DR. BOGÁR LÁSZLÓ (MDF): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Köszönöm a szót! Hozzászólásom elsõ részében az energiagazdaság privatizációjának egy szélesebb társadalmi értelmezési keretét szeretném felvázolni, illetve ebben értelmezni ezeket a folyamatokat.
Az elmúlt hat év során a magyar társadalom és a magyar gazdaság legújabb kori történelmének egyik legjelentõsebb és egyúttal persze legnehezebb átalakulási idõszakát éli át. Jól jelzi ezt, hogy a gazdasági visszaesés mélysége és idõbeli elhúzódása messze meghaladja az 1929-33-as világválság magyar gazdaságra vonatkozó adatait. Ráadásul jó okunk van feltételezni azt is, hogy az átalakulás legsúlyosabb mozzanata valójában nem az, amit eddig a legsúlyosabbnak véltünk - tehát a GDP körülbelül 20-22 százalékos visszaesése 1993-94-ig -, hanem a nemzeti vagyon drámai leértékelõdése. És bár 1988 óta furcsa módon a nemzeti vagyon nyomtalanul eltûnt a magyar statisztikai rendszerbõl, nota bene önmagában véve is szimptomatikus és meglehetõsen tragikomikus tény, hogy legújabbkori történelmünk egyik tektonikus mozgásokat kiváltó nagy átalakulását úgy éljük át, hogy menet közben, mellesleg körülbelül hét éve fogalma sincs senkinek az országban arról, hogy mi történik a nemzeti vagyon egészével, és mi történik - mert azért ez sem elhanyagolható - a nemzeti vagyon belsõ szerkezetével.
Jóllehet nyomtalanul eltûnt a statisztikákból, de a kérdést firtató elemzések szerint - ezek közé az elemzõk közé tartozik éppen az elõttem szóló Tardos Márton is, akinek ezzel kapcsolatban valamikor az év elején, talán tavasszal egy terjedelmesebb tanulmánya is jelent meg -, tehát a különbözõ becslések szerint a nemzeti vagyon nagy valószínûséggel körülbelül a felére értékelõdött le, de egyes pesszimistább becslések szerint akár ezt is meghaladhatja a nemzeti vagyonvesztés. A számok nyelvére lefordítva ez körülbelül azt jelenti, hogy - mai dollárban kifejezve - ha a '89-es GDP nagyjából 50 milliárd dollárnak felelt meg, és feltételezzük azt - és ez jogos feltételezés -, hogy a nemzeti vagyon körülbelül három és fél évnyi felhalmozott GDP-vel azonos, vagyis a '89-es nemzeti vagyon lehetett minimálisan 170-180 milliárd dollár Magyarországon, és feltételezzük, hogy felére-harmadára esett vissza, akkor bizony bármilyen megdöbbentõen is hangzik, a nemzeti vagyonvesztés akár a 100 milliárd dollárt is megközelítheti ezekben az években, ami - lássuk be! - meglehetõsen meghökkentõ.
Hozzátenném egyébként mellesleg azt is, hogy a két világháború együttes vesztesége is ennek az összegnek legfeljebb a felét érte el. Persze igaz, óriási különbség, hogy akkor ez a nemzeti vagyonpusztulás a vagyon teljes mértékû fizikai pusztulását jelentette, míg most csak - és ezt a csakot azért én idézõjelbe tenném - a piac értékítélete szerint értékelõdött le ez a nemzeti vagyontömeg, illetve éljük át ezt a nemzeti vagyonvesztést.
Ennek a hatalmas méretû veszteségnek egy része persze - és valószínûleg a nagyobbik része - teljesen elkerülhetetlen volt. Nemcsak Magyarországon, hanem a térség egészében végbement egy ilyen hatalmas kataklizma. A leértékelõdés részben úgy is felfogható, hogy a térség országaiban az itt uralkodó társadalmi-gazdasági viszonyok hatására eleve túlbecsült volt a vagyontömeg, legalábbis ennek egy része, ezt a vagyon valódi piaci értékekre való csökkenése is tükrözi. De ha így is van - erre a részre vonatkozóan is -, azzal azért tisztában kell lennünk, hogy ennek a típusú leértékelõdésnek a súlyos hatásait mindmáig senki nem elemezte ebben az országban.
Ráadásul a veszteség nagyjából egyharmada viszont valóságos veszteség, és ezt valószínûleg csak késõi korok gazdaságtörténészei fogják pontosan kimutatni, és majd azokból az elemzésekbõl derülhet ki húsz-harminc-ötven év múlva, de feltételezhetõ, hogy ezeknek egy része azért elkerülhetõ lett volna. Mindezzel azt kívánom aláhúzni, hogy - legalábbis részben - rajtunk is áll az, hogy képesek vagyunk-e mérsékelni az átalakulás már eddig is horribilis és a vártnál sokkal nagyobb transzformációs költségeit.
