CSÉPE BÉLA, a Kereszténydemokrata Néppárt képviselõcsoportjának vezérszónoka: Elnök Úr! Tisztelt Ház! A jövõ évi költségvetés tervezetérõl véleményünket hármas tagozódásban kívánom elmondani, annak elõrebocsátásával, hogy e költségvetés mögött álló gazdaságpolitika bírálatát tartjuk a legfontosabbnak. Elõször a gazdasági helyzetnek a kormány által történt megítélésével kell foglalkoznom, hiszen ez a gazdaságpolitika kiindulópontja. Ezután vizsgálom a jövõnket meghatározó gazdaságpolitikát, majd értékelem a költségvetés sarokszámait s egyes tételeit.
A mai gazdasági helyzet megítélésében a kormány fõ mondanivalója az, hogy már mutatkoznak az év elején puccsszerûen meghozott stabilizációs és megszorító intézkedések eredményei, s ezen a nyomvonalon haladva nyílik az egyedüli kilátás a helyzet egy-két év távlatában ígérhetõ jelentõsebb javulására. Ebbe a vonalba illeszkedik a költségvetés is.
Meg kell állapítanunk, hogy ez a kiinduló diagnózis már rendkívül labilis, hiszen nem lehet egy ilyen intézkedéscsomag végleges hatását ilyen rövid távon felmérni. Ez nagyon hasonlít a múltra, amikor egyes intézkedésekrõl nagyon hamar kiderítették, hogy milyen jók, s mindig aláhúzták a központi akarat bölcsességét, az átalakuló magyar piacgazdaságban azonban ez nem így van. Különös a törvényjavaslatban azt olvasni, hogy a stabilizációs intézkedések hatásai már néhány hónap múlva érzékelhetõvé váltak, és hogy az egészségtelen növekedést, majd a kétharmadrészben egészségtelen növekedést most mintegy varázsütésre az export- és beruházásvezérelt termelésbõvülés váltotta fel.
A számoknak ez a gátlástalanul szabad interpretálása csak azt mutatja, hogy a költségvetés mögött meghúzódó gazdaságpolitika milyen ingatag talajon áll. Önmagában szemlélve valóban jók a külsõ és belsõ egyensúly mutatóiban bekövetkezett változások. Csakhogy ennek ára a nagyobb infláció, a lakosság reáljövedelmének erõs csökkenése és a már megindult gazdasági növekedés lelassulása. A gazdaság szerkezetének korszerûsítésében nincs érdemi elõrehaladás, e stabilizáció mindenekelõtt a belföldi felhasználás csökkenésének eredménye. Hadd jelezzem mindjárt a legfõbb problémát, a gazdasági stabilizáció kormány által követett módja veszélyezteti a társadalmi stabilitást, aminek nyilvánvalóan függvénye a gazdasági helyzet alakulása is. Sajnos, a költségvetés mögött meghúzódó gazdaságfilozófiában látunk ugyan némi elmozdulást, de az egyre sürgetõbb áttörést nem. Ez a költségvetés lényegében a restrikciós politika továbbfolytatása. A dilemma ugyanaz, mint az elmúlt években: óriási mértékû külsõ és belsõ eladósodottság mellett hogyan lehet tartós növekedési pályára állítani a gazdaságot, egyáltalán lehet-e növekedve stabilizálni.
(8.30)
Véleményünk szerint lehetséges és kitûzendõ cél is. Ugyanis a termékstruktúrában, termelékenységben bekövetkezett változások révén létrejött gazdasági növekedés mellett egy nominálisan nagyobb adósságállomány is könnyebben fizethetõ vissza, mivel több megtermelt jövedelem áll rendelkezésre a törlesztésre, mint egy restriktív gazdaságpolitika mellett. A Magyar Nemzeti Bank is megállapította, hogy "1994-ben a gazdaság teljesítményének alakulásához képest az állam eladósodottsága az adósságra fizetett reálkamatok növekedése ellenére mérséklõdött, amiben elsõsorban a GDP volumenének növekedése játszott szerepet". Ez idézet volt az MNB jelentésébõl.
