DR. VARGA LÁSZLÓ (KDNP): Igen tisztelt Képviselõtársaim! Október 7-én lesz ötven éve, hogy Budapest népe a választóurnákhoz ment és szavazott, hogy kiket bízzon meg Budapest vezetésével. Ez egy történelmi évforduló, mert olyan jelenségek elõzték meg és kísérték, amelyek - úgy érzem - történelmünkben egészen váratlan és egyedülálló események voltak. Budapest népe úgy kívánta, hogy a vezetõk olyanok legyenek, akik megõrzik függetlenségünket, szabadságunkat, ezen belül az alapvetõ jogok - akkor még nem mondtuk, hogy emberi jogok - tiszteletét, az egyenlõ esélyeket az életben, a szociális igazságosságot, a nevelésben a nemzeti szellemet, a tudást és a keresztény értékrend elismerését.
A fõváros lakosságának összetétele, felfogása, anyagi helyzete, társadalmi élete erõsen különbözik a vidéktõl, de érdekes, hogy ebben az esetben ugyanez megismétlõdött az országos választásokon és legutoljára '47-ben, amikor ugyanazt akarta a nép, amikor '47-ben a Demokrata Néppártra adta a szavazatát, mint a legtöbb szavazatot kapó pártra, ugyanazt akarta, amit elõzõen mondottam.
Milyen jelenségek elõzték meg ezt a választást? Öt hónappal voltunk a súlyos világháború befejezése után, 8-9 hónappal Pest és Buda eleste után. Amikor - 1945. január 18-án elesett Pest - a Galamb utcai lakásomból és ügyvédi irodámból kimentem a Duna partra kissé óvatosan, soha el nem felejtett, megrázó látvány volt a finom ívelésû Erzsébet-híd roncsait látni, amelyek úgy lógtak a Dunába, mint egy kihûlt holttest végtagjai. Mi lesz itt? - gondoltam. Nincs hidunk, hogy indul meg az élet. Fáradtak voltunk, ki börtönbõl jött, ki menekülésbõl, ki pedig az óvóhelyrõl.
És volt egy másik jelenség, ami szintén egyedülálló volt, hogy amikor a náci hordák elhagyták Pestet, még kissé fülébe zengett a "Kitartás, testvér!" jelszavuk, és egyszerre hallottam a másik fülemmel már azt, hogy "Szabadság! Elvtárs!". Sajnálatosan mondom, ahogy az elõzõknek semmi közük nem volt a testvériséghez, sõt lábbal tiporták, az utóbbinak abban az idõben kevés köze volt a szabadsághoz. Éreztük, hogy nem szabadultunk fel, csak boldogok voltunk, hogy megszabadultunk a náciktól. Az utcákon lopva járkáltunk, Budapest népe páratlan összefogással, mondhatnám testvéri együttérzéssel integetett, hogy merre ne menjünk, hol fogják meg az embereket, akkor mellékutcába mentünk, és egész Budapest összefogott abban, hogy, amennyire lehet, mentsük meg egymást, hiszen tízezreket cipeltek el abban az idõben, ártatlan polgárokat, semmi közük sem volt a háborúhoz.
Személyes élményként mondom el, hogy a vezérkarnál mint tartalékos fõhadnagy szolgáltam, és egyedüli voltam abban a divízióban, osztályban, amely nem hagyta el Budapestet. Azt mondtam az alezredesemnek, hogy én nem megyek el. Politikai pályára készültem, új világ jön, itt maradok. Akkor elém tártak egy fényképet, felismerem-e, mi van rajta. Mondom, igen, civil emberek mennek. Azt mondja, merre mennek? Mondom, azt nem látom a fényképrõl. Azt mondja, Romániából összeszedve viszik a civil embereket a Szovjetunió felé. Ezt mondottam: ilyen ostoba német propagandát nekem ne mondjatok, én nem hiszem el, hogy civil embereket el lehet vinni. Nem elõször voltam naiv, és nem elõször tévedtem. De úgy éreztem, ha nincs meg az a naivság bennem, hogy hiszek abban, hogy nem lehet hosszan embertelen dolgokat elvégezni, akkor nem érdemes ebben az életben küzdeni.