Most - és itt kapcsolódnék ezzel a mai témánkhoz - újabb stratégiai döntések elõtt állunk. Az energiagazdaság privatizációja a legszerényebb becslések szerint is körülbelül 7 milliárd dollárnyi vagyontömeget érint globálisan, ami azt jelenti, hogy amennyiben ezek a döntések nem megfelelõen átgondoltak, akkor valójában újabb esély nyílik arra, hogy ez a nemzeti vagyonvesztési folyamat néhány milliárd dollárral növekedjék. Tudomásul kell venni, hogy egy társadalom energiarendszere a legfontosabb - ez persze evidencia - stratégiai komplexumok közé tartozik, és akár akarjuk, akár nem, az itt lezajló folyamatok és a meghozott döntések esszenciálisan politikai és hatalmi térben formálódnak.
Mindezzel természetesen nem azt akarom állítani, hogy a szakmai elemek jelentõsége így aztán kikerülhetetlenül periférizálódik, de azt igen, hogy a szakmai szempontok is csak ebben a politikai-hatalmi térben, ezen belül és ezáltal determináltan mûködhetnek, kaphatnak szerepet. Tekintettel arra, hogy a hatalmi szerkezet egy társadalomban - nyilván a magyar társadalomban is - rövid távon is viszonylag jelentõsen változhat, hiszen egy politikai ciklus maximum négyéves, míg az energiagazdaságban most meghozandó döntések nem négy évnél, de negyven évnél is hosszabb idõre, hosszabb távra határozhatják meg a társadalom és a gazdaság mozgásterét; így aztán a dilemma azt hiszem, teljesen nyilvánvaló. Úgy gondolom, hogy a dilemma megoldásának egyetlen módja az, hogy e döntéseket megpróbáljuk a lehetõ legszélesebb körû társadalmi és politikai konszenzusra építeni. Vagyis az energiagazdaság privatizációjának alapelveit ilyen konszenzusra kellene - persze úgy kellene fogalmazni, hogy kellett volna - alapozni. Sajnos ugyanis az eddigi folyamatok nem ezt a törekvést tükrözik a kormánykoalíció részérõl.
(12.30)
Visszatérve a nemzeti vagyont érintõ problémákhoz, az egyik döntõ kérdés, hogy mi történjék az energiagazdaság privatizációjából befolyó összegekkel - ezt sokan érintették, s azt hiszem, hogy valóban nem elhanyagolható jelentõségû kérdésrõl van szó. Az idei költségvetés privatizációból remélt 150 milliárd forintos és a jövõ évi költségvetés 100 milliárd forintos bevétele arra utal, hogy a kormány az energiaprivatizáció bevételeinek nagy részét egyszerûen a folyó hiány fedezésére kívánja felhasználni. Mindjárt hozzátenném persze, hogy az adott helyzetben lélektanilag teljesen érthetõ, hogy az egyensúlyhiány szorításában túlságosan is csábítónak látszik ez a megoldás. De ez egyúttal azt is jelenti - mint azt itt néhányan jelezték -, hogy a bevétel azonosíthatatlanul és többnyire hatástalanul feloldódik a költségvetés pénztengerében.
Egyre inkább nyilvánvaló, tehát ha úgy tetszik makrogazdasági axióma az, hogy mivel a költségvetés folyó deficitjét már meghaladja a kamatkiadás, az éves kamatszolgálat, amely nem vagy csak kismértékben növeli az aggregált keresletet, ennek következtében a folyó deficit csökkentésénél sokkal égetõbb kérdés az államadósság mérséklése, éppen a horribilis kamatszolgálati teher csökkentése érdekében. Vagyis, hogyha differenciáltan közelítjük meg a kérdést, akkor a privatizációból befolyó összegeknek a folyó költségvetési hiány mérséklésére való felhasználásánál egy kicsit, legalábbis egy árnyalattal kedvezõbb, egy fokkal jobb megoldás lenne, ha az energiaprivatizáció bevételeibõl az államadósság - ahogy Tardos Márton is említette - legmagasabb kamatozású elemeit csökkenthetnénk. Ez tehát - ha úgy tetszik - egy második fokozat, de úgy gondolom, hogy sokkal célszerûbb lenne alaposan végiggondolni egy harmadik megoldást, azt, amit szintén többen említettek itt: hogy ezeket a bevételeket alapvetõen mégiscsak a reálgazdaságba kellene valamilyen módon visszaforgatni, a reálgazdaság ösztönzését kellene mindezzel szolgálni. Vagy infrastrukturális nagyrendszerek modernizációját lehetne mindezekbõl gyorsítani - azt gondolom, nagyon lényeges kérdésrõl van szó -, vagy egy másik stratégiai megoldásként, kiindulva abból, hogy a legolcsóbb és legkörnyezetkímélõbb energiafajta kétségtelenül a fel nem használt energia, így aztán, ahogy itt többen említették, valóban célszerû lenne végiggondolni azt, hogyan lehetne - hangsúlyozom, természetesen nem valami újabb etatista mákony volna ez a törekvés, hanem - egy teljesen piackonform módon egy olyan alapnak a létesítése, ahol pályázati úton lehetne hozzájutni olyan erõforrásokhoz, amelyekkel ezt az energiaracionalizálási programot ki lehetne építeni, ami kétségtelenül hozzájárulhatna az igen magas fajlagos energiafelhasználási mutatók csökkentéséhez. Vagyis ezeket az összegeket úgy kellene felhasználni, hogy stabil nemzetgazdasági hozamtöbblet forrásává váljanak, mert azt tudomásul kell venni, hogy a külföldi kézbe kerülõ energetikai vagyontömbök egy idõ után - feltételezhetõen már '97-tõl vagy '98-tól kezdõdõen, például mondjuk az áramszolgáltatóknál, azt hiszem, ez teljesen evidens - óhatatlanul jelentõs tõkekivonást is fognak jelenteni. Tehát azt gondolom, hogy az eladásból befolyó összeg felhasználásánál ezeknek az összegeknek a hozadékát kell a jövõben ezen forráskivonás fedezetéül tekinteni, legalább is ha makrogazdaságilag hosszú távon szemléljük ezeket a folyamatokat, ezt is valamilyen módon figyelembe kellene venni. Ha nem így történik, akkor súlyos következményekkel járhat, hiszen esetleg elképzelhetõ, hogy maga az egész folyamat kellõen hosszú távon sokkal inkább forráskivonáshoz fog vezetni a magyar gazdaságból, mintsem forrásnyereséghez, ami nyilvánvalóan mindnyájunk törekvése volna az akciósorozattal kapcsolatban.
