DR. SEPSEY TAMÁS (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselõtársaim! A Magyar Országgyûlés emberjogi bizottsága a múlt héten kétnapos együttes ülést tartott a szlovák országgyûlés illetékes társbizottságával. Ezen két napnak a tapasztalatai, az ott elhangzottak, a részünkre átadott írásos anyagok tanulmányozása során jutottam arra az elhatározásra, hogy ez valóban egy olyan ügy, amely miatt elfogultság nélkül föl kell szólalni a Magyar Országgyûlésben, anélkül, hogy ránk lehetne sütni a "nacionalista", a "soviniszta" és egyéb hasonló jelzõket.
E kell mondanom elöljáróban azt is, hogy a velünk jelen levõ kormánytisztviselõk - Lábody államtitkár úr, Tabajdi államtitkár úr - mindvégig nagyon higgadtan képviselték a magyar érdekeket. Jó volt hallani az õ elõadásukat, és jó volt érezni, hogy úgy tûnik, ezen a téren semmifajta különbség nincs a kormányzat jelenlegi megnyilatkozása és szerény személyem mint egy ellenzéki képviselõ szándéka között.
A helyzet azonban megköveteli azt, hogy ne csak szûk körben, bizottsági körben értesüljön a Magyar Országgyûlés, illetõleg a nagyar lakosság a szomszédunkban történtekrõl, hanem esetleg szélesebb tájékoztatást is kapjon, jelenleg hogy áll az a kérdés, amely számunkra igen sokat jelent. Igen sokat jelent, mert minden negatívum ellenére, azt hiszem, egyetlenegy dologban egyet kell értenünk, és ez az, hogy nekünk együtt kell mûködnünk és együtt kell élnünk a szomszéd országokban lakókkal, és a határon túl élõ magyaroknak az érdekében meg kell próbálnunk az együttmûködést még akkor is, ha annak az együttmûködésnek a feltételei sok esetben számunkra kedvezõtlenek.
Azt is tudnunk kell azonban, hogy vannak olyan határok, vannak olyan pontok, amelyeken nem léphetünk át, ahonnan nincs már tovább hátrálnunk, mert saját önmegbecsülésünket, magyarságtudatunkat nem adhatjuk föl. Nem adhatjuk föl, és ha nem emelünk szót a határon túl élõ magyarok alapvetõ jogainak biztosítása érdekében, akkor nagyon nagy hibát követünk el.
Tisztelt Képviselõtársaim! Elöljáróban szeretnék néhány jogszabályhelyet idézni; azért, hogy a nem hozzáértõk számára is egyértelmûvé váljon, hogy azok a kifogások, amelyek majdan, a késõbbiek folytán elhangzanak a szlovák nyelvtörvénnyel kapcsolatban, nem nacionalista túlfûtöttségû kifogások, hanem megalapozottak. Megalapozottak, mert a jelenleg hatályos szlovák alkotmány, a Szlovákia által aláírt és ratifikált, illetõleg aláírt, de még nem ratifikált, de a nemzetközi szokásjog alapján azért kötelezõ normákba ütköznek.
Ennek kapcsán elõször hadd hivatkozzam a Magyar Országgyûlés által már ratifikált keretegyezményünk preambulumának negyedik francia bekezdésére. Ez a bekezdés szól arról, hogy a szerzõdõ felek felelõsséget éreznek azért, hogy védelemben részesítsék és elõmozdítsák a területükön élõ kisebbségek nemzeti vagy etnikai, kulturális, vallási és nyelvi identitása megõrzését és elmélyítését.
Az alapszerzõdés 12. cikkének (6) bekezdése szól arról, hogy a szerzõdõ felek támogatják a másik állam nyelvének oktatását az iskolában és a nem oktatási intézményekben.
A 14. cikk kimondja, hogy a szerzõdõ felek erõsítik az országaik eltérõ etnikai, vallási, kulturális és nyelvi eredetû állampolgárai közötti tolerancia és megértés légkörét. Erre hangsúlyozottan szeretnék utalni majd akkor, amikor képviselõtársaimmal ismertetem a szlovák nyelvtörvényjavaslat indokolását. Mennyiben van összhangban ez a két ország állampolgárai megértésének és toleranciájának az elõsegítésével?