(20.30)
Eljött mégis az az idõ, amikor február 12-én Buda is elesett. Bámulatos volt a budapesti nép élni akarása: a rommá lõtt üzletek betört ablakai mögött ott voltak az áruk, a kereskedések, kisebb iparok megindultak, már lehetett ablakokat venni, s Budáról Pestre, illetve Pestrõl Budára már élelmes csónakosokkal közlekedni lehetett. S megjelentek a politikai pártok. Az illegalitásban mûködõ Magyar Front vezetõje Tildy Zoltán lett, aki késõbb köztársasági elnök volt, és abban részt vett a Szociáldemokrata Párt, a Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Párt. S felszólalásom egyik oka, hogy sok-sok félreismerést vagy tájékozatlanságot, amennyire tudok, tisztázzak. A keresztény mozgalmakat gróf Pálffy József képviselte, háború alatti kormánypárti képviselõ.
Jómagam voltam az összekötõ, amikor a náci börtönbõl kikerültem. Én is lopakodva jártam, haza nem mentem, különbözõ helyeken laktam. De mégis én voltam az összekötõje a Horánszky utcai jezsuita székházban bujdosó Varga Bélának - aki késõbb a Nemzetgyûlés elnöke lett -, én jártam be hozzá, hogy amennyire lehet, híreket adjak a külvilágról és a keresztény mozgalmakat képviselõ munkájáról a Magyar Frontban. Késõbb õ már a Demokrata Néppártot képviselte, mert közben megalakult a Néppárt és a mozgalmak átalakultak egy párttá, s ezt képviselte a Függetlenségi Frontban. Még nem esett el Buda, már a Budapesti Nemzeti Bizottság mûködött, és én kaptam azt a megbízást, hogy próbáljunk valami papírt szerezni, hogy mûködhessünk, mert a Magyar Frontban - a Kommunista Párt nyomására - nem ismerték el a Demokrata Néppárt létezését és mûködését. Megdöbbentett bennünket, hogy lehet ilyen rövidlátó egy párt, amely nem ismeri fel a két háború közötti nagy reformnemzedéknek, mondhatnám legkiemelkedõbb mozgalmait és mûködését.
Mik voltak ezek a mozgalmak? Az elsõ a KALOT, a Katolikus Agrárlegények Országos Testülete, a második az EMSZO és Hivatásszervezet, munkásszakszervezetek. A KALOT-nak - amelynek az alapítója a századunk legnagyobb szociális apostola, vezetõje volt, Kerkai Jenõ - ötszázezer tagja volt, 15 ezer kiképzett vezetõje és 15 népfõiskolája. Ez volt az elsõ mozgalom hazánk történetében, amely nemcsak lenyúlt a néphez, hanem beemelte mint szakembereket, mint közéleti embereket a társadalmi életbe, hogy egyenjogúan vegyenek részt. Nincs és nem volt hasonló mozgalom nemcsak Magyarországon, de Európában sem.
Mellette mûködött Nagy Töhötöm jezsuita atya, Ugrin József, Farkas György és ahogy mondottam, megismétlem: ötszázezer tagja volt.
A Hivatásszervezetnek és az EMSZO egyházközségi munkás szakosztályoknak az egész országban, beleértve az erdélyi területeket is, körülbelül százezer tagja volt. Ennek a vezetõje szintén három pap volt: Eglis József, hason nevû Varga László, a jeuzsita Freesz József és ma Magyarországon még élõ dr. Vida István e századnak talán egyik legtehetségesebb fiatalja, s mellette természetesen számos más: Sinkó Lajos, Csurgai István, a kassai tanító szintén Varga László. A Demokrata Néppártnak, amely 1944 végén alakult, már közel hatszázezer embere volt, minden vezetõnk - egypár tudóst és egyetemi tanárt kivéve, mint Eckhardt Sándor - ezekbõl a mozgalmakból nõtt, s azért döbbentünk meg, hogy hogy lehet nem elismerni egy ilyen pártot, amelynek semmi köze nem volt egyetlenegy párthoz sem, se a háború alatti Keresztény Párthoz, sem a kormánypárthoz, egyikhez sem. Ebbõl a reformnemzedékbõl nõtt ki. Azért dolgoztunk, ki-ki a maga módján - én magam is szakszervezeti titkár voltam a Hivatásszervezetben ügyvédjelölti koromban -, hogy az új Magyarország, a demokratikus Magyarország létrehozásában részt vegyünk.
