DR. BALSAI ISTVÁN, a Magyar Demokrata Fórum képviselõcsoportjának vezérszónoka: Tisztelt elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyûlés! A büntetés-végrehajtással kapcsolatos ügyek elég ritkán kerülnek a parlament elé. Azt hiszem, hogy ez az egyik oka annak, hogy sokéves, ha nem is késlekedés, de elõkészítés után végre egy olyan jogszabályt, végre egy olyan törvényjavaslatot tárgyalhat az Országgyûlés, amely egy meglehetõsen mostohán és nem a tényleges tevékenységek súlyának megfelelõen kezelt igazságszolgáltatási intézményrendszert legalábbis nagymértékben újra kíván szabályozni.
Ennek a javaslatnak a legnagyobb elõnye, és amely miatt a Magyar Demokrata Fórum támogatta is az általános vitára alkalmasságát - és azt hiszem, nem árulok el titkot, hogy fõ vonásaiban magát az elfogadást is jelen állapotában is támogatni tudnánk -, az, hogy van, hogy megszületett. A legnagyobb elõnye a javaslatnak az, hogy egy, 1979-ben datálódott és nem törvényi szintû szabályozás helyébe lép. Tulajdonképpen elsõ ízben ad valóban törvényi szabályozást a büntetés-végrehajtás fontos kérdéseit illetõen.
Hogy miért részleges, annak oka az a törvényszerkesztési gyakorlat, kormányzati gyakorlat, amely alól nem volt mentes, õszintén mondom, önkritikusan, az elõzõ kormányzat sem. Hogy nem tud mindent egyszerre, egy kódexben megvalósítani, annak több oka van, hiszen összefüggenek a kérdések a büntetõeljárás egészének rendezetlen kérdéseivel, sõt ezen túlmenõen az ügyészséggel kapcsolatos szabályozási körrel is. És természetesen elsõdlegesen a jogállami törekvések jegyében mégiscsak az vezette az elõzõ kormányzatot is, és az önök, akkori ellenzéki pártok helyeslése mellett, hogy elsõsorban a fogva tartottak jogait kell kodifikálni, elsõsorban azokat a nemzetközi egyezményeket, azokat a börtönszabályokat kell a fogva tartottak érdekében az állampolgári és emberi jogok és a büntetõeljárás szenvedõ alanyai szempontjai szerint megteremteni, amelyeket csak követhet a szervezeti, és majd ezek szerint harmadsorban a szervezetnél dolgozó munkatársak, a nehéz, és azt hiszem, hogy még egyszer hangsúlyozom, kevés figyelmet kapó, de felelõsen dolgozó személyzet tagjainak jogállását rendezõ kérdések, törvények.
Tehát ez a középsõ javaslat a szervezeti kérdéseket rendezi, és azt hiszem, nem véletlenül idézhetem Deák Ferencet, aki, nyilván mindenki tudja, nemcsak politikusként, hanem büntetõjogászként is igen sok tapasztalatot szerzett, és még nem miniszter korában jelentette ki a reformkori börtönügyi viták kapcsán, hogy hiába az anyagi jog tudományos mûvelése, a büntetésrõl vallott teóriáknak kidolgozása és hirdetése vagy a kiszabás elveinek a kidolgozása, ha minden elképzelések megbuknak a diszfunkcionális végrehajtáson. Nos, mennyire idõszerû ez, napjainkban is, azt hiszem, ez az idézet, amely tehát az 1840-es reformkori országgyûléseken, 40-es évekbeli országgyûléseken hangzott el.
A jogbizonytalanság tehát, amely a büntetõeljárás szervezeti kérdéseinek a jelenleg hatályos szabályozásából fakad, mindenképpen most már elodázhatatlanná tette ennek a kérdésnek a törvényi megoldását.
Üdvözöljük azt az új szemléletet a törvény kapcsán, amely a büntetés- végrehajtási szervezetek legfontosabb szabályozási tárgyaként tulajdonképpen a büntetés-végrehajtási jogviszony tartalmát fogalmazza meg, és ennek kapcsán tágítja azt.
Tágítja egyfelõl a büntetés-végrehajtási személyzet személyi állománya rendvédelmi feladatainak a meghatározása szempontjából, másrészt pedig a gazdálkodó szervezetekben folyó munkát, és ezzel kapcsolatos tevékenységet is a büntetés-végrehajtási jogviszony keretébe emeli be.
