KELLER LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Az elõzõ ügyrendi vitához csak néhány gondolatot mondanék.
A költségvetési bizottság a múlt héten is tárgyalt az Állami Számvevõszék és a Pénzügyminisztérium kiegészítõ jelentésében, háttéranyagában felmerült ellentmondásokról, ha Varga Mihály képviselõtársam figyelemmel kísérné a bizottság munkáját, akkor kiderülhetett volna számára, hogy összesen két olyan nagyobb lélegzetû ellentmondás maradt fenn a múlt héten a bizottsági ülésre, amelyet a bizottság megtárgyalt és e tekintetben döntésre is jutott.
Ezt követõen szeretnék szintén visszatérni az elmúlt heti ülésen elhangzott kisgazdapárti vezérszónoklatra. Akkor a Házszabály nem tette lehetõvé számomra a reagálást, most úgy gondolom, hogy nem lehet elmenni az itt elhangzottak mellett reagálás nélkül. Ha visszaemlékeznek képviselõtársaim, a frakcióvezetõ úr - tõle szokatlan módon - meglehetõsen zavarba jött, amikor az elnök asszony a nem várt idõpontban kérte fel a vezérszónoklat elmondására. Valószínûleg ennek tudható be, hogy több olyan állítása volt a vezérszónok úrnak, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni. Azért nem, mert az vagy tényszerûen távol áll a valóságtól vagy azért nem, mert a szónok által tett kijelentés nem bizonyított.
Megállapítja például, hogy a törvényhozó hatalom részérõl számos visszaélés történt a zárszámadás összeállításakor.
(18.20)
Ez az egy megállapítás két dologban is félrevezeti a hallgatóságot, miközben nagyon tetszetõsen hangzik. Egyrészt a zárszámadást nem a törvényhozó hatalom állítja össze, így visszaélést sem követhetett el, másrészt az Állami Számvevõszék négykötetes jelentésének egyetlen sora nem utal visszaélésre.
A vámbiztosíték bevételként történõ elszámolását a vezérszónok a mérleg szándékos meghamisításának minõsítette. Ennél a kijelentésnél a képviselõ úr figyelmen kívül hagyta az államtitkár úr kifejtését, az Állami Számvevõszék errõl szóló jelentését és a parlament tavalyi döntését. Ha mindez elkerülte volna éleslátásának horizontját, akkor legalább a szándékosságot illett volna elhagyni a minõsítés során.
Gondolom, nemcsak én, hanem sokan mások kíváncsian várták annak kifejtését a vezérszónok úr hozzászólásában, hogy az egyszeri leértékelés és az elõre bejelentett többszöri apró leértékelés miért ugyanazon hatást fejti ki. Nos, nem sorolom, de mindez azt is mutatja, hogy nemcsak a koalíciónak kellene a '94-es zárszámadáshoz módosító indítványokat beterjeszteni.
Ezek után három kérdésrõl kívánok szólni, mindhárom kérdés többször lett érintve a vitában, de ennek ellenére a legutóbbi költségvetési bizottsági ülésen még mindig heves vita bontakozott ki mind a vámbiztosíték elszámolásáról, mind a cél- és címzett-támogatások maradványértékének elszámolásáról.
Elõször a vámbiztosíték elszámolásával kapcsolatban kialakult álláspontomat szeretném kifejteni.
A vámbiztosíték 1992. augusztus elején került bevezetésre az azonnali vámfizetési kötelezettség jogszabályi elõírásával egyidejûleg. 1993. december 31-ig a vámbiztosíték számlára befizetésre került 32 milliárd forint, kifizetésre 19 milliárd forint, az év végi egyenleg 13 milliárd forint.
1994. december 31-ig ugyanezek az értékek: a befizetés 81 milliárd forint, a kifizetés 57 milliárd forint, s az egyenleg 23 milliárd forint.
