JUHÁSZ PÁL (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Elnézést kérek képviselõtársaimtól, hogy ilyen késõn feltartom önöket, de egyszerûen muszáj a dolog ironikus és komoly oldalát is megnézni.
Teljesen természetes, hogy ahol természeti katasztrófa van, ott be kell avatkozni. Az is természetes, hogy ezzel a parlamentnek foglalkoznia kell, hiszen úgy kell egy programot kialakítani, hogy az messzebb nézzen, mint egy kormány, tehát kell innen nyomatékot adni. De vigyázzunk! Azt, hogy mi lehet, mi nem, minek van értelme, minek nem, azt már egy kicsit ebben a fázisban is meg kell néznünk.
Egy történeti megjegyzéssor és egy jövõbe mutató; mindkettõ nagyon gyors lesz.
Kállay úr - aki '31-ben volt földmûvelésügyi államtitkár, majd aki késõbb miniszterelnök - idejében fogták össze, hogy mit kell még nekünk a Széchenyiek, Vasváriak vízszabályozási dolgaiból megcsinálnunk. Akkor alakult ki, akkor kánonizálódott az a vízlecsapolási, vízgazdálkodási csatornarendszer-terv, amelyet akkor részben megcsináltak, aztán közbejött a háború, majd az ötvenes-hatvanas években fejezték be. Ez a rendszer oda vezetett, hogy amikor megfordultak a meteorológiai trendek - mert az bizony úgy van, hogy pár évtizedes esõzés és pár évtizedes szárazság -, akkor ez a rendszer elkezdett negatívan mûködni.
Félreértés ne essék, jól mutatta Lezsák úr ismertetése, hogy nem ez volt a döntõ tényezõ a száradásban - 6 százalékra tették '90-ben ennek a dolognak a hatását -, de az emberek ott jelentõs részben úgy élték meg, hogy - a kitételt elhagyom - most az pusztít bennünket, amit javunkra megcsináltak. Kik? Hát a mindenkori urak. Hiszen elrántja tõlünk a vizet. Ehhez még hozzá kell tenni azt is, hogy körülbelül '93-ig a vízügy nem nagyon reagált erre a közhangulatra, tehát a szokásos lezárásokat sem csinálta meg. Most aztán már megcsinálta, reagálva a rendelkezésekre, de hát hiába zárja le, a csatornának ugyanis az a természete, hogy a fenekéhez igazodik a dolog, tehát a talajon át elszívja a vizet, így aztán hiába zárom én le magát a csatornát. És ez a rendszer magasan van, a Duna fölött 80-100 méterrel, itt minden lefele tart, minél több pálya van meg a víznek, annál biztosabban lefele tart az egész.
Félreértés ne essék, itt igazából arról van szó, hogy egy megálmodott természetátalakító projekt, amit aztán a szocializmus még komolyabban vett, mint a megálmodó kortársak - ugyanez volt az alumíniummal, Bõs-Nagymarossal és hasonlókkal, amelyeket megálmodtak a két világháború között és a szocializmus gõzerõvel megcsinálta -, az iróniájába fordul. Nem azért, mert a szocializmus csinálta, csak a szocializmus tudta megcsinálni, hiszen nem õ álmodta meg. Azért fordult iróniájába, mert az emberi õrültségen alapul, azon, hogy lehet a természetet csak úgy szabadon, ide-oda alakítani évtizedes programok szerint.
Hál' Istennek - elnézést kérek képviselõtársam, hogy vitatkoznom kell veled - a Duna-Tisza-csatornára már végképp nem tudott pénzt csinálni még egy centralizált szocialista költségvetés sem. Tudniillik gondoljuk meg, ezt kétféleképpen lehet megcsinálni. Egyrészt megcsinálhatjuk úgy, hogy föllépcsõzzük, aztán majd lelépcsõzzük a hátságon, másrészt meg úgy, hogy bevágjuk mélyen. Ha föllépcsõzzük-lelépcsõzzük, akkor ott a vízmozgatás stb. bizony kemény költség. Nem állítom, hogy nem éri meg, félreértés ne essék, ez mindig attól függ, hogy mi van rászervezve. Nem eleve éri meg. Akkor éri meg, ha be van iktatva egy vízkeresõ rendszerbe. Ez csak - mondjuk - drága, de nagyobb bajt nem csinál. Ha bevágjuk, akkor még biztosabban kiszárítja az egész területet. Akkor abban egy olyan átalakítási koncepció van, hogy mi vesszük át a természet helyett az egész vízháztartási rendszert. Bevágjuk mélyen a csatornát, berántjuk a vizet, s aztán kifröcsköljük. Mindez nagyon szép, csak mi a fenének?!
