeltételeinek javítása. Olyan megvalósítható cselekvési programot kell készíteni, amely az országstratégia részeként kiszámítható életbiztonságot, jövõképet adhat.
Miért ez a térség került most súlyos gondjaival, a helyi erõforrásokkal megoldhatatlan nehézségeivel a parlament elé? Miért támogatták ellenzéki és kormányzati képviselõk a sürgõs tárgyalást? Miért látok jó esélyt arra, hogy határozati javaslatom - a környezetvédelmi bizottság kiegészítéseivel, módosításaival - elfogadásra kerülhet? Nemcsak azért, mert a tudományos intézmények elemzései, a térségben élõk vészjelzései, az önkormányzatok, a szaktárcák jelentései évek óta hiába próbálják fölhívni a figyelmet a Duna- Tisza közötti terület vízhiányára, rendkívüli állapotára.
A hazai közvélemény figyelmét joggal kötötték le a légszennyezõdés gondjai vagy a bõs-nagymarosi vízlépcsõ politikai és természeti drámája; és eközben a Duna-Tisza közötti térség lassú sorvadása, a talajvíz süllyedése, a felszín alatti vizek folyamatos elapadása, az évek óta tartó aszály válságos társadalmi, gazdasági helyzetet teremtett.
Bár az aszályos esztendõk megviselték az ország minden területét, de ilyen mértékû talajvízszint-süllyedés csak itt, a Duna-Tisza között tapasztalható. Méreteiben jóval kisebb, de hasonló következményekkel járó vízhiány jött létre Békés megye déli részén, a Maros hordalékkúpján, Mezõhegyes, Mezõkovácsháza, Battonya térségében is. Európában csak a Bécsi-medencében, Mansfeld vidékén állandósult jelentõs, de kiterjedésében jóval kisebb talajvízszint-süllyedés. Az ezer négyzetkilométeren jelentkezõ vízhiány pótlására itt megkezdõdött a közel 30 milliárd schillinges állami beruházás kivitelezése.
Mi az oka a Duna-Tisza közén kialakult vízhiánynak, milyen természeti, társadalmi következményekkel jár, és milyen lehetõségeink vannak a megoldásra? A tudomány a legszükségesebb feltárásokat, elemzéseket elvégezte. Ezek alapján próbálom röviden indokolni határozati javaslatomat.
Magyarország kiszolgáltatott vízgazdálkodási helyzetben van. A hazánkon átfolyó víztömeg nagysága évente 120 milliárd köbméter, és ennek csak igen csekély részét vagyunk képesek visszatartani, öntözésre fölhasználni. Drámaian gyöngült az állam teherviselõ képessége, gyakorlatilag megszûntek a táj- és természetvédelmi nagyberuházások lehetõségei. Az erõsen megfogyatkozott létszámú nemzeti parkok, vízügyi igazgatóságok, tudományos intézmények költségvetési támogatása csak a bérköltségekre, járulékokra, a fenntartásra elegendõ. A vízkárok, a belvizek, az árvizek által az ország területének 52 százaléka veszélyeztetett, csaknem egynegyede, 25 százaléka pedig árvízzel súlyosan fenyegetett. Egyszeri árvízi elöntésbõl 5-6 milliárd forint kár keletkezhet, nagyobb árvíz 30-50 milliárdos, de akár 150-200 milliárdos kárt is okozhat. A vízkárelhárítás, az élet- és vagyonvédelem állami feladat, de a víz pótlása is az - a központi költségvetés nem vonulhat ki errõl a területrõl.
(18.40)
A Duna-Tisza köze, a Nagyalföld nyugati térsége teljes területe 15.193 négyzetkilométer, ez Magyarország területének csaknem egyhatoda. Északon a gödöllõi dombság és a pesti síkság, nyugaton a Duna, keleten a Tisza folyó, délen az országhatár, a bácskai löszhát határolja. A Duna-Tisza közének legjellegzetesebb vidéke a homokhátság, kiterjedése több mint 8000 négyzetkilométer, mely Vác, a Tápió menti települések, Abony, Szeged és Baja közötti térségben található. Annak ellenére, hogy a Duna és a Tisza Magyarország két legnagyobb folyója, a térség, elsõsorban a Duna-Tisza közi homokhátság területén a természet és az ember vízhiánnyal küszködik.
