GAÁL GYULA, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Képviselõtársaim! Hölgyeim és Uraim! Egy bevezetõ megjegyzést engedjenek meg nekem, mielõtt a tárgyra térnék. Általában egyetértek azokkal a felvetésekkel, azzal az igénnyel, hogy a kormány képviselõi minél nagyobb létszámban vegyenek részt egy ilyen vitában, fontosnak és indokoltnak tartom ezt, ugyanakkor kissé ízlésem ellen való az a tény, hogy erre másokra mutogatva hívta fel a figyelmet egy frakció olyan képviselõje, aki maga sem volt jelen a miniszteri expozé háromnegyedéig a teremben, de még ezzel a teljesítményével is elsõ volt a képviselõcsoportján belül, aki megtisztelte jelenlétével a vitát. (Taps a kormánypártok soraiban.)
A tárgyra térve: egy zárszámadás értékelése kapcsán két kérdéskörrel kell alapvetõen foglalkozni. Az egyik az, hogy milyen volt az a gazdaságpolitika és az a költségvetés, amelyet abban az adott évben végrehajtott az ország... (Zaj, közbeszólások az ellenzék soraiból: Rossz!).., milyen koncepció alapján próbálták a gazdaság mûködését befolyásolni a lehetséges kormányzati eszközökkel és ezek milyen eredményre vezettek.
A másik síkja, témaköre ennek a vitának az, hogy az a beszámoló, ami végül is elkészült errõl a gazdálkodási évrõl, az valóban mennyire felel meg az elszámolási szabályoknak, mennyire ad hiteles, pontos képet a közpénzekkel való gazdálkodásról.
(12.00)
Elsõ kérdéskörként tehát engedjék meg, hogy röviden szóljak az 1994. évi gazdaságpolitikáról. Talán emlékszünk még rá, hogy 1993-ban egy olyan drasztikus egyensúlyromlás következett be, amely példa nélküli volt a korábbi idõszakban Magyarország gazdaságtörténetében: az addigi, bizonyos mérsékelt többletet mutató folyó fizetési mérleg a GDP-nek egy nagyon jelentõs mértékét kitevõ hiányba csapott át. Abban az évben megközelítette a három és félmilliárd dolláros deficitet a folyó fizetési mérleg.
Ezek a folyamatok már '93 közepén pontosan láthatóak voltak. Tehát amikor a '94. évi költségvetést tervezte az akkori kormányzat - hangsúlyozom, hogy még az Antall József-vezette kormányról van szó -, akkor pontosan tisztában voltak azokkal a gazdaságpolitikai keretfeltételekkel, amelyek meghatározzák az ország lehetõségeit '94-ben. Ennek ellenére egy olyan költségvetési törvényjavaslatot terjesztettek a Ház elé, amely a '94. évre a belsõ fogyasztás növelésével, a kiáramló jövedelmek bõvítésével próbált egy belsõ piaci szívásra építõ gazdasági növekedést gerjeszteni.
Érdemes megvizsgálni, hogy ennek a gazdaságpolitikának milyen eredményei és milyen kockázatai voltak és milyen következményekkel járt. Sokszor hallottuk már, és valóban említésre érdemes, hogy voltak eredményei ennek a gazdaságpolitikának, hiszen a '94. évben folytatódott a '93 õszén már megkezdõdött gazdasági növekedés, az ipari termelés jelentõs mértékben bõvült, valamelyest nõttek a beruházások és nõtt a belsõ hazai felhasználás, a belsõ fogyasztás. Tehát ebbõl a szempontból valóban voltak eredményei, sõt azt is hozzá lehet tenni, hogy mindezek pandanjaként megjelent természetesen a munkanélküliség bizonyos csökkenése is a '94-es évben. Zárójelben jegyzem meg, hogy ezzel együtt még mindig magasabb volt, mint a jelenlegi munkanélküliségi ráta.
A vita arról folyt, és talán most is érdemes fölemlíteni, amikor értékeljük ezt az évet, hogy ezt a növekedést lehetett volna-e stabilizálni, lehetett volna-e ugyanazzal a gazdaságpolitikával kiterjeszteni a késõbbi évekre, volt- e szükség gazdaságpolitikai váltásra vagy sem.
