KÕSZEG FERENC, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselõcsoportjának vezérszónoka: Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A törvényjavaslatnak, amely elõttünk fekszik, hosszú története van, és szövege - amelyet elfogadni készülünk - kompromisszumok eredménye. Minden kompromisszum olyan, mint a félig töltött pohár: az optimista számára félig teli van, a pesszimista számára félig üres.
A kompromisszumok részint az MSZP és az SZDSZ között folyó hosszú, de termékeny egyeztetési folyamat során jöttek létre, részint a rövid, intenzív hatpárti tárgyalások során. Nem volna illendõ, ha az egyik kormányzópárt vezérszónokaként most a pohár üres felérõl beszélnék, arról, amit a kompromisszumkeresés közepette nem sikerült elérni, hiszen ezt a törvényjavaslatot - remélhetõen még további módosító indítványokkal jobbítva - az SZDSZ el fogja fogadni. Beszédemben arra szorítkozom, hogy végigpillantva a törvény keletkezéstörténetén, jelezzem, milyen problémák megoldása várható el egy nemzetbiztonsági törvénytõl, hogyan jelentek meg vitáinkban ezek a problémák és milyen megoldásokat találtunk rájuk.
Sajó András írta, hogy mifelénk a tûzoltó-zenekarokról szóló törvényt a tûzoltó-zenekarok szokták készíteni. Ha ez így van, ez a gyakorlat azt jelenti, hogy a törvény mindig a fennálló struktúrákat konzerválja és a szabályozás tárgyával kapcsolatban a szervezeti érdeket jeleníti meg társadalmi érdekként. Tudjuk: a nemzetbiztonsági szolgálatok jelenlegi rendszere, amelyet a törvény némi módosítással rögzít, 1990 februárjában jött létre, a Dunagate-ügy közvetlen következményeként. Valójában az állambiztonsági szervezet elválasztása a rendõrségtõl és a Belügyminisztériumtól, az SZDSZ követeléseként, már 1989 februárjában megjelent írásban is. Azóta azt is tudjuk, hogy a Belügyminisztériumba integrált szolgálatok elkülönítése a minisztérium hivatali apparátusától - és egyúttal a szolgálatok elkülönítése egymástól is - nemcsak az akkori ellenzék követelései között, hanem a minisztérium belsõ reformterveiben is szerepelt. Ennek ellenére 1989 folyamán nem történt semmi.
Az állambiztonsági szervezet és a róla szóló törvény bár szóba került, végül is sajnálatos módon nem szerepelt a politikai egyeztetõtárgyalások napirendjén, így bármilyen hosszan folytak is az elõkészületek, a Dunagate-ügy kirobbanása után a zavar, a kapkodás közepette nem volt másra mód, mint arra, hogy a Belügyminisztérium III. fõcsoportfõnökségének csoportfõnökségeit önálló nemzetbiztonsági hivatalokká kereszteljék át.
1990 óta számos nemzetbiztonsági törvénytervezet készült; az elsõ még a Németh-kormány idején, és voltaképpen a jelenlegi a harmadik törvényjavaslat, amelyet a kormány a parlament elé terjeszt - egyet az Antall-kormány is benyújtott, majd sietve visszavonta. De a hivataloknak ezt az ad hoc kialakult rendszerét egyik sem próbálta meg mással felcserélni.
Gyuricza Béla fideszes képviselõtársunké az érdem, hogy a hatpárti tárgyalások során felvetette a szolgálatok struktúrájának kérdését. Nagy örömmel hallottam a miniszter úr expozéjában, hogy a kormány magáévá tette a javaslatot. Eszerint a törvény elfogadásával egyidejûleg az Országgyûlés határozatban kötelezné a kormányt, hogy záros határidõn belül vizsgálja felül a nemzetbiztonsági szolgálatok rendszerét és válaszoljon a kérdésre: indokolt- e, hogy a Magyar Köztársaság, amelynek egyetlen és rendkívüli mértékben centralizált rendõrsége van, öt titkosszolgálatot tartson fenn. A nemzetbiztonsági szolgálatok átvilágítása az államháztartási reform keretében is indokolt, hiszen a hivatalok - egyébként szûkös - tervezett költségvetési támogatása 1996-ban már a 10,5 milliárd forintot is meghaladja.