A Duna árterében, a Tisza völgyében a múlt században történt ármentesítések után a század elsõ harmadában vízlecsapoló és öntözõ társulatok jöttek létre, de helyi és állami költségforrások hiányában csak a terület víztelenítését végezték el. Ezzel sok helyütt megkezdõdött a másodlagos szikesedés folyamata. Új vegetációs környezet jött létre, átalakult az állatvilág, megváltozott az ott élõ népesség életformája.
A Duna-Tisza közének vízgazdálkodási gondjai századunkban is többször okoztak rendkívüli állapotot, a '30-as években például a parlament olykor több hetes kemény vitában kereste a megoldást. A '70-es évek közepén már erõsödtek a tudományos kutatómûhelyek vészjelzései és következményeiben szinte minden területen a természetre, emberre egyaránt károsabb elõrejelzés vált valósággá. S ma már nem túlzás Kákonyi Árpádnak, a Kiskunsági Nemzeti Park tudományos kutatójának a napokban megfogalmazott elõrejelzése - idézem -: "A lopakodó természeti katasztrófa helyi társadalmi zavarokat, nem kívánt népességmobilitást okozhat".
Mi is történt, történik a Duna-Tisza közötti terület vízháztartásában? Mi az oka a talajvízszint süllyedésének? 1970 óta a csapadék csökkenése országos jelenség, de ilyen méretû és kiterjedésû csapadékhiány csak a Duna-Tisza közén alakult ki. A csapadék egyes területeken tartósan 500 milliméterrõl 370 milliméterre csökkent, a párolgás pedig 700-900 milliméterrõl 1200 milliméterre növekedett. Rendkívül ártalmas a téli csapadékhiány is. A több mint 8000 négyzetkilométernyi területen a homokhátság sajátos domborzati, földtani adottságai miatt a talajvíz és a rétegvíz közötti záróréteg hiányos, ezért az 1960 óta nyolcszorosára növekedett rétegvíz-kitermelés is hozzájárult a talajvíz szintjének süllyedéséhez. Schraffel Rudolf megállapításából idézek: "A Duna-Tisza közi viszonyokat jól reprezentáló Kecskemét-Jánoshalma térségében a talajvízszint kétszer annyit süllyedt, mint amit a száraz idõjárás indokolt volna".
A Tisza folyóhoz közeli Lakiteleken élek és tapasztalhatom magam is, hogy kertünkben az ásott kút elapadt, 2 méternél mélyebben van a víz. Ez a Duna- Tisza közének átlagos talajvízszint-süllyedése, de másutt egyre jellemzõbbé válik a 3-4 méteres, a homokhátság tetején az 5-7 méteres süllyedés. Évtizedünk elején valamennyi külterületi észlelõkút negatív rekordot jegyzett vagy kiszáradt. Vitatott ugyan, hogy a földhasználatban bekövetkezett változások mennyiben járultak hozzá a talajvízszint szintjének süllyedéséhez. Tény, hogy 1960 óta kétszeresére, 240 ezer hektárra növekedett a Duna-Tisza közi erdõterületek nagysága. A vitát Major Pál találó megállapítása jól érzékelteti - idézem -: "Az erdészek szerint a süllyedõ talajvízszint veszélyezteti az erdõk fejlõdését, a vízügyiek szerint az erdõ talajvízszint- süllyedést okoz".
