DR. KÖVÉR LÁSZLÓ, a Fidesz-Magyar Polgári Párt képviselõcsoportjának vezérszónoka: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselõtársaim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Elérkezett hát végre a nagy történelmi pillanat! Majd hat évvel a rossz emlékû III. Fõcsoportfõnökség viselt dolgainak napvilágra kerülése, az úgynevezett Dunagate-botrány, illetve az ennek nyomán megszületõ - alkotóinak szándékai, valamint elnevezése alapján átmenetinek szánt - 1990. évi X. törvény megszületése, ki tudja hány tervezet és az ezek alapján elkészült két törvényjavaslat benyújtása, majd visszavonása után úgy tûnik - ha el nem kiabáljuk -: mégis lesz nemzetbiztonsági törvénye a Magyar Köztársaságnak.
A napok múltával egyre fogyatkozott azon optimista embereknek - képviselõknek és a szolgálatok tagjainak - száma, akik szilárdan hitték, hogy egyszer majd ennek a napnak is el kell jönnie, amikor a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvényt a Magyar Országgyûlés elfogadja. A legpesszimistábbak már akkor feladták a reményt, amikor a pártállam utolsó parlamentje utolsó törvényeinek egyikeként megalkotta az 1990. évi X. törvényt, és annak a különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezésének "átmeneti" szabályozásáról címet adta. Az érzékenyebb lelkû közép-európai polgárok közül sokan rögtön tudták, hogy ezzel az elátkozott névvel, amely az ideiglenességet vési kõbe, nem lett volna szabad törvényt alkotni. Vigyázó szemüket a majdan eljövendõ 2035. esztendõre vetve elkezdték türelmesen visszaszámlálni a még hátralevõ napokat. S lám, ezek az érzékeny lelkû polgárok kishitûeknek bizonyultak, hiszen ha minden jól megy, ezúttal az ideiglenesség idõtartama alig lesz hosszabb röpke hat évnél.
Komolyra fordítva a szót, tisztelt képviselõtársaim: belegondoltak-e abba, hogy vajon melyek lehetnek e törvényalkotási mulasztás következményei a nemzetbiztonsági szolgálatok mûködésére, annak hatékonyságára, a szolgálatok tagjainak, munkatársainak lelki készültségére? S vajon belegondoltak-e, hogy minõ szerencse, a politikai élet szereplõinek milyen önmérséklete és nem utolsósorban a szolgálatok körültekintõ, óvatos eljárása kellett ahhoz, hogy az 1990 óta eltelt több mint öt évben egyetlen nagy titkosszolgálati botrány sem ingatta meg a belpolitikai stabilitást? Hiszen vannak, akik azon véleményüknek adnak hangot, hogy a ma még hatályos szabályozás alapján lehetetlen törvényesen, az állampolgári jogokat nem sértve, úgy mûködtetni ezeket a szolgálatokat, hogy azok egyúttal képesek legyenek megfelelni mindazon elvárásoknak, amelyeknek való megfelelések nélkül a szolgálatok puszta léte válik értelmetlenné.
Úgy hiszem, innen nézve érthetõ csak meg igazán a most tárgyalt törvényjavaslat jelentõsége és egy nyilvános szakértõi anyag azon mondata, mely szerint a törvényjavaslat legfõbb erénye az, hogy végre az Országgyûlés elé került. Bár nem állítható, hogy ez egyúttal a javaslat egyetlen erénye is lenne, és a késõbbiek során néhány méltató szó erejéig a javaslat pozitívumaira is kitérünk, mégis le kell szögeznünk: a szöveg színvonala, minõsége fordított arányban áll az elõkészítés által igénybe vett idõ mennyiségével.
Az ötödik éve húzódó kodifikációs vajúdás legfrissebb változata csak az elõterjesztés számozását tekintve mondható új törvényjavaslatnak. A korábbi tervezetekhez képest kevés lényeges új elemet tartalmaz, ha csak a hibák, hiányosságok számának gyarapodását nem számítjuk az újdonságok körébe.
