GAÁL GYULA (SZDSZ): Elnök Asszony! Hölgyeim és Uraim! Igazán nagy élvezettel hallgattam Kádár Béla vezérszónoki hozzászólását, úgyhogy már megérte azt a lovagias gesztust tenni, amire õ is hivatkozott, hogy õ szólalhatott fel elsõként ebben a vitában. Természetesen megoldhatta volna a problémát az is, ha egyedül Kádár Béla szólal fel ebben a vitában: õ már össze is foglalta az egész vita lényegét, a miniszteri zárszót is megelõlegezte, és tulajdonképpen az én kenyeremet is elvette egy kicsit. Azért megpróbálok néhány megjegyzést hozzáfûzni ahhoz is, amit õ elmondott.
Igazából az a törekvésem is megjelenik abban, hogy az elsõ helyet átadtam, hogy legyen alkalom valódi, tényleges vitát folytatni ezen a költségvetési napon. Nehéz helyzetben lett volna egy kormánypárti képviselõ, ha a miniszteri expozé után elsõként kell hozzászólnia egy ilyen vitához. Nyilván a miniszteri expozét megismételni értelmetlen lenne, vitatkozni pedig még nincs kivel. Úgyhogy Kádár Béla hozzászólása sokat segített ebben a nehéz dramaturgiai helyzetben.
Számomra a fõ dilemma az, hogy ha egyszer úgy gondolja valaki, hogy a szóban forgó elõterjesztés általános vitára alkalmatlan, miért gondolja, hogy módosító javaslatokkal ez olyan formájúra hozható, ami valóban segít a problémák megoldásában és nem magát a problémát jelenti. Nyilván a módosító indítványok benyújtása, kezelése, megvitatása - maga a vita, ami a célja ennek a mai napnak és az elkövetkezendõ heteknek.
Elsõsorban azokkal a kérdésekkel szeretnék foglalkozni, hogy milyen igényeket fogalmazott meg az SZDSZ a költségvetéssel szemben, vagy ha úgy tetszik, az egész gazdaságpolitikával szemben, milyen igényeket hallhattunk eddig az ellenzék részérõl, ez utóbbiak közül mivel értünk egyet, és mivel nem. Belefûzve ebbe a mondandóba mindenképpen szeretnék foglalkozni olyan kérdésekkel is, hogy milyen eredményei vannak az ez évi gazdaságpolitikának, tulajdonképpen annak a gazdaságpolitikának, amit már az ez évi költségvetés tavaly novemberi expozéjában Békesi László akkori pénzügyminiszter úr felvázolt.
Egy költségvetési vita során mindig a legkülönbözõbb társadalmi csoportok lehetõ legkonkrétabban megfogalmazott érdekei jelennek meg, többé-kevésbé elvont makrogazdasági, gazdaságpolitikai érdekekkel egyidejûleg. Az elsõ körbe tartozik például az az igény, hogy az állam kevesebb adóval terhelje a lakosságot, a vállalkozásokat, mérsékelje tehát a saját bevételszerzési törekvéseit. De az is, hogy emelje a közalkalmazottak bérét, vagy éppenséggel az egyedi vállalati támogatásokat növelje. Egy nagyon konkrét példa erre a MÁV esetében, hogy a veszteséges mûködés mellett is legyen forrás a bérek emelésére a folyó mûködés finanszírozásán túl. Itt tehát a kiadások növelésére irányuló igények jelennek meg.
Mindezzel párhuzamosan jelennek meg azok az általános követelmények, hogy az állam vonuljon vissza a gazdaságból, vagyis mérsékelje az újraelosztó szerepét, ésszerûsítse saját intézményeinek mûködését, tehát olcsóbb államot valósítson meg, és nem utolsósorban, hogy lehetõleg ne nagyon költsön többet, mint amennyi bevétele van, hisz különben a jövõt zálogosítja el.
Érdekes tapasztalata ezeknek a vitáknak, hogy bár a második körbe tartozó törekvésekkel általában mindenki egyetért, és az is belátható, hogy az igények elsõ csoportja tartalmaz logikailag egymást kizáró, vagy legalábbis korlátozó szándékokat, mégis a viták szokásos koreográfiája szerint az szokott történni, hogy a konfliktusos törekvéseket megfogalmazók szolidárisak egymással abban, hogy egymásnak ellentmondó igényeiket egyébként a mindenki által támogatott célok rovására elégítsék ki. Ebbõl a logikai ellentmondásból született az a bölcs meglátás is, amelyet már a tegnapi államháztartási törvény vitájában is idézett képviselõtársam és a mai miniszteri expozéban is elhangzott. Ez röviden úgy foglalható össze, hogy ha népszerû akarsz lenni egy ilyen vitában, akkor általában ostorozd a költségvetést, de ha el akarod kerülni, hogy nagyon komoly ellenségeid legyenek, akkor lehetõleg ne tegyél egyetlen konkrét javaslatot sem kiadások mérséklésére.