A Szegeden élõ Pálfai Imre 1990-ben összegezte a vízhiány okait és az elvégzett kapcsolatvizsgálatok, kutatások, szakértõi vélemények alapján a talajvízszint süllyedését kiváltó okokat így rangsorolta: a tartósan száraz csapadékhiányos idõjárás 60 százalékban okozója a tartós vízhiánynak, a rétegvíz kitermelés 20 százalékkal, a talajvíz-kitermelés 5, a földhasználatban bekövetkezett változások 7, a vízrendezés 6, egyéb tényezõk 2 százalékkal járultak hozzá a Duna-Tisza közének válságos vízhiányához. A kedvezõtlen természeti változások, hatások, a mûvi beavatkozások miatt a nagy természeti értékû területeken, ezek élõvilágában olykor már visszafordíthatatlan károsodás történt, csökkent a térség eltartóképessége, veszélybe került 700 ezer ember életsorsa, jelene, jövõje.
A lopakodó természeti katasztrófa válságjelei közül a következõkben csak néhányat említek meg. A homokhátságon megszûnt a felszíni víz és a talajvíz kapcsolata. A tavak, a korábban vizenyõs területek kiszáradtak. Jellemzõ adat: a század elején a Duna-Tisza közén mintegy 600 tó volt, ezek száma 1980-ban 150-re csökkent, ma pedig 10 alá csökkent a tónak nevezhetõ vízterületek száma. Riasztó jelzéseket adnak Iványosi Szabó András, Tóth Károly és mások ténymegállapító tanulmányai a Kiskunsági Nemzeti Park fenyegetett állapotáról, a védett állat- és növényfajták, az élõ halak megõrzése rendkívüli erõfeszítéseket igényelnek. A kutak egy része kiszáradt. Apad a víz és akadozik a vízfelhozatal a kis mélységû ásott és csõkutakból. Ez elsõsorban a több mint százezres, tanyákon élõ népesség ivóvizét, életkörülményeit veszélyezteti. A vízszint süllyedése miatt kétszeresére növekedett a rétegvíz felhozatalára készült közüzemi vízmûvek fajlagos energiaigénye. A vízellátási célokra alkalmas mûvek 60-65 százaléka sérülékeny földtani környezetbe települt.
Petrity József írja az elmúlt év augusztusában: "Bács-Kiskun megyében az ásott kutak vize 100 százalékban, a kis mélységû csõkutak vize 71,2 százalékban ivóvíznek alkalmatlan minõségû". Romlott a mélyebben fekvõ rétegvizek minõsége is. A vízmûvek vizébõl 1993-ban végzett ihatósági vizsgálatok azt bizonyítják, hogy 58,5 százalékban a víz nem felelt meg az ivóvízszabvány elõírásainak. A Duna-Tisza közén a tartós vízhiány, a termõtalaj nedvességkészletének csökkenése elsorvasztotta a szõlõ- és gyümölcsültetvények jelentõs részét, gyengült a betegségekkel, a faggyal szembeni ellenállóképesség, és ez nemcsak a termés minõségét és mennyiségét rontotta, de növekedett a mûtrágya, növényvédõszerek használata, egészségkárosító hatásuk.
Az elmúlt 15 esztendõ aszálykára, terméskiesése óvatos becslésekkel a mai forint értékre átszámítva meghaladja a 100 milliárd forintot. A tartós és növekedõ aszálykárokhoz hozzá kell még számítani az üdülési, vendégforgalmi körülmények romlásából, a külterületi, tanyán élõ népesség vízellátási nehézségeibõl, az erdõk és a természeti értékek pusztulásából származó nehezen számszerûsíthetõ veszteségeket. Egykor a kedvezõ mélységben elhelyezkedõ talajvíz tette lehetõvé a fejlett szõlõ és gyümölcskultúra kialakulását. A romlás jelei már fokozódnak a jobb termõtalajokon is. A szántóföldi növények vízigényük 30-40 százalékához már nem jutnak hozzá. Az idei esztendõben az aszálykár meghaladta a 10 milliárd forintot eddig, és az esztendõ végére az elõrejelzések legalább 37 milliárdra becsülik a veszteségeket. A Magyar Agrárkamara az elmúlt napokban a földmûvelésügyi minisztertõl levélben azt kérte, hogy a kormány az Alföld középsõ részét nyilvánítsa elemi csapás sújtotta területté.