Lényegében egyetlen korábbi problémát sem sikerült megnyugtató módon kiküszöbölni, így nem egészen világos, miért kellett a korábbi törvényjavaslatot visszavonva éppen ezt a sokadik változatot beterjeszteni. A sajtóban is napvilágot látott azon vitás kérdésekben, melyek oka végsõ soron a két hatalmon levõ párt pozicionális küzdelme volt - és amelyekrõl úgy hírlett, megegyezés született -, végül meglehetõsen féloldalas, zavaros megoldásokat rögzít a javaslat. Különösen igaz ez az úgynevezett szervezett bûnözéssel kapcsolatban. E vonatkozásban ugyanis - a viták ellenére - a javaslat a továbbiakban is ellentmondásos rendelkezéseket rögzít. Az Információs Hivatal feladatkörében átfogó kategóriaként alkalmazza a szervezett bûnözés fogalmát, míg a Nemzetbiztonsági Hivatal feladatainál erre nem vállalkozik. Az elõbbi esetben, tehát a hírszerzés vonatkozásában, külföldi szervezett bûnözésrõl beszél. A belsõ biztonságért felelõs szervezettel kapcsolatban a Magyar Köztársaság gazdasági, pénzügyi biztonságát veszélyeztetõ, leplezett törekvések kategóriáját alkalmazza a szervezett bûnözés helyett.
Általános jellegû kritikaként rögzítendõ, hogy a javaslat kodifikációs minõsége nem javult, sõt helyenként romlott is. Jogértelmezési problémákhoz vezetõ pongyola szabályozások - például a 36. §-ban rögzített panaszjog esetében -, illetve felesleges ismétlések - mint az 53. § (1) és a a 63. § (1) bekezdései - rontják le a javaslat színvonalát.
Már a rendõrségi törvény kapcsán is nyilvánvalóvá vált, hogy az alkotmány 8. §-a (2) bekezdésének rendelkezése, amely szerint "törvény alapvetõ jog lényeges tartalmát nem korlátozhatja", súlyos alkotmányossági problémákat vet fel. A jelen törvényjavaslat 30. §-a (3) bekezdése kerekperec ellentmond az idézett alkotmányos rendelkezésnek, amikor kimondja, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok feladataik ellátása során a személyes szabadsághoz, a magánlakás, a személyes adatok védelméhez, a közérdekû adatok nyilvánosságához, valamint a birtokvédelemhez fûzõdõ jogokat a törvényben foglaltak szerint korlátozhatják.
Nem kétséges, hogy ezen korlátozások nélkül a nemzetbiztonsági szolgálatok mûködésképtelenek. Ugyanakkor, amennyiben az ellentmondás fennmarad, úgy a nemzetbiztonsági törvény elfogadása pillanatában egy kardinális ponton válhat támadhatóvá.
A legalapvetõbb általános kifogás azonban e törvényjavaslat leglényegesebbnek tekinthetõ 1. §-ával kapcsolatban vethetõ fel. Ez a szakasz sorolja fel ugyanis az öt darab nemzetbiztonsági szolgálatot. Miközben elfogadhatónak tartjuk a szolgáltató funkciót ellátó szakszolgálat önállóvá tételét, azonközben értetlenül állunk a jogalkotói bátorság azon nagyfokú hiánya elõtt, amely hiányt a két-két hírszerzõ és elhárító szolgálat fenntartása mutat.
Közismert, hogy a négy titkosszolgálat létrejötte a Dunagate-ügy teremtette rendkívüli történelmi helyzet eredménye, mely helyzetben mind a leköszönõ Németh-kormány, mind pedig az MSZMP-vel akkor szemben álló teljes ellenzéki oldal garanciális követelménynek tekintette a Belügyminisztérium égisze alatt mûködõ titkosszolgálati komplexum széttagolását. Az azóta eltelt évek mûködési tapasztalatai alapján azonban a szolgálatokon belülrõl származó szakmai vélemények jelentõs része is az akkor kialakult szervezeti rendszer újragondolását sürgeti, illetve sürgette már az elsõ tervezetek megfogalmazásakor. Mert valóban nehéz józan ésszel belátni, hogy egy ekkora országnak, mint Magyarország, miért van szüksége öt titkosszolgálatra; hogy most a titkos információgyûjtésre feljogosított egyéb szervezetekrõl ne is ejtsünk szót.
