DR. ISÉPY TAMÁS (KDNP): Tisztelt Országgyûlés! Itt, a neogótikus falak között a pelyhes csendet holnaptól már nyilván szertedúlja a költségvetési vita vihara vagy cikázni kezdenek majd a villámok, és ezért ma talán még nem tekinthetõ orvosi esetnek, ha egy megszállott frakcióvezetõ újból a kultúra kérdésével kívánja bõszíteni vészesen fogyó türelmüket.
Eddigi kulturális bolyongásaim során inkább a völgyekben és a domboldalakon járkáltam; most a csúcsra lépnék fel, és a Magyar Tudományos Akadémiáról szeretnék elmondani néhány gondolatot. Persze fanyalogva meg lehetne kérdezni, hogy ez vajon miért országos jelentõségû, rendkívüli ügy; de érzésem szerint ez inkább az ilyen tartalmú kérdés feltevõjét minõsítené hátrányosan, hiszen ezzel valójában kétségbe vonja a Magyar Tudományos Akadémia jelentõségét, holott annak fontosságát még a pártállam is értékelte és tisztelte, mert megfelelõ aknák elhelyezésével igyekezett le- és szétzülleszteni - szerencsére sikertelenül, mert az Akadémia túlélte ezt a korszakot.
Az úgynevezett jóléti társadalmak kiemelten kezelik tudósaikat. A franciák még zöld frakkba is öltöztetik akadémikusaikat, és mindenütt meghatározó szerepet biztosítanak a tudományos akadémiáknak. Nálunk viszont mintha egy kissé mostoha gyermeki sors jutna az Akadémiának. Valahogy mindenki megelégedetten és azzal a megnyugtató érzéssel dõl hátra a karosszékében, hogy megtettünk mindent, amit megkövetelt a haza, hiszen megszületett a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvény, és most már a köztestületi rangot nyert intézményen a bizonyítás sora, hogy csábosan illegesse és mutogassa magát - szegényes ruházatában -, és akadályozza meg, hogy a magyar tudósok csak akkor kapjanak Nobel-díjat vagy nemzetközi elismerést, ha jobb körülmények közé, külföldre távoznak.
Némi szomorúsággal kellett olvasni Andorka Rudolf akadémikusnak, az Országos Tudományos Kutatási Alap elnökének a sajtóban megjelent nyilatkozatát. Az elnök úr ugyanis annak volt kénytelen "örülni", hogy közvetlenül a tudománypolitikai ülésen megjelent miniszterelnök úrtól kaptak ígéretet arra, hogy a tudományos alapkutatások számára Magyarországon az egyetlen számottevõ pénzforrást jelentõ alap - a pénzügyi kormányzat fenyegetése ellenére - nem szûnik meg, sõt a Mûvelõdési Minisztériumtól átkerül az Akadémia költségvetésébe, és talán kap még további 300 milliócskát is. Az már csak adalék, hogy az ígéret beváltásának a költségvetésben nyoma sincs. Einstein ugyan megmondta, hogy minden relatív, de azért az örömök relativitása mellett is elfogadhatatlan, hogy egy tudós annak kénytelen örülni, hogy nem dugaszolják el a tudományos kutatás forrását.
1923-ban sem volt rózsás a gazdasági helyzet, az Akadémia állami támogatását szabályozó 1923. évi I. törvényben mégis ez olvasható: "A magyar nemzet azzal is tanúságot tesz a jövõjébe vetett tántoríthatatlan hitérõl és életerejérõl, hogy a magyar tudományos munka folytonosságát mostoha helyzetében is biztosítja."
Sõtér István az Akadémiáról szóló könyvének bevezetõjében ezekkel a mondatokkal magyarázza az Akadémia címerallegóriáját: "Borús égbõl öreg sas száll a serleg felé, melyet fiatal nõ emel a magasba. A sas a magyar nemzetet jelképezi, az ideális megjelenésû nõalak pedig a tudás világánál megszelidült erkölcsöt. A serleg a magasabb rendû humanizmus jelképe."
Azzal a várható bizalommal szeretném befejezni felszólalásomat, hogy ennek az elbátortalanodott magyar társadalomnak erre "a tudás világánál megszelidült erkölcs"-re van égetõ szüksége ahhoz, hogy kimászhasson végre a gödörbõl és felépíthesse megérdemelt jövõjét.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
(13.10)