(18.50)
A vízhiány miatt a termelés biztonságának a minimuma sem biztosított. Földhöz jutott vállalkozó családok, közösségek vergõdnek a bizonytalanságban. A politika elhatározása állami beavatkozás nélkül, a helyi, térségi erõfeszítések is elsorvadhatnak, pótcselekvéssé válhatnak, bizalmat és önbizalmat rombolhatnak. A politika, a törvényhozók iránti bizalom csökkenése a törvény tiszteletét is erõsen kikezdheti.
A Duna-Tisza közi kis- és nagygazdaságok illegálisan készített és használt kútjainak számát 30-40 ezerre becsülik. A vízügyi szolgáltatásokat a lakosság, de az ipari felhasználók is korábban díjmentesen vagy jelentõs állami támogatással kapták meg. A piacgazdaságra való áttérés során nem érvényesül a fokozatosság elve, a mezõgazdasági vállalkozások anyagilag tovább már nem terhelhetõk. A tartós gazdasági nehézségek miatt erõsödik a gazdálkodás és a környezetvédelem küzdelme is.
A vízfogyasztási díjak radikális emelésével csak a szõlõ- és gyümölcsültetvények száma csökkenhet, s növekedhet a munkanélküliek, az elszegényedõ családok száma. A mezõgazdasági termelés szerkezetének átalakítása is hosszabb folyamat, a biztonságosabb átálláshoz a befektetõ tõkére is szükség volna. A differenciált, progresszívan emelkedõ vízdíj azokat a százezreket teheti tönkre, akik az elmúlt esztendõkben jutottak földhöz, s vagyon híján kölcsönt nem tudnak felvenni. És kell néhány esztendõ, hogy magángazdaságukat, családi vállalkozásukat eszköz- és állatállománnyal megalapozzák.
Találkoztam olyan vélekedéssel is, hogy korábban is voltak aszályos esztendõk, s remélhetõ, hogy az 1970 óta tapasztalt száraz idõjárást csapadékos idõszak követi. Ennek ellentmond a légkör globális fölmelegedése, és a tudományos kutatóintézetek még szárazabb, fokozódó légköri aszállyal fenyegetett idõszakot jósolnak. A várakozás, a cselekvés hiánya tragikus kockázatot jelent. Bizonytalanságban jövõt tervezni, településfejlesztési programokat készíteni, családi vállalkozásokat indítani és mûködtetni, folytatni csak igen magas hibaszázalékkal, kudarceséllyel és kudarcélménnyel lehet.
Mi a megoldás? Mi a teendõ? A megyei és a helyi önkormányzatok, tudományos intézetek, szakhatóságok idõben fölismerték a rendkívüli vészhelyzetet, és az elmúlt években - 1970 óta folyamatosan - jelezték, összegezték és erejükhöz mérten próbálták csökkenteni a környezeti ártalmakat, az életfeltételek romlását, a vízhiány következményeit. Korábban az Antall- és Boros-kormányzat, ez év tavaszán az MSZP-SZDSZ-kormányzat tudomásul vette, hogy a Duna-Tisza közi homokhátság vízpótlása országos ügy, a térségi összefogás mellett kormányzati feladat, és a katasztrófa elhárítására az Alföld-program keretében központi költségvetést kell biztosítani.
A Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium, valamint a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium a kormánynak ez év tavaszán benyújtott reális elõterjesztésében feltárta a talajvízszint állandósult süllyedésének természeti és mûvi okait, vizisgálta a természeti, gazdasági, településpolitikai következményeket, felmérte a vízpótló rendszerek kiépítésének lehetõségeit és kezdeményezte a vízkormányzati rend felülvizsgálatát. A két tárca elõterjesztése is hangsúlyozottan kiemeli, hogy a vízpótláshoz "következetesen megvalósított intézkedéssorozat, kormányzati szerepvállalás szükséges, és ehhez az érintett minisztériumok költségvetési fejezetén belül önálló sor tartalmazza a költségvetési fedezeti forrást már az 1996. évi központi költségvetésben. A rövidebb és a hosszabb távú intézkedések alapelveit is tartalmazza a kormány által tavasszal elfogadott elõterjesztés.