(12.10)
Nehéz belátni, hogy ez a kormány, amely fennen hirdeti a takarékosság és a szûkös források ésszerû felhasználásának jelszavait, miért nem vonta le a hivatalba lépése óta eltelt másfél év alatt ennek konzekvenciáit a javaslat elõkészítése során. S nehéz belátni, hogy mindazok, akik e felvetések jogosságát nem vitatják, miért nem gondolták végig, hogy egy szervezeti reformra éppen ez a törvényjavaslat teremtett volna megfelelõ, ki tudja, mikor visszatérõ alkalmat.
Vajon mi indokolja a két hírszerzõ szolgálat párhuzamos mûködését azzal a kézenfekvõnek tûnõ megoldással szemben, hogy a Katonai Felderítõ Hivatal feladatkörét a hadmûveleti felderítõ jellegû tevékenységre korlátozva a Magyar Honvédség vezérkara alá rendeljék? Vajon mi indokolja a Katonai Biztonsági Hivatal önálló létét? S ha már az Információs Hivatal nem a külügyminiszter, a Nemzetbiztonsági Hivatal nem a belügyminiszter irányítása alá tartozik, akkor miért éppen a Katonai Biztonsági Hivatal nem tartozik a tárca nélküli miniszter irányítása és felügyelete alá?
Nyilvánvaló, ezek azok a problémák, amelyek módosító indítványok formáját öltõ képviselõi rögtönzésekkel nem oldhatók meg. Kormányzati politikai akarat szükséges a nemzetbiztonsági szervezeti rendszer módosítására, majd pedig ennek nyomán szakértõi válaszok szükségesek a felvetõdõ kérdések rendezésére. Ha megkésve is, ha nem a legjobb megoldást választva is, de az elõterjesztõ miniszter úr expozéjában erre tett elõzetes ígéretet. A kialakult helyzetben, jobb híján, a miniszter úr által felvázolt megoldást a Fidesz el tudja fogadni.
Tisztelt Ház! Ugyancsak komoly aggályok vethetõk fel a titkos információgyûjtés engedélyezésével kapcsolatban. Az elõterjesztés nagyvonalúan átsiklik a külsõ engedélyhez nem kötött titkosszolgálati eszközök engedélyezési szabályainak hiánya fölött.
A hatalommegosztás problémája vetõdik fel a külsõ engedélyhez kötött titkos információgyûjtés szabályozásánál. A rendõrségi törvény azon megoldása, mely szerint az érintett alkotmányos alapjogok súlyos korlátozása csak bírói engedélyezés, kontroll esetén egyeztethetõ össze a jogállami felfogással, komoly elõrelépésnek volt tekinthetõ ahhoz a megoldáshoz képest, amelyben a telefonlehallgatásokra, levélellenõrzésekre, lakásbehatolásokra a végrehajtó hatalom szervezeti egységét képezõ titkosszolgálatnak a végrehajtó hatalom egy másik eleme, az igazságügy-miniszter adta ki az engedélyeket. A tárgyalt törvényjavaslat e tekintetben visszalép: a bírói engedélyezés mellett az úgynevezett általános jellegû információgyûjtés esetében fenn kívánja tartani az igazságügy-miniszter engedélyezési jogkörét. A törvény-elõkészítõk tulajdonképpen bevallottan nem az alkotmányos alapjogok korlátozása által megkívánt garanciák, tehát az elvek felõl, hanem a praktikum felõl közelítettek a megoldáshoz, vagyis azokat a tárgyköröket kívánják az igazságügy-miniszter hatáskörébe utalni, amelyekben feltételezésük szerint nehezebb lenne egy bírát meggyõzni az engedély kiadásának indokoltságáról, mint a végrehajtó hatalom szolidárisabb, megértõbb képviselõjét. De ha el is fogadjuk a konkrét szabályozás e kiinduló pontját, akkor is azt mondhatjuk, hogy ez a szabályozás túlságosan tágan húzza meg az úgynevezett általános információgyûjtés határait, azaz az igazságügy-miniszter hatáskörébe tartozó engedélyezés további szûkítése lenne indokolt.