Államtitkár úr az expozéjában említette, hogy ennek a koncepciónak a jegyében már az adótörvények olyan formában kerültek a parlament elé, amelyek megalapozták azt a belsõ keresleti többletet, amely hivatott volt a gazdasági növekedést indukálni.
Hogy mûködött ebben az esetben az ország, milyen kockázatokkal kellett számolni ebben az esetben? Mindenekelõtt fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a költségvetési törvény tervezete - a '94. évrõl van szó - már eleve olyan mértékû költségvetési hiánnyal kalkulált, amely példa nélküli volt a korábbi idõszakokban. Eleve számolt azzal, hogy nagymértékû egyensúlyromlás lesz a költségvetésben és az államháztartáson belül.
Ugyanakkor azzal a következménnyel is számolni kellett, hogy a magyar gazdaság egyensúlyvesztése tovább folytatódik a nemzetközi piacokon, hiszen egy ilyen gazdaságpolitika, amely egy nyitott gazdaságban, egy olyan gazdaságban, ahol a gazdasági teljesítmények jelentõs része a külkereskedelemben realizálódik és importot feltételez, tehát külföldi termékek, szolgáltatások igénybevételét, ott a gazdasági növekedés ennek az importnak egy jelentõs mértékû bõvülésével jár együtt. Ha ez a gazdasági növekedés nem tudja visszaforgatni szolgáltatásait, termékeit az exportpiacokra, hanem a belföldi keresletre próbálja építeni a növekedést, akkor egy olyan mértékû egyensúlyromlás következik be, ami a '94. évben be is következett. Ekkor az elõzõ évi akkori csúcsot sikerült megdönteni a folyó fizetési mérleg hiányával, immár a négymilliárd dollárt közelítette meg év végére.
Látni kell, hogy egy olyan gazdaságról volt szó ezekben az években, amely egy olyan feketedobozhoz hasonlatosan mûködött, amibe egyik oldalon betáplálták a konvertibilis valutában, devizában fizetett importtermékeket és a másik oldalon a forintpiacokon értékesíthetõ terméket állított elõ. Ha leegyszerûsítem: egy olyan dobozról van szó, amelynek egyik oldalán beleteszem a dollárt, a másik oldalon kijön belõle a forint. A kérdés az, hogy egy ilyen automata mennyire gazdaságosan üzemeltethetõ és tartósan fönntartható-e a mûködése egy ilyen automatának, anélkül, hogy valamilyen külsõ, drasztikus beavatkozásra lenne szükség.
Úgy ítélem meg, hogy a folyamatok bizonyították azt az aggályt, amelyet megfogalmaztunk akkor is és amely már a tavalyi évi pótköltségvetés kialakításakor megjelent. Nevezetesen, hogy ez az automata így, külsõ erõforrások nélkül nem üzemel, tartósan nem üzemeltethetõ, itt nagyon határozott gazdaságpolitikai váltásra van szükség. Ennek a gazdaságpolitikai váltásnak az igényét már megfogalmazta a tavaly õsszel elfogadott pótköltségvetés, tudván tudva, hogy itt inkább csak jelzésszerû, gesztus értékû változtatásokról lehet szó a folyamatok közepette egy adott évi költségvetésen belül, mintsem igazán lényeges és tartós eredmények elérésérõl. Mégis azt gondolom, indokolt volt egy ilyen pótköltségvetést beterjeszteni, indokolt volt ezt a jelzést leadni a gazdaság résztvevõinek, szereplõinek, hogy számítsanak egy olyan változásra, amelyben sokkal nagyobb mértékben kell a saját erejükre támaszkodni, mintsem egy kormányzat által mesterségesen gerjesztett belsõ keresletre.
Körülbelül ez az, amit - nem megismételve államtitkár úr expozéját - össze kívántam foglalni a gazdaságpolitikával kapcsolatban.
Nézzük a zárszámadás másik vetületét, hogy azok a kifogások, amelyek több képviselõtársunkat már a bizottsági vita során arra késztették, hogy felszólítsák a kormányzatot a zárszámadás visszavonására, ezek a kifogások mennyire megalapozottak, valóban úgy kell-e kezelni a meglevõ problémákat, ahogy õk javasolják, vagy pedig valami másról van szó.