A 15. cikk adja a jogalapot ahhoz végsõ soron - leszámítva az általános emberi jogokat -, hogy megszólalhatunk ebben a kérdésben, anélkül, hogy a belügyekbe való beavatkozás vádjával illetnének minket. Ugyanis a 15. cikk kimondja, hogy a kisebbségek jogainak védelme nem kizárólagos belügy, tehát a Magyar Országgyûlésben meg lehet szólalni minden további nélkül a határon túl élõ kisebbségek ügyeiben is. A 15. cikk nagyon részletesen szól a különféle jogosítványokról, az anyanyelvhasználatról, a kulturális, oktatási intézmények mûködtetésének jogáról. Ezeket nem kívánom ismertetni, hisz azt hiszem, ezek mindannyiunk elõtt ismeretesek.
A szlovák alkotmány 34. cikke az, amely nagyon lényeges a Szlovákiában élõ magyarok számára.
(19.00)
Ezen cikk (1) bekezdése lehetõvé teszi, hogy a nemzeti kisebbségek vagy csoportok számára biztosított a sokoldalú fejlõdés, mindenekelõtt az a jog, hogy kisebbségük vagy csoportjuk más tagjaival közösen fejlesszék saját kultúrájukat, az a joguk, hogy saját anyanyelvükön terjesszenek és fogadjanak be információkat, hogy nemzetiségi szervezetekbe tömörüljenek, hogy mûvelõdési és kulturális intézményeket alapítsanak és tartsanak fenn. A (2) bekezdés pedig lehetõvé teszi, hogy ugyanezen nemzeti kisebbségekhez vagy etnikai csoportokhoz tartozó polgárok számára a törvény által megszabott feltételek mellett az államnyelv elsajátításán túl biztosított a saját nyelven való mûvelõdés joga, saját nyelvük használata a hivatali kapcsolatokban. Az alkotmánynak ezt a paragrafusát bontotta ki a 428/1990-es törvény, amelynek a 6. § (2) bekezdése lehetõvé tette, hogy azokban a községekben, illetõleg városokban, ahol a nemzeti kisebbség számaránya a 20 százalékot meghaladja, a hivatali érintkezés nyelve a kisebbség nyelve is lehessen.
A szlovák alkotmány 11. cikke kimondja, hogy az emberi jogokra és alapvetõ szabadságjogokra vonatkozó szerzõdések, melyeket ratifikáltak és közzétettek, elõnyt élveznek a saját törvényekkel szemben, ha az alapvetõ jogokat és szabadságjogokat nagyobb terjedelemben biztosítják.
Ezen jogszabályi ismertetés után hadd mondjam el, hogy a bizottság tagjainak átadtak egy kormánykiadványt. Ez a kormánykiadvány kétnyelvû, "A megértésrõl van szó" címet viseli. Azért vagyok kénytelen ebbõl idézni, mert mindezek az alkotmányi és nemzetközi szerzõdésekbõl következõ jogosítványok, a szlovák-magyar alapszerzõdés preambuluma, illetve azt követõen a tolerancia és a megértésre való hivatkozás ennek a kormánykiadványnak a fényében értékelhetõek.
Ez a kormánykiadvány arról szól, hogy annak ellenére, hogy Dél-Szlovákiában a betelepített magyar nemzetiségû polgárok nincsenek jelentõs túlsúlyban - s itt azért a szóhasználatra szeretnék utalni, hisz a "betelepített magyar nemzetiségû polgárok" kifejezés azt jelenti, hogy a több száz éve ott lakókat nem tekintik honosnak -, tehát õk, a betelepített magyar nemzetiségû polgárok nincsenek túlsúlyban, de olyan asszimilációs tevékenységet folytatnak, hogy ez az ott élõ szlovák nemzetiségû polgárok számára diszkriminatív és elítélendõ. Még egyszer hangsúlyozom: "A megértésrõl van szó" - ezt a címet viseli. Utána a szerzõ részben történelmi fejtegetésekbe bocsátkozik, de a történelem megítélése véleményem szerint legyen a történészek dolga; csakhogy az egyoldalú beállítás nem biztos, hogy segíti a kölcsönös megértést és a szellemet. De utána igen sajnálkozva említi, hogy Szlovákiában mind a Nemzeti Tanácsban, az ottani országgyûlésben a magyar képviselõk létszáma nagyobb, mint a nemzetiség aránya, és szintén sajnálkozva említi, hogy a városok képviselõ-testületében szintén nem nemzetiségarányos az összetétel.