Az SZDSZ soha nem állt be azok közé, akik hallgatólagos egyezség alapján úgy tettek, mintha a különbözõ érdekek, a lakossági, a közösségi, illetve a termelõi, felhalmozói, vállalkozói fogyasztás növelését célzó törekvések egymással teljes harmóniában állnának, és csak a kormány, illetve az Országgyûlés jó szándékán múlna ezek együttes kielégítése. Az SZDSZ ellenzéki korában is ügyelt arra, hogy csak az akkori kormány elõterjesztett javaslatában finanszírozhatónak ítélt keretek között, a hiányt nem növelõ indítványokkal juttassa kifejezésre saját preferenciáit. Nos, mik ezek a preferenciák?
A végsõ cél természetesen a gazdasági növekedés, a gazdaság jövedelemtermelõ képességének növelése. Ezen értelmetlen dolog lenne vitatkozni, mint ahogy - megítélésem szerint - értelmetlen volt tavaly is ennek a gazdaságpolitikának a meghirdetésekor ezt megkérdõjelezni. A kérdés pusztán az, hogy a növekedés forrása lehet-e állami eladósodásból finanszírozott belföldi, lakossági és közösségi fogyasztásnövekedés.
(13.30)
Az ilyen, keresletre épülõ növekedés kétszeresen sérülékeny. Egyrészt nyilvánvalóan beleütközik az eladósodási korlátba, abba, hogy saját növekedésének feltételeit saját jövedelmeibõl nem tudja fedezni, ezért a finanszírozásra hiteleket kénytelen igénybe venni.
A másik módon sérülékeny a tekintetben, hogy a Kádár Béla által is reklamált szerkezetátalakítási vagy európai integrációs szükségletek és törekvések szempontjából rosszul orientálja a gazdálkodókat. A mesterségesen fenntartott, tehát a jövedelemtermelés oldaláról nem megalapozott belföldi keresletnövekedés ugyanis nem kényszeríti ki azt a szerkezetátalakítást, amely egy egyesült gazdaságú Európában is versenyképes termelõ- és szolgáltatószektort hoz létre.
Aki tehát a hitelekbõl, adósságnövekedésbõl finanszírozott belföldi keresletnövelés szívó hatására kívánja építeni a gazdasági növekedést, az Magyarország Európától való leszakadásának veszélyes útjára lép.
Az SZDSZ olyan növekedést támogat, amely egyrészt a beruházások, fejlesztési kiadások növelésével a szerkezetátalakításra, a versenyképesség javulására épül. Ennek megfelelõen a nemzetgazdaságban megtermelt jövedelem felhasználása során nagyobb részt fordít a felhalmozásra, másrészt a nemzetközi versenyképesség javulása révén a piaci értékesítésben az export dinamikus növekedésével jár. Továbbá olyan növekedést, amely mindezek alapján megállítja a külsõ és belsõ adósságállomány növekedését, az adósságállomány reálértékének a csökkenését eredményezi.
Mi következik ezekbõl a követelményekbõl a költségvetésre nézve? Elõször is az, hogy összességében csak annyi kiadás fogadható el, amely a növekvõ gazdaságból származó bevételeket továbbra is ténylegesen kisebb mértékben haladja meg, mint a korábbi években. Más szóval fogalmazva, az a követelmény, hogy az államháztartás együttes hiánya a bruttó hazai terméknek - az eddigi, az elõzõ évekhez képest - kisebb hányadát kösse csak le.
A másik követelmény, hogy az így korlátozott kiadások között is elõnyben kell részesíteni a gazdasági növekedésre jótékony hatást gyakorló felhalmozási kiadásokat a fogyasztásnöveléssel szemben. Ugyanakkor az így szigorú korlátok közé szorított közösségi fogyasztás csak akkor nem jár a költségvetésbõl finanszírozott intézményrendszer összeomlásával, ha érdemi lépéseket sikerül tenni az általában mindenki által szeretett, csak a saját mûködési területén elutasított államháztartási reform területén.
Mi olvasható ki ezekben a kérdésben a benyújtott törvényjavaslatból? Kezdem a végén: államháztartási reform ügye. Az mindenképpen megállapítható, hogy maga ez a javaslat az államháztartási reform egy lényegesen elõrehaladottabb fázisában született, mint az elõzõ évek költségvetései. Történtek olyan elõkészítõ munkák, amelyek bizonyos területeken érdemi elmozdulást tettek lehetõvé. Ilyen területként ki kell emelni a kincstári rendszer bevezetését, a pénzügyi finanszírozási rendszer megreformálását.