Egyetértek azzal, hogy jobban kell alkalmazkodni a kialakult helyzethez, törekedni kell a víztakarékos szemlélet elterjesztésére, és a táji adottságoknak megfelelõ mezõgazdasági kultúrát, fajtaválasztékot kell szorgalmazni, s fejleszteni kell az adatgyûjtési tevékenységet. A víz mennyiségi és minõségi védelmét azonban hatósági eszközökkel csak akkor lehet érvényesíteni, ha az ott élõk tapasztalni fogják az állam cselekvõkészségét, ha pontosan tudják, hogy mostoha életkörülményük mikor változik kedvezõbbre.
A Duna-Tisza közi homokhátság vízellátásának, az öntözéses gazdálkodás lehetõsége megteremtésének egyik feltétele, ha a hiányzó vizet elsõsorban a Dunából, kisebb mennyiségben a Tiszából pótoljuk. A távlati vízellátó rendszer elvi mûszaki megoldására két tervezet készült. Az A-változat költsége az 1993- as esztendõ elejének forintértéke szerint 13 milliárd, a B-változaté 15 milliárd forint. Az A-változat több kisebb rendszerbõl áll, megvalósítása jobban ütemezhetõ, külön is bõvíthetõ, és kevesebb a mezõgazdasági mûvelésbõl, termelésbõl kiesõ terület- és vízveszteség, valamint egyszerûbb a vízellátó rendszerek fenntartása. A B-változat elõnye viszont az, hogy 50 százalékkal alacsonyabbak az üzemeltetési, vízszolgáltatási költségek. A ma is tartó viták eredményei alapján valószínûsíthetõ, hogy a B-változathoz hasonlítható C- variáns készül, amely képes lesz megtartani az A-változat elõnyeinek jelentõs részét.
Az idei év tavaszán készült, a két szaktárca által a kormány elé beterjesztett anyag külön is szól a Duna-Tisza-csatornáról. Meggyõzõdésem, hogy az ország nemzetgazdasági teherbíró képességétõl függõen, s talán nem is a távoli jövõben megvalósulhat ez a közel három évszázados álom. 1992 szeptemberében elkészült a Rajna-Majna-csatorna, megteremtõdött az Északi- tenger és a Fekete-tenger közötti folyamatos hajózás lehetõsége. Az is tény viszont, hogy Bõs-Nagymaros miatt a Duna csak Pozsonyig hajózható, de jó esély van arra, hogy a Duna-Tisza hajózható csatorna megépítésének terve ösztönzõ erõ lesz Bõs-Nagymaros térségének ésszerû rendezésére is. Ezért is javaslom magam is nyomatékkal, hogy ne zárjuk ki a Duna-Tisza hajózható csatorna megépítésének lehetõségét, és ez már nemcsak térségi, de országérdek is. Az országérdek pedig helyi és térségi érdekek jól egymáshoz illeszthetõ programok összessége, egy olyan munkáltató menetrend, amely az ország belsõ biztonságát, jövõképét képes megfogalmazni.
Határozati javaslatomnak az a célja, hogy cselekvési program kell, meg kell nevezni a felelõsöket, a tennivalók idõrendjét, az állami feladatvállalás szükségszerû mértékét. A Duna-Tisza közi homokhátság az országnak olyan válságtérsége, ahol csak az állami segítség lesz képes elhárítani a fenyegetõ természeti katasztrófát, s csak a jelentõs állami segítség lesz képes mozgósítani a helyi önkormányzati erõforrásokat.
Végezetül köszönöm a tudományos kutatóintézetek, a tudósok, a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársainak, Bács-Kiskun, Pest, Szolnok, Csongrád megyék önkormányzatainak segítségét, tapasztalatait. Köszönöm valamennyi parlamenti párt támogatását, hogy határozati javaslatom sürgõsséggel kerülhetett a tisztelt Ház elé. Köszönöm a környezetvédelmi bizottság támogató figyelmét, módosításait. (Taps.)
(19.00)