A nemzetbiztonsági törvény hatókörén jóval túlmutat az 54. § rendelkezése, amely alapján a büntetõeljárási törvény 127. §-a is módosul. E szakasz alapján a nemzetbiztonsági szolgálatok alkut köthetnének az információt szolgáltató személyekkel, amelynek következményeként e személyekkel szemben a nyomozást megtagadják vagy megszüntetik. Nehezen érthetõ, hogy a nyomozóhatósági jogkörrel nem rendelkezõ nemzetbiztonsági szolgálatok mi alapján köthetnek bárkivel is olyan alkut, amelybõl az alku résztvevõin kívül esõ körre származhatnak kötelezettségek. A törvényjavaslat szövegébõl legalábbis nem derül ki, hogy vajon ki és mivel veszi majd rá például a nyomozóhatósági jogkörben eljáró rendõrséget arra, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok által kötött alkuk alapján nyomozati eljárásokat tagadjanak vagy szüntessenek meg.
A fentiekben csupán a törvényjavaslat legproblematikusabb pontjaira kívántam rámutatni, korántsem a teljesség igényével. A részletes vita feltehetõen teljesebben tárja majd fel a javaslat hiányosságait.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Felszólalásom elején ígértem néhány méltató szót is a javaslatról. Mindenképpen kiemelendõ az elõterjesztõ azon törekvése, hogy a nemzetbiztonsági tevékenység feletti parlamenti ellenõrzés lehetõségeit az eddigi gyakorlathoz képest - mert hogy szabályozásról nemigen lehetett beszélni - tágítsa. Ez akkor is elismerést érdemel és bizalomerõsítõ lépésnek tekinthetõ, ha a megvalósítás mikéntje hagy némi kívánnivalót maga után.
Hadd utaljak itt csupán egyetlen momentumra. A 15. § (3) bekezdése, ahogy ez már korábban elhangzott, országgyûlési képviselõ vagy annak hozzátartozója megfigyelése esetére anélkül ír elõ tájékoztatási kötelezettséget a miniszter számára, hogy egyúttal egyértelmûen rendezné: az információhoz így hozzájutott bizottsági elnök vagy alelnök megoszthatja-e ezen értesülését a bizottság többi tagjával.
Ugyancsak üdvözlendõ, hogy a javaslat a nemzetközi gyakorlatban elfogadott megoldást kínál a mindenkori végrehajtó hatalom számára ahhoz, hogy az államélet fontos és bizalmas munkaköreit olyan jelöltekkel tölthesse be, akikkel kapcsolatban a kockázati tényezõk minimalizálhatók.
Tisztelt Ház! A demokratikus jogállam védelme szempontjából a nemzetbiztonsági szervek mûködése több szempontból is kiemelkedõ fontosságú. Egyrészt az állam részérõl egy olyan kötelezettség teljesítését jelenti, amely arra irányul, hogy az állam alkotmányon alapuló rendje ellen kívülrõl vagy belülrõl szervezett jogellenes támadásokkal szemben hatékonyan fellépjen, másrészt viszont éppen a jogállami berendezkedésbõl fakadóan tiszteletben tartsa saját mûködésében is az olyan elveket, mint a törvényesség, jogbiztonság, állampolgári jogok.