Az Állami Számvevõszék nem vitatja azt, hogy a Pénzügyminisztérium a jogszabálynak megfelelõen kezeli - bevételi és nem letéti számlán - a megfizetett vámbiztosítékot. Ugyanakkor kifogásolja, hogy már akkor bevételként veszi figyelembe, amikor a bizonylati alátámasztást jelentõ vámhatározat kiadása csak a következõ évben történik meg.
Az Állami Számvevõszék azt állítja, hogy a vámbevételként kimutatott összeg nagyobb részét a következõ költségvetési évben más bevételi jogcímen számolják el, kisebb hányada nem is lesz a költségvetés bevétele, mert visszautalják a vámbiztosítékot befizetõ importõrnek. Ez majdnem pontosan igaz is, csakhogy például az 1993-ban megfizetett vámbiztosítékhoz kapcsolódó 1994-es határozat utáni elszámolás nem az 1993. évi vámbiztosítékkal szemben kerül elszámolásra, hanem az 1994-es vámbiztosíték-bevételi számlával szemben, amelynek az induló egyenlege nulla. Az induló nulla egyenleg a vita szempontjából nagyon lényeges. Ez másképpen fogalmazva azt jelenti, hogy az adott év elejétõl befolyó tényleges biztosítékokkal kell a korábbi idõszakban keletkezett vám- és adókötelezettségeket átutalni az aktuális költségvetési bevételi számlára, így az adott évi vámbiztosíték számlán szereplõ összegek csak egyszer kerülnek költségvetési bevételként elszámolásra. Ez pedig azt jelenti, hogy nem merülhet fel bevételduplázódás sem éven belül, sem évek között, és ezért nem lehet bújtatott hiánynövekményként felfogni a vámbiztosíték számla év végi egyenlegét.
Egy kis mértékû torzítást persze mégis mutat a fentiek szerinti elszámolási mód, ez pedig abból fakad, hogy az év folyamán folyamatos állományváltozás történik a vámbiztosíték számlán. Ez mintegy 90 százalékban a költségvetési bevételi számlákra való utalást jelent, a fennmaradó esetekben pedig az importõröknek történõ visszafizetést. Ez az a rész, amely tulajdonképpen jogszerûen kerül a költségvetésbe, de valójában nem igazán tekinthetõ az adott évi bevételnek, igaz, a következõ évben a tényleges vámbevétel ugyanilyen mértékben csökken. Az ellentmondást azonban az 1993. évi zárszámadásról elfogadott törvény jóváhagyta, így mindaddig, ameddig elõremutatóan nem történik meg az államháztartási törvényben a megfelelõ rendezés, az 1994. évben meghozott törvényt minden további nélkül lehet precedens értékûként kezelni.
A második kérdéskör a helyi önkormányzatok cél- és címzett-támogatásai fel nem használt év végi maradványának kezelése, számításba vétele.
Az Állami Számvevõszék azt kifogásolja, hogy a fel nem használt elõirányzatot az ÁFI Rt. a központi költségvetésbõl lehívja, ily módon a költségvetés kiadási oldala növekszik, miközben tényleges teljesítés a lehíváshoz nem tapad.
Az 1992. évi LXXXIX. törvény szerint, amely a cél- és címzett-támogatásokat hivatott szabályozni, mind az ÁFI, mind a költségvetés törvényesen jár el akkor, amikor a maradványösszeg lehívásra, illetve átutalásra kerül. Ezzel szemben az államháztartási törvény nem teszi lehetõvé olyan lehívások kiadásként történõ elszámolását, amelyek nem meghatározott feladat ellentételezését jelentik. A korábbi évek gyakorlata egyébként hasonló volt a zárszámadási törvényben foglalt megoldással. E tekintetben sem nélkülözhetõ a jövõ évi költségvetésben az Állami Számvevõszék által felvetett probléma rendezése, de a beterjesztett törvényt e tekintetben nem indokolt módosítani.