Fel kell arra is készülni, hogy a következõ két év során e folyamat keretében - mint azt szintén többen említették itt, és részben persze nemcsak ebbõl adódóan, de idõben ezzel egybeesve -, energiaár-emelésekre is sor kerül. A magyar társadalomnak az átalakulásban vesztes többsége viszont már a jelenlegi energiaárak megfizetésére is alig képes, hiszen diszkrecionális jövedelemhányada egyáltalán nincs már, tartalékai szintén nincsenek, ezért igen súlyos elosztási konfliktusok kialakulásához vezethet ez a folyamat. Célszerû lenne ezért megfontolni egy olyan - és ezt is említették itt néhányan - szociális zsiliprendszernek a megteremtését, amely éppen az energiaprivatizáció bevételeibõl teremt egy olyan alapot, amely a leginkább rászoruló társadalmi rétegeknél térben és idõben széthúzná ezeket a terheket, például éppen azért, hogy az Alkotmánybíróság által mostanában többször is említett és hangsúlyozott méltányos felkészülési idõ elvét is be lehessen ezzel a folyamattal kapcsolatban tartani.
Még az áremeléseknél maradva, mondandóm utolsó részében az átalakuló energetikai rendszerek belsõ árproblémáinak egyes mozzanatairól szeretnék szólni. Dramatizálás nélkül tisztában kell lennünk ugyanis azzal, hogy bizonyos konfliktusokkal ebben a folyamatban mindenképpen számolni kell. Az energiaárak következõ két-három évben várható változásairól és azok tovagyûrûzõ makrogazdasági hatásairól mindeddig nem készült igazán differenciált és megnyugtató elemzés, pedig óriási szükség volna arra, hogy illúziók nélkül nézzünk szembe a lehetséges veszélypontokkal és kihívásokkal éppen azért, mert az energiaszektor hatalmas jelentõségû stratégiai ágazat, és az itt zajló döntések, mint ahogy azt már említettem, esszenciálisan hatalmi térben zajlanak. Fel kell készülni arra, hogy óriási erejû lobbyk nyomása fog folyamatosan érvényesülni ezekkel a döntésekkel kapcsolatban és a döntések következményei során is.
A kormány döntése alapján az energiaárakat a megelõzõ év termelõi árindexéhez igazítják, lényegében automatikusan, és ez könnyen járhat azzal a következménnyel, hogy az energiaárak emelése az elõttünk álló évek során az inflációs folyamatok meghatározó elemévé válhat, és olyan determinációs pályára tereli vagy olyan determinált pályán tartja a magyar inflációt, amelyrõl esetleg hosszú idõn keresztül semmilyen esély nem lesz letérni. Éppen ezért - vagy ehhez kapcsolódóan is - veszélyes precedensnek, ha úgy tetszik baljós elõjelnek tartjuk például azt, hogy a kormányhatározatban - annak ellenére, hogy tudomásunk szerint az elõzetes viták során egyértelmûen a 0,85- ös mértékû hatékonysági koefficiensben látszott kialakulni egyfajta egyezség - már 0,85-0,95 sáv szerepel azzal, hogy évente egyszer határozni kell az arra az évre konkrétan érvényes hatékonysági tényezõrõl. A követelmények ilyen - nézetünk szerint veszélyes - felpuhítása bizony meglehetõsen rossz üzenet a jövõre nézve.
Azt gondolom tehát befejezésül, hogy a kormánynak igen alaposan végig kellene gondolnia az ezzel kapcsolatos stratégiát, annál is inkább, mert ahogyan a bevezetõben említettem, az itt zajló stratégiai döntések társadalmi hatásai igen hosszú idõn keresztül érvényesülnek majd a magyar társadalomban. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps.)