A fogyasztás drasztikus visszafogása rendkívül kétes eredményekhez vezet. A megszorító intézkedésekre, aki teheti, nem a fogyasztás, hanem a megtakarítás csökkentésével reagál. A megtakarítási ráta 1995 elsõ felében 8 és fél százalék volt, szemben a múlt év azonos idõszakában mért 9,3 százalékkal. S ha ez tovább csúszik lefelé, veszélyezteti a költségvetési hiány finanszírozhatóságát. Ez egyben jelzi a középosztály lecsúszását is a létminimum alatt vagy közelében élõ rétegekhez, melyek felé már nem lehet érvényesíteni a túlfogyasztás miatti restrikció szükségességét. Ebben a költségvetésben tehát továbbra is a fûnyíróelv érvényesül. A különbség az eddigiekkel szemben csak annyi, hogy egyre kevesebb a nyírnivaló. Miközben az adósságszolgálat államháztartási szinten 573 milliárd forint, a családi pótlékon, gyeden és gyesen 22 milliárd forintot sikerül megtakarítani. Ezek a költségvetési morzsák tökéletesen alkalmatlanok a hiány megszüntetésére vagy érdemleges csökkentésére. Ugyanakkor egyes társadalmi rétegek számára tragikus következményekkel járnak és óriási társadalmi feszültségeket okoznak.
A költségvetésben tovább folyik tehát a szociális, kulturális és egészségügyi ellátásnak szinte öncélúnak nevezhetõ csökkentése és a terheknek a lakosságra való áthárítása. Ez utóbbi azonban párhuzamosan történik a reálbérek csökkentésének szándékával azon a címen, hogy "a jelentõs állami terhek közpénzbõl történõ finanszírozásához nincsenek meg a források". Ez szintén idézet volt. Ugyanezek a források a bérbõl és fizetésbõl élõknél már rég elfogytak, és most ahelyett, hogy a reálbérek növekedését megvárva fokozatosan tenné át a kormány az ellátások finanszírozásának terheit a lakosságra, egyszerre két bõrt akar lehúzni róla. Ezzel azonban nemcsak a szegény rétegek terheit növeli, hanem egy olyan keresleti struktúrát rombol szét, ami a belföldi piac egészséges alakulásának elõfeltétele lenne. Az a látszólagos vállalkozásbarát intézkedés, mely a társadalombiztosítási járulékkulcsokat csökkenti, de úgy, hogy azokat is a munkavállalókra terheli, a nettó bérek csökkenéséhez járulva közvetve ismét a vállalkozókat is sújtja a fizetõképes kereslet hiánya, csökkenése miatt.
Helyes az exportorientált növekedés célkitûzése. Azonban téves az a felfogás, miszerint a belsõ fogyasztás csökkentésével növelhetõ lenne az export volumene. A belsõ piac fenntartása ugyanolyan fontos, természetesen az export-import arány javulása mellett, ami véleményünk szerint is az egyik legfontosabb mutató. Mi az elszegényedett rétegek fogyasztásának emelését és nem csökkentését javasoljuk, ami nem az importigényt jelenti. Az exporttámogatások és az árfolyam-politika ugyan látszólag valóban az exportvállalkozások fellendítését szolgálják, de fel kell hívnunk a figyelmet, hogy olyan inflációs folyamatokat indítanak meg, amelyek átmeneti hatásukat erodálják.
Szabad hazai áralakulás mellett a belföldi árak felsõ határát nyilvánvalóan az importárak szabják meg, hiszen ha ezek fölé emelkednek, akkor a szükségleteket hazai áruk helyett importból igyekeznek fedezni, az importáruk vámokkal és leértékeléssel való erõszakos növelése tehát ezt a felsõ határt nyomja feljebb. Ugyanígy az exportárak a hazai árak alsó küszöbét jelentik, hiszen ha ez alá mennek, akkor a termelõ lehetõleg exportál és nem a hazai piacon ad el. Lásd az idei búzát. Az exportárak leértékeléssel való növelése és az exporttámogatások tehát a hazai árak alsó küszöbét is feljebb nyomják. A hazai árszint teljes sávja tehát feljebb csúszik, ez pedig inflációs nyomást jelent. Ez ellen valóban csak drákói reálbércsökkentéssel, reál- nyugdíjcsökkentéssel és a szociális ellátások megnyirbálásával lehet védekezni, ami viszont a hazai piac pangása és az export-helyettesítés rugalmatlansága miatt a vállalatok körében recessziót idézhet elõ.