Ezek közül a nézetünk szerint fontosabb tágítás, amellyel talán bõvebben lehetne foglalkozni, a büntetés-végrehajtási intézményrendszernek mint fegyveres rendvédelmi szervnek a definiálása. Én tudom azt, hogy a jelenleg hatályos jogi szabályozás a rendészeti, rendõrségi törvényen alapulóan ezt törvényesen megengedi, hiszen ennek a rendõrségi törvénynek a 97. szakasza a rendõrség, a határõrség, a polgári védelem, a hivatásos tûzoltóság, a Vám- és Pénzügyõrség mellett a büntetés-végrehajtási testületet is rendvédelmi szervek között sorolja föl. Ez magától értetõdõen tehát legitim, és azt hiszem, hogy teljesen helyénvaló meghatározás.
Ami viszont nem eléggé szabályozott ebben a törvényben, és azt hiszem, hogy a továbbiakban majd a részletes vita során erre vissza fogunk térni, hogy melyek a határai a büntetés-végrehajtási tevékenységnek a büntetés- végrehajtási intézet falain kívül. Ezt a törvényjavaslat nagyon nagyvonalúan, és úgy érezzük, nem kellõen árnyaltan szabályozza, és itt nemcsak arra kell gondolni, a szokásos példára, amely hírként is a közvélemény számára megjelenik a büntetés-végrehajtás hétköznapjai során, hogy megszökik valaki a börtönébõl, egy fogva tartott, és a büntetés-végrehajtási testület tagjai most rendvédelmi szervezet tagjaiként meddig és milyen körülmények között üldözhetik, mennyit és mit tehetnek az elfogásáért, vagy milyen együttmûködésre kötelesek a rendõrséggel vagy más rendvédelmi szervekkel. Nem tartjuk megnyugtatónak azt a gyakorlatot, amely most már évtizedes gyakorlat, amely különbözõ, nem nyilvános együttmûködési megállapodások keretében rendezi ezt a helyzetet.
(12.20)
Hiszen ha úgy definiáljuk a büntetés-végrehajtást mint rendvédelmi szervet, akkor ennek a konzekvenciáit ennél részletesebben le kellene vonnia a törvénynek, és a javaslatnak törvényhozó számára is ajánlania kellene - legalábbis nagy vonalakban - ezt a rendvédelmi feladatot konkrét tartalommal megtöltõ szabályozást.
Másfelõl ennek, az intézet falain kívül esetleg felmerülõ rendvédelmi funkciónak az ellátása ugyancsak elnagyoltan került megfogalmazásra a javaslatban, ha a büntetés-végrehajtási szervezet dolgozója nem a fogva tartottak tekintetében, hanem a munkája során vele kapcsolatba kerülõ és az igazságszolgáltatás egyéb résztvevõit illetõ fenyegetõ veszélyhelyzetet kell hogy felszámoljon vagy abban valamilyen formában közremûködjön. Itt a - szintén szokásos és elég köznapi - példa, amikor a tárgyaláson az elõállított, fogva tartott vádlott mellett munkáját teljesítõ büntetés-végrehajtási dolgozónak azt kell észlelnie, hogy a bírót, az ügyészt, a védõt vagy akár a közönség soraiban helyet foglalót akár nem a vádlott, hanem mondjuk, a tanú vagy a sértett, vagy éppen a közönség soraiból valaki oly módon inzultálja, ami az illetõ személyes szabadságát sérti vagy azt közvetlenül veszélyezteti - a törvény fogalmazása szerint. Tehát ilyen esetekben a büntetés-végrehajtási szervezet tagjának mint rendvédelmi szerv tagjának a fellépése nemcsak szükségszerû, gondolom, hanem teljesen életszerû is.
Ennek az elnagyolt szabályozásnak igen furcsa következményei lehetnek, hiszen jelenleg a javaslat szabályozása ennek a kereteit és a határait egyáltalán nem próbálja megragadni. Elismerem, hogy ez nem könnyû, és valóban, a konkrét esetre gondolva, szabályozni talán nem is lehetséges. De így fölmerül az a rossz érzése a figyelmes olvasónak és a törvényhozás tagjának, hogy nem ad-e túl tág teret ez a rendvédelmi szervként történõ meghatározás a büntetés-végrehajtási szervezetben dolgozóknak az alapvetõ tevékenységétõl eltérõ, de mindenképpen valamilyen fellépést igénylõ esetben intézkedési jogosultságként.
Egyetértünk azzal - és azt hiszem, ebben senki nem fog vitatkozni -, hogy a büntetés-végrehajtási szervezet mint intézményrendszer közvetlenül a kormány irányítása és felügyelete alatt áll, és a kormány az igazságügy-miniszter útján - úgy, mint jelenleg is van, most már több mint harminc éve - irányítja ezt a szervezetet. Azt hiszem, azzal is egyet kell érteni, hogy a normatív irányítás az elsõdleges, de ezen túlmenõen természetesen konkrét, egyedi utasítások adására is lehetõséget ad a törvény a miniszter számára, mindig az országos parancsnokon keresztül. Ez a szabályozási módszer, azt hiszem, egyetértésre fog találni, nemcsak a Magyar Demokrata Fórum, hanem általában a parlamentben ülõ pártok részérõl.