Ez egy külön törvényjavaslat, az államháztartási törvény keretébe tartozó vitakérdés, itt csak érinteni szeretném, olyan intézményrendszerrõl van szó, amely a közkiadások finanszírozási szükségletét érdemben csökkentheti, ennek költségében jelentõs megtakarítást eredményezhet.
Ez év törvényhozói munkájának terméke a közbeszerzési törvény, amely egy másik szempontból jelent megtakarítási lehetõségeket az államháztartásban, részint a dologi kiadások, részint a fejlesztések költségeinek a csökkentése révén. A költségvetési törvényjavaslatban megjelenik az elkülönített állami pénzalapok számának csökkentése, ahogy errõl az expozéban is szó volt. Igen jelentõs mértékû csökkentésrõl van itt szó. Azt jelenti ez a lépés, hogy külön kis költségvetéseket integrál a javaslat a nagy költségvetésbe. Azt jelenti tehát, lehetõséget teremt arra, hogy az alapok összevonásával megszûnjön egyrészt a különbözõ feladatokhoz kapcsolódó, egymásról mit sem tudó, párhuzamos szálakon futó finanszírozás, másrészt pedig maga a mûködtetési költsége válik olcsóbbá egy olyan rendszernek, ahol nem külön kis zsebekbõl finanszírozom az egyes elõirányzatokat, hanem átlátható rendszerbõl, egy kasszából történik ez.
Ezek azok a területek, amelyek az államháztartási reform formai oldalát jelentik. Bizonyos kérdésekben azonban, ha nem is kívánságainknak megfelelõ mértékben, de a tartalmi kérdésekben is történt elõrelépés az államháztartásban. Mindenekelõtt ide sorolom azt, amirõl nagyon keveset beszélünk, mint érdemrõl, de nagyon sokat esik róla szó, mint problémáról, hogy az állami szférában dolgozók létszámának egy határozott csökkentését kezdeményezte a kormányzat és már ebben az évben lényeges elõrehaladást tett ezen a területen.
Amikor a kormányprogram olcsó államot ígért, nemcsak azt jelentette, hogy a kormánytagok vagy államtitkárok száma csökken... (Derültség a jobb oldalon.), hiszen az állami kiadásoknak igen kis töredéke az, ami ezen a réven kerül ki a közkasszából. Igazából arról van szó, hogy maga az egymilliót közelítõ közalkalmazotti, köztisztviselõi kört foglalkoztató állami szektor az, amelynek a karcsúsítása, ésszerûsítése elengedhetetlen. Az a 15 százalékos létszámleépítés, ami itt megtörtént, illetve folyamatosan történik, egy nagyon szigorú lépés e területen, de mindenképpen reformértékû változásokat eredményez. Ilyen változásnak tekinthetõ a felsõoktatás normatív finanszírozásának bevezetése, amely egy egész intézményi körben alakítja át a gazdálkodási feltételeket és helyezi normatív alapra a nehezen mérhetõ felsõoktatási teljesítmények finanszírozását.
Itt lehet tulajdonképpen megemlíteni az adózás rendjérõl szóló törvénynek azokat a törekvéseit is, amelyek a feketegazdaság visszaszorítására irányulnak. Azt a célt szolgálják tehát, hogy a közkiadások finanszírozásában, a közterhek vállalásában lehetõség szerint minden társadalmi csoport a saját gazdasági erejének, saját teljesítõképességének megfelelõen vehessen vagy vegyen részt.
Amivel adós maradt ez a költségvetés, és ezek komoly adósságok az államháztartási reform ügyében, az mindenekelõtt két nagy államháztartási alrendszer reformja: az egészség- és nyugdíjbiztosítás rendszeréé, illetve az önkormányzatok finanszírozási rendszerének a reformja.
Azt gondolom, egyrészrõl szomorúan kell megállapítani, hogy nem történt több, mint ami történt, ugyanakkor a tisztesség kedvéért azt is meg kell mondani, hogy lényegesen több történt ezen a területen is, mint a korábbi idõszakban. Abban a helyzetben vagyok, hogy az elõzõ ciklusban is tagja voltam annak az államháztartási reformbizottságnak, amelyik ezen a területen volt hivatott javaslatokat készíteni, és most is tagja vagyok. Nagyjából, nem is jelentõs mértékben cserélõdött a tagsága ennek a bizottságnak, és ugyanez a bizottság állapította meg, hogy sokkal elõrébb tartanak ezek a munkálatok, mint egy-másfél évvel ezelõtt. Most már valóban vannak olyan anyagok - szemben az elõzõ ciklus pénzügyminiszterének állításával, hogy már kész törvényjavaslatok voltak -, amelyekbõl rövid idõn belül kodifikálható törvényszöveg válhat.