1945. február 6-án volt választmányi ülésünk, akkor még Budán dörögtek az ágyúk. Azt a megbízást kaptam, hogy szerezzek valami papírt, hogy mûködhessünk. Elmentem a Budapesti Nemzeti Bizottsághoz, amelynek a fõtitkára akkor dr. Gulácsy György volt, a Kisgazdapárt egyik vezetõje, mellette dolgozott Stirling György titkár, aki neves újságíró az Egyesült Államokban, s kértem, hogy adjanak egy mûködési engedélyt, mert nem tudjuk mûködtetni a pártot és nem tudunk létezni.
Félórás beszélgetés, telefonálások után Gulácsy György kiadta a papírt nekem... (A papír méretét mutatva:)... egy ekkora kis papír lehetett, s rá volt írva, hogy mûködési engedély a Demokrata Néppárt részére. Nem hiszem, hogy valaha pártunkban annyi örömet és olyan nagy örömet okozott valami, mint ez a mûködési engedély, s másnap Kerkai Jenõ jezsuita atya ünnepélyes misét tartott a Horánszky utcai kápolnában, amelyen részt vett Pálffy József, Slachta Margit és számos vezetõnk, megünnepelve azt, hogy mûködhetünk.
Igen, elkezdtünk mûködni, de nem sokáig. Budapesten még eltûrtek bennünket, de vidéken a Kommunista Párt nyomására sehol nem engedték, hogy egy szervezetet létrehozzunk, és kénytelenek voltak a párttagjaink különbözõ pártokban, csoportokban mûködni, mert nem tudtuk megszerezni az országos engedélyt, nem tudtuk azt az akkor mûködõ kormánytól megszerezni.
Ennek ellenére folytattuk mûködésünket. Itt mondom el elõször nyilvánosan azt a megrázó jelentet, amikor '45 márciusában Pálffy Józseffel bementünk a városházára tárgyalásra és egy fiatal orosz tiszt odajött hozzánk és kitûnõ magyar beszéddel és Pálffy Józsefnek azt mondta, kérem, beszélni akarok önnel. Bementek az egyik szobába. Ott üvegajtók voltak, s láttam a tárgyalást: heves vita volt. Körülbelül 10-15 perc után az orosz tiszt elment, Pálffy József kijött, én megkérdeztem: mi van? Azt mondta, nem tudunk mûködni, hagyjuk abba, mert azt, aki a Demokrata Néppárt vezetõi közül a mûködtetés mellett van, el fogják vinni. Ez megtörtént. Megint összejöttünk, beszélgettünk és azt mondtuk, hogy nem hagyjuk abba. Tovább folytatjuk, amennyire lehet.
De mûködési engedélyünk nem sokat jelentett. A választások közeledtek. Önök is tudják és olvashatták, ismerõseik elmondhatnák, hogy bámulatos élénkség volt a magyar népben. Az élni akarás, hogy igenis megszûnt, hogy akármit követ el ma a Szovjetunió ellenünk, nem fog örökké tartani, hiszen megjelentek Budapest utcáin az óriási plakátok, az Atlanti-óceáni Alapokmány, amit Roosevelt elnök és Churchill írtak alá 1941. augusztusában. Emlékszem, hogy álltam elõtte mint a Biblia elõtt, és szinte szíva magamba a mondatait olvastam: igenis minden nép maga fogja eldönteni, hogy milyen kormányzati rendszert akar szabad, választással.
Meglepõen a jaltai egyezményt nem ragasztották ki, pedig azt Sztálin is aláírta és az az Atlanti-óceáni Alapokmányon nyugszik. Arról nem tudtunk, de az Atlanti-óceáni Alapokmányról igen.