A külföldi nemzetbiztonsági törvények, amelyek jelenlegi formájukban Nyugaton is új, az elmúlt tíz-tizenöt évben keletkezett jogszabályok, a belföldi biztonsági szolgálatok tevékenységi körét a klasszikus állambiztonsági feladatokra korlátozzák. Ezek a kémelhárítás, a terrorelhárítás és az alkotmányos rend erõszakos megdöntésére, az alkotmányos intézmények mûködésének törvényellenes befolyásolására irányuló törekvések felderítése és elhárítása. E szikár meghatározáshoz képest a mi törvényünk feladatkatalógusa terjengõs és egyúttal fontoskodó - ezen azonban a dolgok jelenlegi állásánál már kár búslakodni.
A lényegi vita - mint azt expozéjában miniszter úr is említette és a sajtóból is közismert - az SZDSZ és az elõterjesztõ, illetve háttérben a rendõrség és a Nemzetbiztonsági Hivatal között arról szólt, hogy szerepeljen-e a hivatal feladatai között nevesítve a szervezett bûnözés felderítése. Mi ezt határozottan elleneztük, nem csupán azért, mert a "szervezett bûnözés" publicisztikai vagy kriminalisztikai kategória, amelynek nincs pontos törvényi meghatározása, és fõképpen nem azért, mert a rendõrséget történetesen szabaddemokrata belügyminiszter felügyeli, hanem azért, mert a titkosszolgálatok jogszerû mûködését - ellentétben a rendõrségével - a nyilvánosság nem képes, az ügyészség pedig nem jogosult ellenõrizni. Nem tartottuk kívánatosnak azt, hogy a nemzetbiztonsági szolgálat - a maga sokkal nagyobb szabadságával - afféle "szuper rendõrség"-ként léphessen fel, tetszése szerint értelmezze feladatkörét, miközben a rendõrségi törvény a bûnfelderítés és a bûnüldözés területén a rendõrségnek is kellõképpen biztosítja a titkosszolgálati eszközök használatát.
A titkosszolgálatok törekvése tevékenységi körük bõvítésére egyébként nem hazai specifikum. A két világrendszer katonai szembenállásának megszûntével a titkosszolgálatok világszerte identitászavarba kerültek; ezért keveredett az amerikai hírszerzés ipari kémkedés gyanújába a szövetséges országokban, ezért folytat a német hírszerzés hasadóanyag-csempészeti játszmát önmagával.
Talán nem alaptalan a feltételezés, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal is a helyét keresi és hogy szervezeti érdeke is feladatkörének növelése. Hiszen a totális állambiztonság végnapjaiban a jogelõd szervezeteinek, plusz a jogutód nélkül megszûnt belsõ reakció-elhárításnak az összlétszáma 3400 fõ volt, a Nemzetbiztonsági Hivatalé pedig - a jelenlegi szûk feladatmeghatározás és a többszöri leépítés ellenére - 7845 fõ. Ez utóbbi, gondolom, nem titkos adat - én a Heti Világgazdaság múlt heti számában olvastam.
A következõ kérdéskör, amelyet a nemzetbiztonsági törvények szabályozni szoktak, a szolgálatok kormányzati irányítása - bár a tényleges irányítási hierarchia nem mindig felel meg a törvényekben leírt szabályozásnak.
A biztonsági szolgálatok mûködése, illetve túlmûködése kétféle veszélyt jelent. Az egyik - általában erre szoktunk gondolni - az, hogy a szolgálatok, mindenekelõtt a belföldi biztonsági szolgálatok túlterjeszkednek feladatkörükön, és vagy a maguk szakállára, vagy a kormány jogosulatlan igényeinek megfelelõen önkényesen gyûjtenek adatokat az állampolgárokról. Nem kisebb veszély azonban, ha a titkosszolgálatok nem az alkotmányos jogokat, hanem a kormány politikáját értelmezhetik a maguk szájaíze szerint. Például buzgó hírszerzésbe kezdenek olyan országban, amellyel a kormány éppen javítani kívánja kapcsolatait. Ezért akár a belügyminiszter a szolgálatok kormányzati felügyelõje, akár a miniszterelnök - mint az országok többségében -, a legtöbb országban létezik valamilyen koordinációs csúcsszerv, amely a kormány politikai igényeit továbbítja a szolgálatoknak, és a kormány, illetve a miniszterelnök nevében felügyeli a szolgálatokat.
(10.50)
Hiszen a titkosszolgálatok kormányzati irányítása nyilvánvalóan nem mûködhet úgy, mint - mondjuk - a népjóléti tárcáé.