Amivel nem értünk egyet és amit kifogásolunk, hogy ennek a következetes végiggondolása a javaslat egy korábbi változatában azt is tartalmazta, hogy a szervezetet, a büntetés-végrehajtás egészét a miniszter képviseli az Országgyûlés, adott esetben egy bizottsági szintû szerve elõtt vagy éppen a kormányüléseken, és a miniszter készíti elõ a költségvetését. Azt hiszem, magától értetõdõ lenne, hogy a kormány közvetlen irányítása alatt álló testülettel kapcsolatban - amely az alkotmányban fel nem sorolt és nem különleges jogállású testület - a miniszter irányításának és felügyeletének megléte esetén a képviseleti jog és a költségvetéssel kapcsolatos javaslattétel, illetõleg elõkészítés is a miniszter hatáskörébe kerülne. Azt hiszem, nem lenne ezt fölösleges ebben a törvényben is rögzíteni.
Egyetértünk azzal, hogy a törvényjavaslat különbséget tesz az intézetek és intézmények között - ha talán nem is szerencséset. Talán a közvélemény számára kevéssé ismert, hogy büntetés-végrehajtási intézetnek magyarul a börtönöket hívják, tehát ahol a fogva tartottak fogva tartása folyik és a büntetések végrehajtása. Ettõl eltérõ az intézmények funkciója, amelyek a büntetés- végrehajtás egészének érdekében fejtenek ki tevékenységet, vagy éppen speciális, nem fogva tartási tevékenységet látnak el, akár szociális, egészségügyi vagy más funkciót.
Úgy gondolom, hogy az intézet és intézmény ilyen formán történõ szétválasztása jelenleg a magyar jogi közgondolkodásban és a jogi szövegezésben még nem eléggé világos. Nem tudom, szerencsés-e ez. Õszintén szólva az intézetek és az intézmények közötti különbséget nagyon könnyen összemoshatóvá teszi, és azt hiszem, a törvényszerkesztésben ez nem teljes mértékben helyeselhetõ megoldás lenne.
Megállapodásunk alapján nem kívánom érinteni a Magyar Demokrata Fórum szónokaként a büntetés-végrehajtási törvényjavaslat gazdálkodással kapcsolatos elõírásait - erre Rubovszky György képviselõtársam fog kitérni. Azzal az egyetlenegy megállapítással szeretnék csak ezzel a fejezetrésszel foglalkozni, hogy úgy érezzük, mindazok a törekvések, amelyek a korábbi években is a büntetés-végrehajtás nagyon nehéz gazdasági helyzetét, finanszírozását jellemezték - ezen belül is a vállalatszerû mûködésbõl a piaci gazdálkodáshoz történõ igazodás alapján mindenkivel azonos pozícióba kerülõ börtönvállalatokat -, nem voltak elegendõek ahhoz, hogy a helyzetük megszilárduljon. A legjobb törvény is kevés lesz ehhez, a finanszírozást és az állami feladatvállalást beleértve. Még egyszer mondom: ez a gazdaság által megengedhetõ mód, de a költségvetésen keresztül történõ juttatást nem tartjuk felválthatónak semmivel. De mondom, bõvebben én ezzel nem kívánok foglalkozni.
Talán egyetlenegy dolgot emelnék még ki, tisztelt Országgyûlés. A törvényjavaslat, bár a büntetés-végrehajtás szervezetével foglalkozik elsõsorban, mégis, itt is tesz egy fontos gesztust - mégpedig jogállami gesztust - az elítéltek, a fogva tartottak jelenleg nem kielégítõen szabályozott helyzetét illetõen. Arra gondolok, hogy a jelenleg hatályos szabályozás a kárt okozó elítélttel kapcsolatos kártérítést bíróság elõtt nem a szokásos módon érvényesíthetõ intézeti határozatként fogalmazza meg. Ez a javaslat ezzel a helytelen és nem jogállami megoldással szakít, és mind az intézet - tehát a kártérítési határozatot hozó -, mind pedig az elítélt részére a bírói utat kötelezõvé, illetõleg lehetõvé teszi.
Tisztelt Országgyûlés! Mi a magunk részérõl - mint ahogy azt már jeleztük a Magyar Demokrata Fórum részérõl - a javaslattal fõ vonalaiban egyetértünk. Néhány módosítást az itt felvetett problémák megoldása érdekében azonban meg fogunk tenni, elsõsorban a már most elmondottak és a gazdálkodással összefüggõ kérdések terén. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)