Jött a választás meghirdetése 1945. október 7-ére. Csak a mûködési engedélyünk volt, s az nem volt elég, hogy országosan mûködhessünk. Végre Barankovics István, aki késõbb Pálffy József után a párt fõtitkára lett - elnöke soha nem volt a pártnak -, megkapta az indulási engedélyt 1945 szeptemberében. Október 7-ig három hetünk volt az indulásig. S itt jön a félreértés számos olyan kollegával is, akik nem ismerték az otthoni helyzetet, nem tudtuk, mit csináljunk. Induljunk pár hét elõkészülettel? Semmiféle anyagi támogatásunk nem volt, a kormánypárti koalíciók óriási támogatást élveztek, s nemcsak ingyen helyiséget, autókat, teherautókat, nyomdát, mozit - nekünk semmi nem volt. Erre Varga Béla - aki most súlyos betegen fekszik a Vérhalom téri otthonában - nagy megértéssel fogadta, hogy szeretnénk indulni, de nincs lehetõségünk, ugyanakkor nem akarunk némák maradni.
(20.40)
Az a megállapodás jött létre, hogy már ne induljunk, hiszen a lehetõségünk is kevés volt, de a Független Kisgazdapárt ad két helyet a törvényhatósági listán, s ha megválasztásra kerülnek, nem mint kisgazdák, hanem demokrata néppártiként fognak belépni a törvényhatóságba. Így kapott a listán helyet dr. Eckhardt Sándor professzor és jómagam.
Nem léptünk be a pártba, nem volt választási szövetségünk, nem volt egyesülésünk, csak Varga Béla egyéni - ha szabadna így mondani - elhatározása folytán ezt a megoldást választottuk. Tehát a Kereszténydemokrata Néppárt soha, senkivel - ismétlem - nem volt választási szövetségben vagy pedig egyesülésben. Ez a megállapodás létrejött, bejutottunk a törvényhatóságba, és a megállapodásnak megfelelõen, október 7-én, vasárnap este tájékoztattuk az akkori elnököt, Szakasits Árpádot, hogy Eckhardt Sándor professzor és jómagam a Demokrata Néppártot képviseljük. Így is történt, így jutottunk be a törvényhatóságba.
Varga Béláról nem kell külön megemlékeznem, de annyit mondhatok, hogy politikai életemben kevés tisztább, népért élõ, önzetlenebb politikust láttam - ha láttam -, mint õ. Az õ megértésének köszönhetjük, hogy mi akkor - szinte elhagyatottan - mégis be tudtunk lépni a közéletbe.
Még egy jelenségrõl szeretnék megemlékezni, ami hozzátartozik október 7- éhez. Ez pedig október 8-a, hétfõ. A régi kúria, királyi tábla épületébõl jöttem egy tárgyalásról és látom, hogy ezrével özönlik a nép, megy a Szabadság tér felé. Õszintén szólva nem tudtam, hogy mi az a lelkesedés, ami bennük van; mindjárt lementem a lépcsõkön és kérdeztem: hová mennek? Mondták: "Megyünk az amerikai követségre, megmutatjuk, hogy mit akar a magyar nép!" Természetesen beálltam a sorba, és ilyen lelkesen, ilyen jókedvûen, ilyen reményteljesen ritkán voltam életemben egy menetben.
Odaértünk az amerikai követség elé, ezrével vagy tízezrével, nem tudom, hogy hányan lehettek, mert az egész környéket beborítottuk - minden szervezés nélkül - és elénekeltük a magyar himnuszt. Kijött az amerikai követ, Schönfeld Artúr úr, és lefordították, amit mondott; csak annyit mondott, hogy "köszönöm, hogy eljöttek", egy szóval sem többet. Annyi érzékem már volt, hogy úgy látszik, az Atlanti-óceáni Alapokmányt nem fogják szorosan követni politikai életünkben, mert úgy éreztem, sokkal melegebben kellett volna fogadnia. Október 8-a után tovább folytattuk a mûködésünket, és a Kereszténydemokrata Néppárt csak azért lett Demokrata Néppárt, mert abban az idõben még úgy véltük, hogy jobb elhagyni a "keresztény" jelzõt, mert túl magas igény, amit a politikában nem könnyû betartani.