A harmadik kérdéskörrõl azért szeretnék beszélni, mert Szilágyiné Császár Terézia képviselõ asszony múlt heti hozzászólásában hangsúlyosan szólt a belföldi adósságszolgálat feszítõ tényérõl. Amikor az adósságszolgálat nagyságát bemutatjuk, akkor járunk el korrekt módon, ha az adósságszolgálat kiadásával párhuzamosan nem hallgatjuk el az adósságszolgálattal kapcsolatos bevételeket, amely a zárszámadás szerint 96 milliárd forint, és így a nettó teher nem 360 milliárd forint, hanem csak 264 milliárd. És ha innen közelítjük az esetleges változtatási lehetõségeket, akkor a jövõben akár nagyobb is lehetne a mozgástér, fõleg akkor, ha például az 1992. évi hitelkonszolidáció során állami tulajdonba került követelések kezelése nem az indoklásban leírtak szerint valósult volna meg, ugyanis 98,5 milliárd forint volt az a követelés, amit az állam '92-ben kivásárolt a bankoktól, a kezelést - szerzõdés szerint - az MBFB Rt. végezte, majd 1994. évben 6,4 milliárd forint került értékesítésre - ennek bevétele a költségvetésben szerepel.
Ami a mozgásteret szûkíti, az az, hogy 7,6 milliárd forint névértékû rész apportálásra került a kezelõ bankba, és szintén a kezelõ bank 63 milliárd forint névértékû részt megvásárolt.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a követelések döntõ része, igaz, nem tudni milyen bevétel fejében, kikerült a költségvetés látókörébõl, és ennek hozama csak a banki osztalékból remélhetõ.
Mindezzel csak arra szerettem volna ráirányítani a figyelmet, hogy elõfordulhat az is, hogy a mozgástér a szükségesnél nagyobb mértékben került leszûkítésre.
Több ellenzéki felszólalás igyekezett azt sugallni, hogy a belsõ adósság utáni magas terhek okozója az 1994 júliusban hatalomra lépett kormány nem megfelelõen megválasztott gazdaságpolitikájából származtatható.
Gyakran hangzik el, zárszámadástól függetlenül is, pozitív kicsengésû utalás az elõzõ kormány utolsó félévében mutatkozó inflációs ráta alacsony szintjére. Valóban, a hónap/hónapban számított fogyasztói árindex az év elsõ hónapjaiban rendre közelebb volt a 115 százalékhoz, mint a 120 százalékhoz, de - és erre nyomatékosan szeretném felhívni a figyelmet - ugyanezen idõponttól a diszkont kincstárjegyek átlaghozama rendre 6-7 százalékkal meghaladta ezen értéket, sõt július végére elérte a 10 százalékot, vagyis 1994-ben nemcsak teljesítménnyel alá nem támasztott reálbér-növekedés volt, hanem 6-10 százalék reálhozamot biztosító diszkontkincstárjegy-kibocsátás.
(18.30)
Ez pedig azért döntõ, mert a pénzpiacon kint levõ és általában félévenkénti kamatfizetésû államkötvények kamat-megállapítása a diszkont kincstárjegy- hozamok alapján történik. Amikor az 1994. évi belsõ adósságállomány terheinek nagyságát értékeljük, nem tekinthetünk el attól a fontos tényezõtõl, hogy az államadósság után fizetendõ kamatok általában nem a kamatfizetéskor, hanem az értékpapírok kibocsátásakor kerülnek megállapításra.
Például a konszolidációs kötvények kamata a korábbi hat hónap, kilencven napos diszkont kincstárjegy átlaghozamával azonos, tehát a '93 végén kibocsátott kötvények kamatát, amit '94-ben kell megfizetni, a '93-as év második felének 125 százalék körül mozgó diszkont kincstárjegy-hozama determinálja.
Mindezt nem árt figyelembe venni akkor, amikor a pótköltségvetést '94-ben benyújtó kormányt úttévesztéssel illetik az ellenzéki sorokban. Egyoldalú és hamis az a megközelítés, ami az idõzített bomba megtalálóját marasztalja el a bomba telepítõje helyett. Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)