Itt a felszólalók közül már többen idézték, én is hadd ismételjem meg röviden, hogy a számvevõszék legsúlyosabb megállapításai azzal a három szóval voltak összefoglalhatók, hogy nem felel meg a benyújtott zárszámadás a teljesség, a valódiság és az összehasonlíthatóság követelményeinek. Én tudatában vagyok annak, hogy egy ilyen zárszámadási vita kiválóan alkalmas különbözõ politikai jelszavak, propagandák közzétételére, megfogalmazására, mégis arra szeretnék vállalkozni, hogy pusztán szárazabb tények, szakmai érvek alapján próbáljuk meg áttekinteni ezt a zárszámadást. Szeretném meggyõzni képviselõtársaimat és a közvéleményt is arról, hogy ha az elõttünk fekvõ zárszámadás nem is az elvileg elképzelhetõ lehetséges legjobb - lesz rá mód, hogy javítsunk rajta -, akkor is a kormány a saját lehetõségeinek határán belül hiteles és pontos képet rajzolt a közpénzek felhasználásáról, és tiszta lelkiismerettel tárgyalhatjuk meg itt a parlamentben, a nyilvánosság elõtt.
Azok a kifogások, kritikák, amelyek a zárszámadást illették, három fõ területre különíthetõk el. Ezek a következõk: az elsõ a zárszámadás-készítési folyamat törvényi, jogszabályi háttere; a másik az egyes alapbeszámolókat benyújtó elõterjesztõ központi költségvetési intézmények és önkormányzati költségvetési intézmények alapnyilvántartásának, leltározásának hiányosságai, s a problémák harmadik köre a kormányzati szinten készült összefoglaló beszámolóval szemben megfogalmazott kritika.
(12.10)
Még ez a harmadik terület is fölveti azt a kérdést, hogy érdemes megvizsgálni, itt a kritikának van igaza vagy az elõterjesztõnek van igaza. Én azt szeretném, ha a vita végén vonnánk le a következtetéseket, és nem a vitát megelõzõen deklarálnánk a végeredményt. Azt gondolom, itt nagyon jelentõs érvek vannak pro és kontra.
Szeretnék visszatérni a megadott sorrendben ezekhez a vitaterületekhez.
Én is említettem bizottsági elõadóként, többen mások is utaltak rá, hogy a jelenlegi törvényi szabályozás nem ad világos eligazítást arra vonatkozóan, hogy bizonyos állami kiadásokat, bevételeket hogyan kell elszámolni a mérlegrendszerben; továbbá nem ad rá lehetõséget, hogy minden - egyébként törvényben meghatározott - határidõt betartva összehozható legyen olyan formában a zárszámadás, ahogy azt a számviteli elvek megkövetelik. Nincs meg az a számviteli információs rendszer, államszámviteli információs rendszer, amely tökéletes pontossággal kizárhatóvá tenné azt, hogy elõfordulhassanak téves nyilvántartások és könyvelések. Mindezek a problémák megítélésem szerint alapvetõen a jogszabályi környezet megváltoztatásával kezelhetõek.
Tegnap fordult elõ, hogy napirend elõtt az egyik képviselõtársam arra utalt, miszerint már az õ kormányzati mûködésük idején elkészült a kincstárra vonatkozó törvény. Én ugyan ezt kétkedéssel hallgattam, hiszen magam is tagja voltam annak az államháztartási racionalizációs bizottságnak, amelyet még Antall József miniszterelnök úr hívott életre, és pontosan tudom, hogy nem készült el az államháztartási törvény pontos szövege és a javaslat. Most abba a helyzetbe kerültünk, hogy az Országgyûlés hamarosan tárgyalhatja ezt az egész kérdéskört.