Igen tisztelt Képviselõtársaim! Mi többször hangsúlyoztuk ott, hogy igen eltérõ a felfogásunk az államrendrõl, igen eltérõ a felfogásunk a jogrendrõl. Azt hiszem, ha egy országban választások vannak és a választások eredményei nem tükrözik a nemzetiségi összetételt és adott esetben ez pozitívum a nemzetiségek számára, akkor nem biztos, hogy a kormány által kiadott írásmûben kritizálni kell, hogy hogy lehet az, hogy demokratikus választások alapján nem nemzetiségi arányú összetétel alakult ki. Számunkra természetes lehet az, hogy demokratikus választások esetén az eredményt el kell fogadni: az demokratikus; úgy látszik, vannak, akik meg akarják változtatni a rendszert, hogy a nemzetiségi arányok egyáltalán ne érvényesüljenek. Sajnos van is utalás ebben a kiadványban erre, hisz a közigazgatási átszervezés egyik okaként a szerzõ megemlíti: szükséges lenne, hogy az etnikai túlsúly sehol ne érvényesüljön.
Az oktatással kapcsolatban ismét igen kétarcú a szerzõ. Kétarcú, mert egyrészt nagy sajnálkozását fejezi ki, hogy Dél-Szlovákiában vannak olyan szlovák óvodások, akik kénytelenek magyar tannyelvû óvodába járni. De akkor, amikor kiderül - statisztikai adatokkal õ is hivatkozik rá -, hogy a magyar nemzetiségû óvodásoknak több mint 25 százaléka szlovák vagy vegyes tannyelvû óvodába jár, akkor ezt már úgy interpretálja, hogy ez a szülõk helyes döntése.
Még egyszer hangsúlyozom, amit elõször mondtam: ezeket az adatokat, információkat nem azért mondom el, hogy fokozzam az indulatokat, hanem hogy a Magyar Országgyûlés tagjai reálisabban ítéljék meg a helyzetet. Reálisabban ítéljék meg, hisz az alternatív oktatás bevezetése elleni tiltakozó hullámot a szerzõ úgy minõsíti, hogy ez a magyar politikai pártok és egyes pedagógusok vad kampánya volt. A "vad kampány" megértéséhez hadd mondjam el, hogy az elképzelések szerint az óvodában az óvodás korú magyar gyerekekkel egy nap öt órán keresztül foglalkozott volna a szlovák anyanyelvû óvónõ - ez lenne az alternatív oktatás. Miután többségünk gyakorló apa vagy édesanya, jól tudjuk, hogy ha egy óvodás korú gyermek nyolc órát van az óvodában, abból körülbelül két órát alszik, minimum másfél óra az étkezése - ha ezen felül még öt órán keresztül foglalkoznak vele szlovák nyelven, mikor lehet magyar nyelven tanulni ennek a gyermeknek? De azért ez megfelelõ lenne ahhoz, amit az idézett írásmû szerzõje elõrevetít, hogy Dél-Szlovákiában alapvetõ probléma, hogy a mûvelõdési intézményekben többségében magyar nyelvû alkalmazottak vannak, és mintegy megsejdíti, hogy ezt meg lehet változtatni, mert csak el kell õket küldeni; és rossz a pénzelosztás aránya, mert túl sokat kap a magyar nyelvû kultúra. Tényleg sokat kap a magyar nyelvû kultúra?!
Ehhez képest hadd ismertessem, tisztelt képviselõim, hogy a Csemadok - azt hiszem, ebben a parlamentben néhány interpellációban, illetve napirend elõtti felszólalásban elhangzott - a korábbi állami támogatásból szinte semmit nem kap, a gombaszögi találkozót, a komáromi nagygyûlést és más hasonló rendezvényeket magánadományokból kellett fedeznie. Pedig a Csemadok az egyik legfontosabb magyar kulturális szervezet, amely anyagi támogatás híján nem tudja betölteni a feladatát.
A másik anyagi forrás lenne az úgynevezett Pro Slovakia Alapítvány támogatása. Ehhez az alapítványhoz 146 magyar nyelvû kézirat támogatására adtak be kérelmet - egyetlenegyet sem támogatott az alapítvány. Ugyanúgy nem támogatta a Madách Kiadó és egyéb helyi könyvkiadók magyar nyelvû kérelmét sem. Így kell megítélnünk a határon túli magyar nyelvû oktatás támogatását az alapszerzõdés, a szlovák alkotmány tükrében.
