CSÉPE BÉLA (KDNP): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! A mai napon a Paksi Atomerõmû dolgozói rövid figyelmeztetõ sztrájkot tartottak. Ezzel kapcsolatban a "figyelmeztetõ" szón van a hangsúly, mivel folytatódhat. Ez már önmagában is jelentõs veszélyt jelent az egész társadalomra, gazdaságra egyaránt.
Emellett azonban széles körben elhangzottak demonstrációkat, sztrájkokat kilátásba helyezõ bejelentések. Az energiaipar, a pedagógusok, általában a közalkalmazottak, az egészségügy területei jelzik szélesebb körben az ország létfontosságú funkcióinak veszélyeztetettségét. Megállapítható, hogy egy országos sztrájkhullám küszöbén állunk, mely amúgy is tetõzõdõ bajaink közepette óriási felelõsséget jelent a parlamentnek, a kormánynak, valamennyi vezetõnek egyaránt.
Mivel minden diagnózis s fõleg terápia számára fontos az okok ismerete, e rövid idõkeretben is rá kell mutatnunk pár fontos történeti összefüggésre.
Az elõzõ és a jelenlegi parlamenti ciklusnak is fõ problémája a társadalomtól áldozatvállalás kérése és egyáltalán: hol van a társadalom tûrõképességének határa? Az elõzõ ciklusban az ellenzék egyik fõ taktikája volt - e tûrõképességre hivatkozva - gátolni a lakosság számára sérelmesnek beállítható közgazdasági lépéseket. Emlékeztetek rá, hogy annak idején még egy olyan, közgazdaságilag rendkívül indokolt változtatást is majdnem megbuktattak, mint a kétkulcsos áfa bevezetése volt. Így készítették elõ a választásokat, melyet alaptalan várakozások keltésével, egy társadalmi- gazdasági megállapodás ígéretével megnyertek. Miután ez elmaradt, az életkörülmények romlanak, a kormány immár nehezen tud a társadalommal egyetértésben cselekedni annak érdekében, hogy olyan újabb terheket fogadjon el, mint a reálbér jövõ évi négy százalékos csökkenése.
Mindezeket tetézve a Bokros-csomag elõtörténetében nemcsak az egyensúlytalansági problémák, hanem a kormányzat súlyos mulasztásai is szerepelnek. S legfõképpen az, hogy a társadalommal nem tudta megtalálni a megfelelõ hangot.
A szakszervezeti vezetõk hatalomba vitelével tálcán kínálták a társadalmi békét. Ez azonban, mint állampárti reflex, megbukott. Újabban olyan hangok is hallatszanak, hogy ezentúl nem szabad a terheket a társadalom vállára rakni, hanem meg kell kérni az embereket a terhek viselésére. Eme kétségtelenül jól hangzó irányzat mellett súlyos szavak azok, amelyek szerint a demonstrációk immár nem elegendõk, csak sztrájkokkal lehet a kormányt jobb belátásra bírni. Súlyos szavak a kisebbik kormányzó párt részérõl, hogy nem lehet engedni e követeléseknek, mert akkor felborul a költségvetés.
Mindez történik az e szempontból kulcsfontosságú tárca vezetõjének a kormányzati munkát bíráló távozása mellett. Egy figyelmeztetõ lemondás, egy figyelmeztetõ sztrájk, egy sztrájkhullám gyülekezõ jelei arra késztetnek minket, hogy e helyrõl is felszólítsuk a kormányt a társadalom másként való kezelésére, ígéreteihez és programjához híven.
Senki nem kívánja, hogy a gazdaság egyes, rendkívül törékeny, javuló mutatói kiterjedt sztrájkok miatt hajótörést szenvedjenek. De azt sem, hogy a társadalom jogos követelései szenvedjenek hajótörést. Ezért tárgyalni kell az érdekképviseletekkel, a költségvetési tabuk feloldása mellett. De ez már sem tárgyban, sem idõben nem ennek a felszólalásnak a témája. Itt talán ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy a társadalmi és a pénzügyi stabilitás különleges viszonyban van egymással. Nyilvánvaló, hogy társadalmi stabilitás nélkül pénzügyi stabilitás sincs. Aki ezt nem így gondolja, hasonlít ahhoz az emberhez, aki a közelgõ vihar láttán homokra épült házába bújik és lefüggönyözi magát. Köszönöm figyelmüket. (Taps az ellenzéki képviselõk padsoraiban.)