Az amerikai törvény 1947 óta nevesíti a Nemzetbiztonsági Tanácsot, amelynek elnöke az Egyesült Államok elnöke. Angliában a miniszterelnök hivatalában mûködik a Biztonsági és Hírszerzési Titkárság, élén a koordinátorral, aki valamennyi biztonsági és hírszerzési ügy kormányzati irányítója, noha a miniszteri felügyeletet a belügyminiszter gyakorolja.
A nemzetbiztonsági szolgálatokat létrehívó minisztertanácsi rendelet 1990- ben még kimondta, hogy a szolgálatokat a kormány biztonsági kollégiuma irányítja. Antall József azonban igyekezett minél távolabb tudni magától a titkosszolgálatokat, így jött létre a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelõ tárca nélküli miniszter tisztsége, amely a jelen törvényjavaslat elfogadása után irányító miniszteri tisztséggé változik.
A kormányzati irányítás kodifikálása érdekében felvetõdött, hogy a törvény nevesítse a jelenleg is mûködõ nemzetbiztonsági kabinetet. De ezzel az ötlettel szemben alkotmányossági kifogások merültek fel: a kormány belsõ struktúráját nem határozhatja meg törvény, jóllehet mind a Németh-kormány, mind az Antall-kormány törvénytervezetében szerepelt a biztonsági kollégium, illetve a nemzetbiztonsági kabinet intézménye.
A kormányzati irányatás e hiányzó láncszemének pótlására a törvényjavaslat - elsõsorban az ausztrál nemzetbiztonsági törvény mintájára - új változatában növeli az írásbeliség szerepét. A miniszter félévente írásban határozza meg a szolgálatok idõszerû feladatait, írásban ad utasítást a kormány tagjaitól írásban érkezett információs igények kielégítésére. Az írásbeliség talán meggátolja az olyan anomáliák megismétlõdését, mint amelyekre a tárca nélküli miniszter úr hívta fel a Ház figyelmét: az elmúlt években megesett, hogy egy miniszter, sõt képviselõ üzleti, vagy családi érdekbõl kérte egyes személyek biztonsági ellenõrzését.
A külföldi törvények a titkosszolgálatok mûködésével kapcsolatban csak a különleges titkosszolgálati eszközök: a telefonlehallgatás, a levélfelbontás, a lakásba való titkos behatolás engedélyezésének rendjét szabályozzák. A mi törvényjavaslatunk részletesebb szabályozása nagyon is helyénvaló volna, ha a szabályok több korlátot is tartalmaznának.
Mindazonáltal a törvényjavaslat e tekintetben a két benyújtás között nagyon is elõnyére változott. Az önmagára törvényt alkotó tûzoltózenekar, értsd a nemzetbiztonsági szolgálatot, ugyanis kezdetben szemlátomást arra törekedett, hogy az egykori állambiztonsági szolgálat mûködését szabályozó, 1990 februárjában hatályon kívül helyezett parancsok és utasítások - amelyeknek titkos minõsítését azóta sem oldották fel, megfosztva persze ideológiai körítésüktõl -, épüljenek be a törvénybe.
A törvénynek ez a változata, amely még az elõzõ ciklus utolsó évében készült, és amelyet Katona Béla tárca nélküli miniszter úr rövid egyeztetés után csekély változtatásokkal a parlament elé terjesztett, kimondta volna, hogy az állami szervek, az önkormányzatok hivatalai és az állami, vagy többségi állami tulajdonban lévõ gazdálkodó szervek azokat a tudomásukra jutott információkat, amelyekrõl feltehetõ, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok feladatai ellátásához szükségesek, hivatalból továbbítják az érintett nemzetbiztonsági szolgálatoknak. Azt természetesen egyetlen intézmény, vagy gazdálkodó szerv sem találhatja ki magától, hogy mely információk szükségesek a nemzetbiztonsági szolgálatok feladatai ellátásához.
Ez a törvényhely csak akkor nyer értelmet, ha a szolgálatok egy-egy tisztje rendszeresen felkeresi az intézményt és begyûjti a nemzetbiztonság számára szükséges információkat. Régebben ezt a megbizottat az objektum tartójának hívták, e kifejezést a törvényjavaslat régebbi változata sem használta. Az új változatból szerencsére az egész törvényhely kimaradt.