Az egyházi problémákról nem kívánok szólni. Tény és való, hogy Szlovákiában van két püspök, aki tud magyarul; de Sokol püspök úr - aki állítólag az egyik püspök, aki tud magyarul - a bizottság tagjaival tolmács útján érintkezett. El tudom képzelni, hogy a híveivel is esetleg tolmács útján érintkezik.
(19.10)
Igen tisztelt Országgyûlés! Ennek a tükrében születik meg az a törvényjavaslat, amely - annak ellenére, hogy Meciar miniszterelnök úr megígérte Horn Gyula miniszterelnök úrnak, hogy elõzõleg a szlovák parlament magyar nemzetiségû képviselõi meg fogják azt kapni, s mégis be lett terjesztve a szlovák parlamenthez -, a Szlovák Köztársaság államnyelvérõl, a fogyasztóvédelmi törvény módosításáról szól.
Nem kívánom elvenni az ottani magyar képviselõk kenyerét, hogy ennek a törvényjavaslatnak a fonákságaira rámutassak. Csak két dolgot említenék meg.
Ez a törvényjavaslat - mint az indokolása tartalmazza - a szoftverek nyelvét is szlovakizálja. A számítástechnikai szakemberek ítéljék meg, hogy ez mennyiben szerencsés, mennyiben kivitelezhetõ. De amikor az egészségügyi intézményekben is szabályozza a nyelvhasználatot, akkor az indokolás tartalmazza azt is, hogy itt a latin - ugyanúgy, mint a számítástechnikában az angol - számûzendõ. Megint önökre bízom, hogy megítéljék, hogyan és miként fog mûködni a szlovák orvostudomány.
De nem ez a mi problémánk. A mi problémánk kettõs. Egyrészt a törvényjavaslat indokolása - nyugodtan kimondhatom - sérti a magyarság önérzetét, a magyarság megbecsülését, nemcsak az ottaniakét, hanem az itteniekét is. Ez az indokolás ugyanis kimondja, mintegy utaló módon, hogy "a magyar nyelv az urali nyelvcsalád finnugor ágának ugor csoportjába tartozik, elsõ írásos nyelvemléke a tizenkilencedik századból származó Halotti beszéd, a »beszéd-beseda« szó szemmel láthatóan szlovák eredetû, hasonlóan, mint az egyház, az államigazgatás, a földmûvelés és a kézmûipar területérõl származó ezer más szó". Ezzel szemben - hogy érzékeljük az ellentétet - megtudjuk, hogy "az ószlovák nyelv a negyedik európai liturgikus és diplomáciai nyelvvé vált".
*** Unknown field name ***Ítéljük meg adott esetben fordítva ezt a kérdést: ha a magyar Országgyûlés olyan nyelvtörvényt akarna elfogadtatni, amely indokolásában azzal foglalkozik, hogy a magyar nép valójában sumér eredetû és mennyivel fejlettebb kultúrájú, mint a szomszédos népek. Azt hiszem, ezt már meghaladtuk. A kultúrharcra a nemzetek között nincs szükség. Nincs szükség arra, hogy a Szlovákiában élõ magyar iskolások vagy óvodások szégyenkezzenek amiatt, hogy az õ nyelvük valójában egy jövevénynyelv, egy olyan nyelv, amely számtalan szláv szót tartalmaz. Együtt éltünk és együtt élünk! Együtt éltünk több mint ezer éven át, együtt fogunk élni még biztosan több mint ezer évig; a nyelvek kölcsönös egymásra hatása nem minõsít.
Ha itt megállna ez az indokolás, nem lenne érdemes foglalkozni vele. De sajnos továbbmegy. Továbbmegy, és utána fölsorolja az "erõszakos magyar nyelvi asszimilációnak" azokat az állomásait, mint amilyen például az 1805. évi IV. törvénycikk, amely bevezette Magyarországon a magyar nyelv használatát az államigazgatásban és a vármegyei tanácskozásokban; az 1844. évi II. törvénycikk, amely Magyarországon a magyar nyelvet hivatalos nyelvvé nyilvánította - és sorolhatnám még tovább azokat a történelmi eseményeket, amelyek hozzá tartoztak a múlt század történelméhez. De ezekbõl azt a következtetést levonni, hogy a magyar asszimiláció ellen kell megalkotni a szlovák államnyelvtörvényt, azt hiszem, enyhén túlzás.