Az államháztartási törvény módosítása nyújt lehetõséget arra is, hogy létrehozzuk a kincstári rendszert, és ezzel együtt egy olyan nyilvántartási- információs rendszert, amely sokkal nagyobb pontosságot és megbízhatóságot tesz lehetõvé a különbözõ közpénzek felhasználásának nyilvántartása tekintetében. Itt látni kell, hogy a nyilvántartási rendszer, az információs rendszer minõsége, az információáramlás gyorsasága, megbízhatósága alapvetõ az elszámolások megbízhatósága szempontjából, hiszen több ezer költségvetési intézmény van; háromezer körüli a központi költségvetési intézmények száma, az önkormányzati költségvetési intézmények száma ennek több mint tízszerese, tehát egy nagyságrenddel nagyobb. Ennyi, közel negyvenezer költségvetési intézmény analitikus nyilvántartásaiból épül föl az a rendszer ma, amelyet a zárszámadásnak kell összefoglalnia és az Országgyûlés elé tárnia. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen rendszerben mindig merülnek fel olyan problémák, amelyek értelmezési kérdésekre, az információáramlás bizonytalanságaira vezethetõk vissza, és ezek a típusú problémák csak egy államháztartási információsrendszer-modernizálással összefüggésben csökkenthetõk - arról nem vagyok meggyõzõdve, hogy valaha is kizárhatók-e teljes mértékben.
Összefoglalóan ezzel kapcsolatban azt tudom mondani, hogy hiába vannak ezek a problémák, nem megoldás az a javaslat, hogy a kormány vonja vissza a zárszámadási törvényjavaslatot és dolgozza át újra, hiszen ezeket a problémákat nem tudja kiszûrni egy kormányzati munka; itt magát az egész rendszert kell tudni átalakítani - ez a munka folyamatban van.
A harmadik kérdéskörre szeretnék ugrani: maga a kormányzati munka, amely - mint mondtam - ezekre az elemi beszámolókra épül, mennyire volt megbízható vagy esetleg mennyire volt felületes, pontatlan; mi az, ami felróható a kormányzatnak, és mi az, ami nem? Többen utaltak arra is, hogy az egyik lényeges probléma, miszerint több milliárd forintos eltérés van a Számvevõszék által jóváhagyott mérlegfõösszeg és a kormányzat által benyújtott mérlegfõösszeg között. Hogyan fordulhat elõ ilyen? Azt kell látni ebben a dologban, hogy ugyanúgy, ahogy az elõzõ kérdéskörnél mondtam, itt is számtalan megítélésbeli bizonytalanság, probléma van. Maga a Számvevõszék is számos dilemmával kellett hogy szembenézzen jelentésének készítése során. Ezekre a dilemmákra egyértelmûen utal az is, hogy saját véleményét módosította párhetes különbséggel; 5,5 milliárd forinttal módosította az elõször benyújtott véleményét két héttel késõbb, hiszen a saját maga számára is nyilvánvalóvá vált, hogy egy más értelmezés helyesebb egy bizonyos ügy elszámolásával kapcsolatban, nevezetesen a Budapest-Hegyeshalom-vasútvonal korszerûsítésére nyújtott hitelek elszámolásával kapcsolatban, mint ahogyan azt elõször gondolta a Számvevõszék.
Tehát nincsenek csalhatatlan kinyilatkoztatások ezekben a kérdésekben - sajnos. Bár lennének! Ezekben érdemes valóban lefolytatni a vitákat, hogy minden esetben pontosabb képet kapjunk, megfelel-e a törvényi kötelezettségnek vagy sem.
A vámbiztosíték kérdését, amire államtitkár úr részletesen kitért, én csak azért említem meg, mert itt is egy 23,5 milliárd forintos tételrõl van szó, hatalmas összeg a zárszámadáson belül; nem mindegy, azt hisszük-e, hogy ezt nem jól számolta el a kormány, vagy azt hisszük, hogy ezzel pontosan elszámolt a zárszámadásban. A vita tulajdonképpen arról folyik - kicsit leegyszerûsítve adom vissza -, hogy a Számvevõszék véleménye szerint ezt a 23,5 milliárd forintot nem kellett volna az adott év, tehát az 1994. év költségvetési bevételei között elszámolni, mert ez egy átfutó tétel; olyan tétel, amely még nem a végleges soron van az államháztartásban, még nem lehet tudni, mennyi ebbõl ténylegesen a vám, mennyi az áfa, a statisztikai illeték, a fogyasztási adó és az egyéb tételek - tehát amikor az elszámolás során a végleges helyére kerül, akkor lehet majd pontosan beszámolni róla. A helyzet az, hogy ebben a kérdésben tehát nem az a kifogása a Számvevõszéknek, hogy valamilyen pénzekkel kapcsolatban nem számolt el a kormányzat, hanem az merült fel - mondom - számviteli kifogásként, hogy olyan dolgokról is elszámolt a '94. évi zárszámadásban, amit az õ megítélésük szerint ráért volna elszámolni a '95-ös zárszámadásban, amikor a végleges helyükre kerülnek ezek az összegek.