Nem vitás, hogy egy demokratikus államnak is szüksége van nemzetbiztonsági szervekre, titkosszolgálati eszközök és módszerek alkalmazására. Az ilyen tevékenységnek azonban ellenõrzöttnek és elõre kiszámíthatónak kell lennie, továbbá eszközeiben és módszereiben nem mehet túl azon a határon, amit egy demokratikus állami berendezkedés még elvisel. Nem szabad semmi olyan engedményt tenni ezen a téren, amely lehetõvé tenné a társadalom ellen irányuló tevékenység ellenõrzése helyett magának a társadalomnak az ellenõrzését, és amely utat engedne egy olyan hatalmi centrum kialakulásának, amely kizárólagos jogosultságokkal, felügyelet nélkül rendelkezne a titkosszolgálati eszközök és módszerek alkalmazásának lehetõségével. A demokráciában a jogbiztonság egyik alapvetõ garanciája a törvények uralma, és a nemzetbiztonságra vonatkozó törvény éppen a fentiek következtében elengedhetetlen része a jogi szabályozásnak.
Amikor tehát a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvényjavaslatot tárgyalja a parlament, akkor olyan adósságot törleszt, amely nem egyszerûen egy régóta létezõ jogszabályozási ûrt tölt be, hanem magának a jogállami berendezkedésnek egyik sarokkövét hozza létre. Ezért úgy véljük, hogy ezt a törvényt a szokottnál is nagyobb figyelemmel kell megvitatni, és minden rendelkezését tüzetes vizsgálatnak kell alávetni a vita során. Amennyiben a módosító indítványokkal sikerül megnyugtató módon rendezni a törvényjavaslat által felvetett problémákat, úgy a Fidesz a javaslat elfogadását támogatni fogja.
Végezetül engedjék meg, hogy a törvényjavaslat kapcsán ejtsek néhány szót a nemzetbiztonság jelenlegi helyzetének általánosabb problémáiról is. A demokratikus Országgyûlés ötéves törvényalkotási gyakorlatának tapasztalata, hogy különbözõ társadalmi csoportok egy-egy törvény elfogadásától várják legalapvetõbb problémáik megoldását, olyan elvárásokat támasztva ezzel a törvényhozás és az általa alkotott jogszabályok felé, amelyeknek azok természetszerûleg nem képesek megfelelni. Bármennyire fontos is a nemzetbiztonsági szervezetekrõl szóló törvényjavaslat, bármilyen jó végeredmény szülessék is a javaslat vitája által, a törvény csupán a lehetõséget, a kereteket teremti meg ahhoz, hogy a Magyar Köztársaságnak jól mûködõ, hatékony, magabiztos, ugyanakkor az állampolgárok jogait a lehetõ legteljesebb mértékben tiszteletben tartó nemzetbiztonsági szolgálatai legyenek.
Mindezzel szembeállítható a nemzetbiztonsági szolgálatok állománya és a szakértõk körében mindinkább terjedõ vélemény, mely szerint a javaslat által megfogalmazott feladatrendszer végrehajtásának, a garanciarendszer által támasztott követelményeknek való megfelelésnek ma és a következõ öt-tíz évben nincsenek és nem is igen lesznek meg a személyi, valamint anyagi feltételei. Az elvárások és a realitások között mára akkora eltérés alakult ki, hogy a javaslat számos rendelkezése pusztába kiáltott szó maradhat. Észre kell venni, hogy a rendszerváltozás által szükségképpen teremtett bizonytalansággal együtt elindult a nemzetbiztonsági szervezetekben egy leépülési folyamat, amelynek mind ez ideig egyik kormány sem tudott gátat vetni. Hosszú utat járt be a szolgálatokhoz való viszony tekintetében az új demokratikus politikai elit, attól kezdve, hogy egyes képviselõi néhány évvel ezelõtt egy demokráciában egyenesen szükségtelennek ítélték a titkosszolgálatok tevékenységét.
(12.20)
E vélemények ma már nem hangoznak ugyan el, a bizonytalanság azonban továbbra is jelen van.
El kell tudnunk végre dönteni, szükségünk van-e nemzetbiztonsági szolgálatokra, s ha igen, miért, milyen célok elérése érdekében. S ha mindezekre tudjuk a választ, válaszolnunk kell arra is, hajlandóak vagyunk-e az igenlõ válasz mellé a szolgálatok mûködési feltételeit is megadni. Ezeket a gondolatokat is figyelmükbe ajánlom, különösen a közeledõ költségvetési vita elõtt.
Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps.)