Ezt a történelmi iróniát azért mondtam el, hogy érezzük, iszonyú óvatosnak kell lennünk. Most a jövõbe fordítom a dolgot - elnézést, hogy ebbe belemegyek.
Nem tudjuk igazából, hogy mirõl van szó. Vannak 35-40 éves meteorológiai ciklusok, lehet, hogy arról van szó, és mire kiizzadjuk magunkból a tervet, már változott a dolog. Nem hiszem, csak mondom. Vannak pár száz éves meteorológiai ciklusok, amelyek életveszélyesek. A történeti földrajz szerint néhányszor már majdnem elsivatagosodott ez a táj; megteheti újra. A legújabb kutatások szerint az avarok is azért tûntek el innen, mert nem bírták jól a sivatagot, a magyar honfoglalás elõtt félszáz évvel.
De lehet, hogy egy harmadik dologról van szó, mint az üvegházhatással vagy a klímaváltozással járó hatásokról, akkor aztán meg végképp nem tudjuk, hogy mi van.
Nekünk tehát egyrészt egy ilyenfajta nagyfokú bizonytalanságban kell cselekednünk. Másrészt pedig ne áltassuk magunkat, nem a mezõgazdaságról van szó; emberekrõl van szó, akiknek meg kell élniük. Mibõl? A mezõgazdaságból akkor, ha abból érdemes, és nem a mezõgazdaságból akkor, ha abból nem érdemes. Sokkal fontosabb a visszahatás szempontjából maga a közösség, a kommunális víz. Sokkal többet árt a vízkészletnek, újabban az illegális mezõgazdasági kútfúrás még kicsit csapol rajta, de akkor is, ha kommunális, de a kiszolgáltatottsága is neki a nagyobb, hiszen neki mehetnek tönkre a vízellátó rendszerei, õ van egy lefele épülõ körben benne, a kommunális vízellátás - meg hát az egész tájvédelem, amilyen kínos helyzetben van.
Teljesen nyilvánvaló, hogy ilyen rendszerben, ahol muszáj beavatkozni és muszáj áldozni. Beavatkozni és áldozni akkor és úgy érdemes, hogyha a felhasználását pontosan tudja, hogy a kommunális célt hogy lehet olcsóbban és biztonságosabban megcsinálni, hogy ha ott mezõgazdálkodok, milyen mezõgazdaság, milyen öntözéses, vízodajuttatásos technikával éri meg valamennyire, melyik kívánja a legkisebb áldozatot. Tehát magyarul: csak fölhasználói programokhoz lehet kapcsolni. Úgy, hogy átalakítom, megváltoztatom a természeti folyamatokat, és függetlenítem tõle a rendszert, a körzet vízellátását, és csinálom az álmaimat - ezt egy ilyen szegény ország egyszerûen soha nem bírja ki. Elnézést kérek, Spanyolország is belebukott az elmúlt tíz évben az ilyen jellegû andalúziai tájátalakításba; mi hamarabb belebuknánk.
Tehát nálunk csak egy ilyen - hogy mondják? - szukcesszióban lehet gondolkozni, amit a környezetvédõk annyira szeretnek. Tehát abban a dologban, hogy hogyan lehet lépésekre, alkalmazói programokra - amelyeknek jelentõs része kommunális és nem mezõgazdasági, de természetesen mezõgazdasági és tájvédelmi is -, tehát víznyerésekrõl hogyan lehet egy fürtös, egy burjánzó megoldást csinálni, ami nem eleve elhatározott programon fut végig. Egyszerûen azért, mert a történelembe nem látunk bele, nemcsak a természettörténelembe, hanem a fölhasználói irányok lehetõségébe sem. Más okból, hogy minden egyes lépésnél a felhasználói oldal meg van szervezve a szigorú játékszabályaival, mert ha én - mondjuk - természetvédelmi meggondolásokból feltöltöm Kecskeméttõl délkeletre azt a kiszáradt tórészt, amelyik a legmagasabb, tehát feltöltöm a hátság tetején a régi mocsári tót, a sziktót, ami jóval a Kolon-tó fölött van, föltöltöm azért, hogy innen engedve lefele a természetvédelmi területeken valami vízjárást és vízállást biztosítsak, azt nyugodtan megcsapolhatják sokan a maguk csõkútjával, akármivel úgy mellékhuzamra. Hál' Istennek csak nyár közepéig tudja, mert utána már nem lesz benne víz, de nyár közepéig meg tudja csapolni, és a homokon a korai krumpliból õ megcsinálta a hasznát, mi adófizetõk kifizettük, hogy õ jól keressen rajta.
Ezeket a dolgokat mind látni kell, s ha a szabályozást, a felhasználói egyezségeket nem rakjuk bele a programba, akkor egyszerûen belemegyünk a semmibe, ami jól hangzik, de Isten tudja, mi jön ki belõle.
Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
(20.20)