A régi törvényváltozat igen széles körben kötelezte volna az intézményeket a nemzetbiztonsági szolgálatok megbizottjainak alkalmazására. E megbizottakat régebben, mint tudjuk, szt-tiszteknek hívták. A javaslat új változata jelentõsen szûkíti azoknak az intézményeknek a körét, amelyek kötelesek a nemzetbiztonsági megbizottak alkalmazására. A külföldi törvényekben effajta szabályt nem találtam. Lehet, hogy a külföldi törvényhozó abból indul ki: a titkosszolgálat azért titkosszolgálat, hogy a maga embereit törvényi kötelezés nélkül is képes legyen elhelyezni ott, ahol szükségesnek véli.
A szabályozást igénylõ és az állampolgári jogok, az alkotmányos jogok érvényesülése szempontjából talán legfontosabb kérdés a nemzetbiztonsági szolgálatok parlamenti vagy külsõ ellenõrzése. Ebben a tekintetben a legtovább talán az amerikai törvény megy, amely kimondja, hogy a szenátus, illetve a kongresszus bizottságai "full and currently", tehát teljes körûen és folyamatosan megkapják a tájékoztatást a titkosszolgálatok, nemzetbiztonsági szolgálatok tevékenységérõl.
E kérdés körül mindenütt, Európában is vita zajlik. Mindenütt fennáll a parlamentek, a parlamenti pártok törekvése arra, hogy növeljék az ellenõrzési jogkörüket, és mindenütt megvan ezzel szemben a kormányzati, a végrehajtó hatalmi ellenállás.
Azt gondolom, hogy az a szabályozás, amelyet ebben a törvényben létrehoztunk, eléggé széles körû felhatalmazást ad a nemzetbiztonsági bizottságnak a nemzetbiztonsági szolgálatok tényleges ellenõrzésére. A törvénynek ebben a most benyújtott új változatában a nemzetbiztonsági bizottság felhatalmazási köre újból jelentõsen bõvült, mert e tekintetben az elsõ benyújtás elõtti egyeztetés is hozott eredményeket.
A parlamenti ellenõrzés kérdéskörével szorosan összefügg a jogorvoslat kérdésköre. Sajnálatosnak tartom, hogy a törvényjavaslat benyújtott végsõ változatából az MDF jogosan felvetett alkotmányossági kifogása következtében kimaradt a jogorvoslatról szóló fejezet. Az volt a kifogás, és az megalapozott kifogás, hogy a nemzetbiztonsági bizottság nem vállalhat magára jogorvoslati funkciót, hiszen a jogorvoslat alapvetõen a bíróságok feladadata. Csakhogy ebben az összefüggésben az a helyzet, hogy az állampolgár nem tudja, hogy mikor éri jogsértés, de viszont szerencsére a törvényben megmaradt az, hogy olyan esetben, ha az állampolgár gyanítja, hogy jogsértés érte, és hogyha a miniszteri kivizsgálást nem tartja elégségesnek, akkor kérheti, és a nemzetbiztonsági bizottság vállalni fogja a panasz kivizsgálását és jogosult az ehhez szükséges ténymegállapításra és a nyilvántartásokba való betekintésre.
Végezetül, az utolsó percet kihasználva, még azt szeretném mondani, hogy bírálatok érték az SZDSZ-t, egyes ellenzéki pártok úgy vélték, hogy az SZDSZ, hogy úgy mondjam, akadékoskodása hátráltatta a törvény gyors elfogadását. Én azt gondolom, hogy a liberális pártoknak mindenütt a világon - és függetlenül attól, hogy kormányzati pozícióban vannak-e, vagy ellenzéki pozícióban - feladatuk az, hogy az alkotmányos jogok, az emberi jogok érvényesülését, különösen azokkal a törvényekkel kapcsolatban, amelyek az államhatalom feladatkörét és mûködési rendjét határozzák meg, messzemenõen érvényesítsék. Így tett a német Szabad Demokrata Párt is, amely komoly vitába keveredett a Kereszténydemokrata Unióval, a CDU-val, éppen például a lehallgatások rendje kapcsán.
(11.00)
Tehát én azt gondolom, hogy ez a néhány hónap, amely az egyeztetésekkel telt el, igen hasznos volt, jobbá tette a törvényt és több garanciát nyújt a jogszerûség, az emberi jogok, az alkotmányos jogok érvényesülésére.
És végül ne vétessék személyeskedésnek, de azt gondolom, hogy ez nem sikerült volna, hogyha e pillanatban nem egy olyan személy felügyelné tárca nélküli miniszterként a szolgálatokat, aki igen nagy rugalmasságot tanúsított mind a másik kormánypárt, mind az ellenzéki pártok részérõl jövõ indítványok megszívlelésére, elfogadására. Köszönöm szépen. (Taps.)