Valójában a gazdaság különbözõ pontjain egyszerre jelentkeznek pangási és inflációs jelenségek és együttesen stagflációs tünetek. Lényegében még mindig ott tartunk, hogy az adósságszolgálat forintjainak kiizzadását kérik a lakosságtól, s emellett egy helyben topog a gazdaság és termékszerkezet korszerûsítése. Mi valljuk, hogy globális monetáris szabályozás csak megfelelõ mikrogazdasági környezetben lehet hatásos. Itt a mikrogazdasági környezeten van a hangsúly.
A kormány kincstári optimizmusáról tesz tanúságot, amikor a költségvetés számításaiban 19-21 százalékos fogyasztói árszintnövekedéssel számol. Antiinflációs politikájában csak a keresletszabályozásra épít, és az állandó csúszó leértékelés által keltett permanens inflációs nyomást nem veszi figyelembe. Ugyanakkor lebecsüli azokat az egyéb inflációkeltõ intézkedéseket, melyeket maga sorol fel A gazdasági folyamatok prognózisa címû fejezet c) pontjában. Az infláció alábecsülése azonban egyben annyit jelent, hogy a reálbércsökkenést, valamint a lakosság fogyasztásának csökkenését is alábecsülik, magasabb fogyasztói árszínvonal és fixen tartott nominálbérek esetén a reálbérek csökkenése megközelítheti majd az idei mértéket.
A jövõ évi költségvetéssel kapcsolatban sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a társadalombiztosítás költségvetése az idén sem készült el egyidejûleg, így az átfogó együttes értékelés ez évben sem lehetséges. Az önmagában még üdvözlendõ lehetne, hogy az állami újraelosztás aránya jövõ évben 50 százalékra csökken, azonban ezzel kapcsolatban súlyos tényekre kell felhívnunk a figyelmet. A párhuzamosan tárgyalt államháztartási törvénymódosítás még nem tartalmazza a széles államháztartási reformot, és enélkül a csökkentésnek komoly korlátai vannak.
(8.40)
A mindenkori kormány ugyanis felelõsséggel tartozik a nagy elosztási rendszerek által érintett területekért, mint az egészségügy, oktatás, szociális ellátás. S itt kell tennünk azt a megállapítást, hogy a költségvetési javaslat nem elég realista, mivel nem számol eléggé a restrikció keltette társadalmi feszültségekkel.
Ez év végére már az lett a helyzet, hogy egy sztrájkhullámnak tett engedmény esetén összeomolhat a költségvetés. Ezért ennek a költségvetésnek a tárgyalása már tulajdonképpen egy kezdõdõ dráma küszöbén zajlik. Nem lehet tudni, hogy hol van a társadalmi tûrõképesség határa. De ezt nyilvánvalóan a kormány - és egyetlen felelõs politikai szerv - sem kívánja konkrétan megtudni. Mi úgy gondoljuk, hogy elfogadhatatlan a reálbérek négyszázalékos csökkentésének a terve. Nemcsak a nyereséges állami vállalatoknál, de a közalkalmazottaknál, köztisztviselõknél is lehetõvé kell tenni legalább azt, hogy a reálbérek ne csökkenjenek.
A költségvetés tételeire térve, a bevételeknél meg kell jegyeznünk, hogy megfelelõ gazdaság- és iparpolitika, szerkezetátalakítási eredmények esetén a gazdálkodó szervezetektõl már több bevételre lehetne számítani. Ugyanez vonatkozik a feketegazdaság felszámolására tett, illetve teendõ hathatósabb intézkedések esetén is.