Úgy gondolom, ez egy vitatható álláspont - érdemes megvitatni. Az államháztartási törvény egyértelmûen elõírja, hogy a folyó bevételeket el kell számolni, tehát ami az adott év január 1-je és december 31-e között keletkezett; ennek felelt meg a kormányzat is. Ugyanakkor a '93-as évi számvevõszéki jelentésben - hogy megint csak a dilemmára utaljak - a Számvevõszék egyértelmûen helyesnek nyilvánította azt, hogy a vámbiztosítékok számlaegyenlegével növelt vám- és importbevételrõl számolt be a kormányzat. Az akkori, tehát a '93. évi jelentés 94. oldalán található a Számvevõszék akkori véleménye.
A másik ugyanilyen probléma az önkormányzatok cél- és címzett- támogatásával kapcsolatos támogatások elszámolása. Azt mondja ma a Számvevõszék, hogy nem kellett volna az év végi maradványösszeget költségvetési kiadásként elszámolni azzal, hogy az ÁFI-nak - az Állami Fejlesztési Intézetnek - átutalja a kormányzat. A címzett- és céltámogatásokról szóló törvény 12. §-a egyértelmûen azt mondja, hogy "a jóváhagyott és az adott évben fel nem használt központi támogatást az év végén az Állami Fejlesztési Intézet a központi költségvetésbõl lehívja". Pontosan ennek a törvényhelynek a rendelkezései alapján számolt el több mint 9 milliárd forintot a kormányzat a zárszámadásban.
Azt gondolom, ezek a példák - most hadd ne soroljam tovább, még lennének, de az idõmbõl kifutottam - egyértelmûen bizonyítják, hogy itt értelmezési kérdésekrõl van szó; olyan kérdésekrõl, amelyekben maga a Számvevõszék megítélése is bizonytalan, sõt változik egyik évrõl a másikra.
(12.20)
Utolsó gondolatként hadd fûzzek még hozzá valamit, részint reflektálva itt egy elhangzott hozzászólásra, miszerint hogyan lehet az, hogy ez a parlamenti többség, noha ilyen súlyos számvevõszéki kifogások érték a zárszámadást, most elfogadni javasolja, a korábbiakban pedig nem. A helyzet az, hogy tavaly is elfogadni javasolta ez a kormányzati többség azt a zárszámadást, amelyet teljesen egyértelmûen még az elõzõ kormányzat állított össze egy olyan évrõl, amely teljes egészében az elõzõ kormányzat gazdálkodására vonatkozott, holott a tavalyi zárszámadás minõsítése legalább annyira szigorú a számvevõszék részérõl, mint az ez évi beszámoló minõsítése.
Hosszasan bejelöltem azokat a passzusokat a számvevõszék jelentésében, amelyek az elõzõ évi, tehát a '93-as beszámoló hitelességét, valódiságát, összehasonlíthatóságát, teljeskörûségét vonták kétségbe, és egyértelmûen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem felel meg ezeknek a követelményeknek az azévi zárszámadás. Akkor mai ellenzéki képviselõtársaim egyöntetûen elfogadásra ajánlották azt a zárszámadást, amelyik ugyanilyen problémákkal volt terhes... (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: A Fideszt kivéve!) - Bocsánat, hallom, hogy a Fidesz kivételével a többi ellenzéki párt elfogadásra ajánlotta azt a zárszámadást.
Azt gondolom, hogy amennyiben következetesek vagyunk, akkor valóban a tartalmi kérdésekre helyezzük a hangsúlyt, és annak megfelelõ változtatásokat akarunk elérni a jogrendszerben, az intézményrendszerben, és nem egy politikai vita terepének kívánjuk használni a zárszámadást.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)