Azt is szeretném megemlíteni, hogy az államháztartási reform ilyen módon való megvalósítása nem is kifejezetten a költségvetési törvény feladata. A másik oldalon éppen az szokott a probléma lenni, hogy - amikor az egyes érintett szakmák nem dolgozzák ki az ágazati reformokat -, akkor jön a pénzügyi kényszer vezérelte átalakítási törekvés, s akkor lázad fel igazán mindenki az úgynevezett pénzügyi diktatúrával szemben.
(13.40)
A második kérdés, amelyre utaltam és itt részletesebben térnék ki rá: a felhalmozási kiadások változása. Az volt a követelmény, hogy a költségvetés részesítse elõnyben a fogyasztási célú kiadásokkal szemben a felhalmozási tipusú kiadásokat, hiszen ezek azok a tételek, amelyek a gazdaságban egy tovagyûrûzõ hatással a gazdaság növekedését érdemben szolgálni tudják.
Az 1995. évi költségvetésben várható ez évi elõirányzattal szemben megállapíthatjuk, hogy a jövõ évi javaslat a kormányzati beruházások elõirányzatai tekintetében több mint 45 százalékos növelésre tesz javaslatot. Tehát a törvényjavaslat olyan mértékû elmozdulást fogalmaz meg, amely messze meghaladja az inflációs rátából következõ ütemkülönbséget. Természetesen az 1994. évi elõzetes adathoz képest még lényegesen magasabb, 162 százalékos értéket ér el.
Itt egyformán nõnek mind a kormányzati döntési kompetenciában levõ beruházások támogatására fordított összegek, mind pedig a különbözõ intézmények saját döntési kompetenciájába tartozó beruházási elõirányzatok. Nõnek az elkülönített állami pénzalapok beruházási elõirányzatai is nagyjából ugyanebben az ütemben, mint ahogy a központi költségvetés által támogatott beruházások.
Tehát azt lehet mondani, összességében az ez évi nem egészen hetvenmilliárd forinttal szemben több mint százmilliárd forintot fog költeni jövõ évben központi beruházásokra, beruházási támogatásokra a költségvetés.
Azt gondolom, noha ez az összeg nyilvánvalóan csak egy része lehet annak a felhalmozásmennyiségnek, amelyet a gazdaság szektorában végre kell hajtani, mégis jelentõs, jelzésértékû elmozdulás a költségvetési preferenciák tekintetében.
Nézzük a harmadik kérdéskört, a kiadási elõirányzatok korlátozását, illetve a hiány csökkentését. Úgy ítélem meg, hogy ebben vita nyilvánvalóan nem lehet. Maga a költségvetési törvényjavaslat a bruttó hazai termékhez mért államháztartási hiány jelentõs csökkentésére tesz javaslatot. Miniszter úr expozéjában 4 százalékban határozta meg ezt a mértéket.
Ugyanakkor Kádár Béla azt vetette fel, miért úgy próbálja megvalósítani az egyensúlyra való törekvését a kormányzat, hogy a kiadásokat korlátozza, miért nem azt teszi, hogy a jövedelemtermelõ-képességet erõsíti. Itt a rövid és hosszabb távú törekvések között nyilvánvalóan ellentmondás van.
Rövid távon - miközben újra hangsúlyozni szeretném - a gazdaság növekedése nem állt meg, érdemben még csak nem is lassult az elõzõ évihez képest, tehát mindazok a felvetések, aggályok vagy kritikák, amelyek ezt a gazdaságpolitikát folyamatosan érték, azok ilyen szempontból nem felelnek meg a valóságnak. De mégis egy 2 százalék körüli gazdasági növekedés mellett nem teremthetõk olyan jövedelemtöbbletek, amelyek finanszírozni tudnák az adósság olyan gyors ütemû növekedését, amely 1993-ban és 1994-ben megvalósult.
Ebbõl a problémából egyes ellenzéki pártok a hiány növekedésének megengedésével próbálnak kiutat keresni. Én itt már csak röviden szeretnék arra utalni, hogy megítélésem szerint és az SZDSZ álláspontja szerint ez a kiút nem jelent valóságos kiutat. Ez egyrészt ellentmondana annak a törekvésünknek, hogy az állami újraelosztás mértékét csökkentsük és a szabad, liberalizált gazdaságra helyezzük a hangsúlyt. Ugyanakkor olyan finanszírozási válságot jelenthetnek adott esetben, amely a továbbiakban a késõbbi növekedés forrásait apasztaná el.
Ezért összességében úgy ítélem meg, ha a költségvetés mindenben nyilvánvalóan nem elégítheti ki a különbözõ ellentétes irányú követelményeket, igényeket, a kormány olyan kompromisszumokra tesz javaslatot, amely az elõttünk álló nagyon nehéz, nagyon szigorú költségvetési évben egy lehetséges megoldást nyújt arra, hogy növekedési törekvéseinket se kelljen feladni és maga a költségvetési intézményrendszer is mûködõképes marad.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)