Sajnos, az idén is meg kell kérdõjeleznünk a mintegy százmilliárdos privatizációs tervezett bevételt, kettõs ok miatt. Egyrészt az eddigi tapasztalatok nagyfokú labilitásra mutatnak, másrészt a bevételeknek a gazdaságba fordítása lenne a célszerû, hogy végül is hatványozottan jelenhessenek majd meg a költségvetésben. A költségvetési csomaghoz tartozó adótörvény-módosításoknál mutatunk majd rá az egyéni vállalkozókat érintõ súlyos intézkedésekre. Itt pedig arra, hogy emiatt az e szektortól várt befizetések is várhatóan csökkenni fognak.
Ugyancsak problémás az önkormányzatokhoz telepített helyi adókivetésekbõl a központi költségvetésben tervezett bevételi összeg. A kiadási oldalon ki kell állnunk a létfontosságú területek ellátása s a növekedést elõmozdító költségvetési tételek érdekében. Mivel a gazdasági növekedést tartjuk az egyensúlyjavítás egyetlen valódi megoldást hozó eszközének, a költségvetéstõl is számon kérjük, a maga eszközeivel megtesz-e mindent ennek elõmozdítására. Úgy véljük, egyelõre kevés a termelésfejlesztésre, exportösztönzésre fordított elõirányzat. Rendkívül aggályos egyes nagy fontosságú alapok beintegrálódása a költségvetésbe, s fõleg nem megfelelõ helyre kerülése. Így semmiképpen nem értünk egyet az Országos Tudományos Kutatási Alapnak a mûvelõdési tárcához kerülésével. Általában keveseljük a mûszaki fejlesztés, az innovációkutatási területek támogatását.
Nem értünk egyet azzal, hogy az árfolyamváltozások miatt az MNB-vel szemben keletkezõ, lejárat nélküli, nulla kamatozású adósság elõzõ évi állományának öt százalékát piaci kamatozású kötvénnyé kell átalakítani.
Az elmondottak alapján elfogadhatatlannak tartjuk a költségvetést fõ összegeiben és összességében egyaránt. A költségvetési hiánynak a GDP négy százalékában való meghatározása jó lenne, de nem ajánljuk ennek tabuként való kezelését. A megfelelõ gazdaságpolitikai fordulat esetén - s ez kritikánk fõ része - gazdasági növekedés elérésével fog majd az egyensúly javuló tendenciát eredményezni.
Kritikánk másik fõ része lényegében a társadalmi stabilitás, az ország jövõje érdekében fogalmazódott meg. E sztrájkfenyegetett országban, úgy véljük, megszívlelendõ ez, mivel társadalmi stabilizáció nélkül nincs pénzügyi, költségvetési stabilitás sem.
Idõm hátralévõ részében szeretnék kitérni az elõzõ vezérszónoklat egy megjegyzésére, mely szerint sajnálatos, hogy az elõzõ ciklusban törés következett be az egyébként ugyancsak súlyos problémákkal küszködõ gazdaságpolitikában. A megjegyzés szerint ez abban állt, hogy a Kupa-program megbukott a személyével együtt.
A mi véleményünk szerint az elõzõ négy év kormánya valóban óriási nehézségekkel, negyven év örökségével küszködve, választási bukásának idejére - igenis - felmutatta a gazdasági növekedést és azokat a kedvezõ mutatókat, amelyeket ugyan egészségtelennek minõsítettek, de véleményünk szerint mégis ezen alapul a további fejlõdés lehetõsége is. Mi úgy véljük, a nagyon komoly törés az új kormány hatalomra kerülésével következett be, éspedig elsõsorban azért, mert ígérete ellenére nem tudta megkötni a társadalmi-gazdasági megállapodást, és ennek következményei tulajdonképpen most tûnnek fel a láthatáron, hiszen egy ilyen megállapodásnak az elmaradása nem azt jelenti, hogy azonnal probléma van.
Mi úgy véljük, hogy ez a költségvetés nem eléggé tartalmazza még annak a gazdasági, gazdaságpolitikai fordulatnak a lehetõségét, irányultságát, amely a valódi megoldást jelenti, s amely tulajdonképpen az elõzõ négy évben már megkezdõdött. A legsúlyosabb teher még ma is mindannyiunkon a négy évet megelõzõ negyven év öröksége. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)