Enyhén túlzás, mert úgy tûnik, a továbbiakban alaposak azok az aggályok, amelyek egy egyébként nem kifogásolható jogalkotói tevékenység veszélyeirõl szólnak. Ugyanis nem lenne kifogásolható - ha egy állam úgy érzi, hogy a nyelvérõl törvényt kell alkotni és a nyelvét védeni kell-, hogy ezt megtegye. Ezt megtette más állam is. A kifogásolható abban van, ha ez a nyelvtörvény nem az állam nyelvét védi, hanem a kisebbségi nyelvhasználatot igyekszik korlátozni, illetõleg az adott állam területén élõ kisebbségek ellen irányul.
A 4. §-hoz fûzött indokolás azt mondja, hogy "a dél-szlovákiai iskolákba jelentõs mértékben kerülnek irredenta tartalmú magyarországi tankönyvek és segédeszközök, amelyek azon megszûnt Magyarország iránti nosztalgia érzéseit szuggerálják, amelyet magyar államként tüntetnek fel". Az 5. §-hoz fûzött indokolás kimondja, hogy "a következetes nyelvtörvény hiánya fõként Dél- Szlovákia nyelvileg vegyes területein az államnyelvnek a nyilvános közleményekbõl, a hivatalos érintkezésbõl és a helyi tájékoztatási eszközökbõl való kiszorításához vezet. A Szlovákiában kiadott idõszaki és nem idõszaki sajtótermékek kerülik a községek hivatalos elnevezését. Elkerülhetetlen, hogy ebben a környezetben is, ahol mindenütt szlovákok is élnek, felszámolják a szlovákellenes, diszkrimináló praktikákat". Köztudott, hogy Dél-Szlovákiában többségében magyar nemzetiségû lakosok élnek.
Ez a nyelvtörvény kettõs arculatú. Kettõs arculatú, mert azt mondja, hogy nem érinti a kisebbségi nyelvhasználatot. Valójában amikor a többségi, az államnyelv használatát kötelezõvé teszi, természetesen mindenhol érinti a kisebbségi nyelvhasználatot, ahol nincs lehetõség a kisebbségi nyelv használatára.
Ilyen szempontból hadd utaljak mindjárt arra, hogy a törvény lehetõvé teszi a kisebbségek nyelvhasználatát - az alkotmányhoz hasonlóan - a bíróságok elõtt és a közigazgatásban. De a kivételt biztosító jogszabálynál - amire a büntetõ perrendtartás és a polgári perrendtartás hivatkozik - már megállapítható, hogy a harmadik jogszabály hiányzik, a közigazgatás lehetõsége. Tudniillik azt a szlovák államnyelvrõl szóló törvényt, amit korábban idéztem a 20 százalékos arány kapcsán, éppen ez a törvény hatályon kívül helyezi. Érzékelhetõ, hogy - bár az alkotmány lehetõvé teszi - a külön törvénynek, amely szabályozta ezt a használatot, hatályon kívül helyezésével nincs olyan jogszabály, amely lehetõvé tenné, hogy - mondjuk - Dunaszerdahelyen, ahol a demokratikus választások alapján a képviselõ-testület 41 tagja magyar, magyar nyelven folyjék a képviselõ-testület ülése. Mert nincs erre jogszabály, mert a korábbi megszûnik és hatályon kívül fogják helyezni. (Gellért Kis Gábor: Csak a jegyzõkönyvek szlovák nyelvûek!) Nemcsak a jegyzõkönyvek, hanem a felszólalások is.
Ugyanígy ez a jogszabály arról szól, hogy a közjogi intézményekhez csak államnyelven lehet beadvánnyal fordulni. A hivatkozott alkotmány, egyéb nemzetközi keretegyezmények biztosítják a kisebbségi nyelvhasználatot. De kivételt ez a törvényjavaslat már nem enged meg.
Az oktatás kérdésében szintén nagyon súlyos veszélyek álltak elõ. Súlyos veszélyek álltak elõ, mert az államnyelv ismeretét minden iskolában megkövetelik a tanároktól, még a magániskolákban is. Kivételt képeznek a külföldi tanerõk. Ha valamelyik tanár nem ismeri a szlovák államnyelvet megfelelõ szinten, az megbírságolható. Hogy ki fogja azt elbírálni, hogy ki hogyan és miként ismeri az államnyelvet, errõl ez a törvényjavaslat nem szól.