Ez a Demokrata Néppárt 1947 augusztusában a legnagyobb pártja lett az országnak, 62 képviselõvel jutottunk be a parlamentbe. Jómagam is itt ültem valahol ezen helyek közül az egyiken, úgy látszik, mindig ellenzéki sorsra vagyok ítélve.
Az október 8-i lelkesedéssel kapcsolatban a következõkkel szeretném zárni a megemlékezésemet. Nemcsak Budapest népe, hanem az ország népe is úgy érezte, hogy örömmel várja azt, hogy egy új életet kezdhessen. Tudomásul kell vennünk - akár kormányoldalon, akár ellenzéki helyen vagyunk -, hogy valami baj van a népünk hangulatával, apátiában van, amit önök éppúgy éreznek. Magam is nagyon sok helyen járok az országban, az elmúlt öt évben 342 helyen voltam, kisközségtõl városig, és érzem, hogy nemcsak reményt kell adni. Valahogy kiábrándulás, reménytelenség van, nincs bennük az a lelkesedés, mint akkor, amikor 1945. október 8-án egy nagyhatalom megszállása alatt és egy nagyon kemény, kegyetlen kommunista párt uralma alatt éltek. Mégis több volt bennük a remény. Azok az emberek, akik ránk szavaztak '47-ben, az a 820 ezer s akik a KALOT, az EMSZO és a Hivatásszervezet tagjai voltak - igen tisztelt Országgyûlés, Elnök úr -, ezek mind önkéntes emberek voltak, ezek önként mentek a szervezetekbe, saját akaratukból akartak részt venni a társadalom életében és megformálásában. Ezeket semmiféle kényszer nem irányította, se karriervágy, se hatalom, nem is tudták, hogy mi az a hatalom, csak azt tudtuk, hogy részt vegyünk és szolgáljuk az országunkat. Ez az, ami ma hiányzik.
Úgy érzem, kötelességem megemlíteni, hogy igenis, ennek a népnek reményt, örömet kell adni. Lelkesedés, öröm és remény nélkül csak létezünk, de nem élünk. Nem vagyunk jó gazdasági helyzetben, de nem vagyunk reménytelen helyzetben sem, és úgy érzem, hogy az ország azon vezetõinek, akik ma a kormányban vannak vagy bármilyen magasabb tisztségben, ez kötelességük - ha van bennük. Ugyanis nem adhatunk mást, csak ami bennünk van, ahogy Lucifer mondja az Úrnak: "Nem adhatok mást, csak mi lényegem." De igenis, meg kell adni - elsõsorban a fiatalságnak - azt a reményt, hogy ez az ország 1100 éve áll. Reményt kell adni az igazságos és egyenlõ teherviselésre, a szociális igazságosságra, a nemzeti szellemnek a tudáson kívül meg kell nyilatkoznia a nevelésben és a keresztény értékek megbecsülésében. Legyen valaki hívõ vagy nem hívõ, ez egy más kérdés ebben a tekintetben, de az egyetlen a kereszténydemokrácia, amely megmaradt ma Európában a kommunizmus végeztével. A szociáldemokraták, maga Blair úr is, a Munkáspárt fõtitkára vagy Jospin úr, Franciaország volt köztársaságielnök-jelöltje, szociáldemokrata, mind eldobták már azokat az ideológiákat, amelyek megbuktak.
Én nem a kereszténydemokrácia mellett akarok most szólni, mert mindenki maga dönti el, hogy hová tartozik, csak egy objektív értékrend mellett, amely megóvta az embereket az embertelenségtõl.
Igen tisztelt Országgyûlés! Azt szeretném, ha a legközelebbi választáson olyan párt gyõzne, amely lelkesedést, örömet, reményt ad az embereknek, akik kimennek az utcára a zászlójukkal, lelkesedéssel és azt mondják: Magyarország újból a demokratikus fejlõdés útján van. Köszönöm. (Taps.)