Tehát akkor, amikor a szlovák parlament magyar nemzetiségû képviselõi azon aggodalmuknak adnak hangot, hogy ez egy nagyon veszélyes javaslat, mert visszaélésre ad lehetõséget, akkor az jogilag valóban így van, helytálló az õ félelemérzetük, mert minden magyar pedagógussal szemben el lehet járni, bírságot lehet kiszabni, mert megállapítják róla, hogy nem kellõ mértékben ismeri a szlovák nyelvet. Holott - nagy valószínûséggel - szlovákul végezte el a fõiskolát, és úgy szerezte meg a szakképesítését.
(19.20)
A magyar nyelvû oktatás ellen veszélyforrás az is, hogy a minisztérium fogja rendeletben meghatározni, milyen tankönyveket, milyen iskolai segédeszközöket és milyen oktatási formákat lehet alkalmazni. Emlékezzünk rá, hogy az alternatív oktatás bevezetése ellen milyen felháborodással tiltakoztak a magyar pedagógusok és a magyar szülõk. Ha erre lesz érvényes jogszabály, azt kötelezõen el fogják rendelni, és ha valaki ezzel szembeszáll, az már a jogszabállyal száll szembe.
Ugyanúgy bizonytalansági tényezõ, ami egyébként teljesen természetes, hogy közhivatali tisztséget csak az tölthet be, aki bírja a szlovák nyelvet. Csak megint az nincs a törvényben szabályozva, hogyan történik annak megállapítása, hogy ki bírja a szlovák nyelvet. Arról majd talán egyesek fognak véleményt mondani, de arról ez a törvényjavaslat nem szól, hogy csak a nemzetiségeket fogják-e vizsgáztatás alá vetni, vagy esetleg azokat is, akik szlovák nemzetiségûnek születtek, de nem kellõ mélységben bírják a szlovák nyelvet. Mert Magyarországon is elõfordulnak olyan magyar állampolgárok, akik - bár magyarnak születtek -, magyarul mégsem tudnak beszélni.
Az idõ elõrehaladtával nagyon méltányolom képviselõtársaim figyelmét, ezért engedjék meg, hogy csak nagyon röviden szóljak arról, hogy a sajtószabadságot, a rádiózást, a televíziózás szabadságát is korlátozza az államnyelvi törvény. Korlátozza és olyan elképzelhetetlen elõírásokat tartalmaz, hogy például egy kisebbségi rendezvény magyar nyelven folyhat, de a konferálásnak államnyelven kell történnie és ennek meg kell elõznie a rendezvény egyéb szövegeit.
Úgy gondolom - végsõ konklúzióként -, hogy továbbra sem szabad feladnunk azt a törekvésünket, hogy megpróbáljunk jószomszédi kapcsolatok alapján együttmûködésre törekedni. A magyar történelem tanulságaiból jó következtetéseket kell levonni mindannyiunknak. Nem vitatható, hogy a polgárosuló magyar államban valóban voltak olyan törekvések, hogy a nemzetiségeket asszimilálják. Voltak olyan jogszabályok is a múlt században, amelyek elõsegítették ezt a folyamatot. Tudjuk azt is, hogy az úgynevezett magyar értelemben vett alternatív oktatás bevezetése mit jelentett az itt élõ nemzetiségek számára, azt, hogy elveszítették anyanyelvüket. Ezért jogunk van arra, hogy ennek tükrében a szomszédos országok törvényhozó testülete tagjainak figyelmét felhívjuk arra, hogy ha ugyanilyen szándékokkal próbálnak bevezetni jogszabályokat, ha a múltat akarják megtorolni a jelenben élõkön, az az emberi jogok elleni legnagyobb bûncselekmények egyike.
Ezért kérem tisztelt képviselõtársaimat és kérem a kormány jelen lévõ képviselõjét, hogy továbbra is nagyon intenzíven, minden nemzetközi fórumon adjon hangot a Magyar Köztársaság azon állásfoglalásának és álláspontjának, hogy a kisebbségek a határon túl jogosultak arra, hogy anyanyelvükön mûvelõdjenek, egymással érintkezzenek, részt vegyenek a hivatali közéletben és az ezzel szemben álló törekvések ellen a leghatározottabb eszközökkel nemcsak a magyar kormány, hanem mindazon szervezetek, amelyeknek joguk van erre, lépjenek fel. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)