ZWACK PÉTER független: Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Viszonylag rövid idõ telt el parlamenti ciklusunkból, de már sokadszor tárgyalhattunk költségvetési problémákról.
A jelenlegi javaslatot olvasva, meg kell állapítanom, hogy igazán fontos kérdésekben nem jutottunk elõre. Különösen szembetûnõ, hogy az egyensúly megteremtésénél még mindig fõ cél a kiadások visszafogása, méghozzá általános követelményként.
Korántsem állítom, hogy nem maradtak pazarló elemei költségvetésünknek, de áttanulmányozva a javaslatot, azt kell tapasztalnom, hogy az nem kis mértékben onnan várja még mindig a kiadások visszafogásából származó jövedelmeket, ahonnan eddig is elvont. Ott pedig már annyira az alapokon állnak anyagilag, hogy onnan remélni egyensúlyt javító kiadáscsökkentést - ez már önmagában veszélyezteti a stabilizációs folyamatot. Hiszen itt többnyire olyanokról van szó, akik nem tudják továbbhárítani újabb veszteségeiket, amelyek amúgy is többnyire költségvetési vonzatúak lettek volna. Nem szabad már tovább folytatni ezt a játékot, hiszen az egyik állami zsebbõl a másikba pakolásnál nincs tényleges egyensúlyt javító növekmény.
A bevételre orientált szemlélet hiánya azt mutatja, hogy változatlanul nincs igazán új koncepció, nincsenek új ötletek; sok az avitt tétel. De ezek korábban sem mûködtek. A költségvetés alanyainak többsége ezért továbbra is többirányú szorításban vergõdik majd 1996-ban is. Pedig a dzsúdósok tudják, a fojtásfogásban már nem lehet akciózni. Akció nélkül viszont nincs eredmény.
Minden költségvetési vitában elmondom, a lebénító, az élénkítési lehetõséget nem adó költségvetés nem is számíthat egyensúlyi elmozdulásokra.
Kissé részletesebben belemerülve az általános indoklás problémáiba, elsõként emelném ki, hogy a tõkefelhalmozási és tõkevonzási képesség, valamint a vállalkozási reálberuházások növekedésének nem az államháztartási finanszírozási igények visszaszorítása az alapfeltétele. A vállalkozások hiteligényének a kielégítését ma nem ennek a hiánya akadályozza, hanem a mesterségesen magasan tartott kamatlábak.
A másik örök vitatéma a bérkiáramlás. A foglalkoztatottak többsége számára ma a bérek nemhogy nem áramlanak, de még csak nem is csordogálnak. A nálunk jelenleg közgazdaságilag tévesen inflációnak nevezett folyamat valójában áremelkedés, méghozzá a lakossági fogyasztást közvetlenül érintõ szférában, amely magában foglalja mindenekelõtt az energiaszolgáltatást, a távközlést, az élelmiszerek és a háztartási cikkek piacát.
(9.10)
Ehhez képest a sokakat egyáltalában nem érintõ bérnövekedés aránya csak töredéknyi volt. Ez különösen igaz az újabb megszorításokkal fenyegetett költségvetési területeken. Ezért a bérvisszafogástól inflációs ütemcsökkentést várni képtelenség, hiszen szó sincs az ár- és bérspirál összekapcsolódásáról. Ez az elképzelés a koncepció egyik legnagyobb szakmai tévedése. De mivel a kiinduló alapelvek egyikérõl van szó, kétségessé teszi a tervezet egészének megvalósíthatóságát.
A másik, Magyarországon hónapok óta gyûrûzõ vitának az az alapkérdése, hogy melyek a valódi stabilizációs követelmények. Az alternatívákról folytatott szakmai viták legalábbis valószínûvé tették, hogy a nagy nemzetközi pénzügyi szervezet maximalista diktátumaihoz való eminens törleszkedés és feltétel nélküli igazodás nem csupán indokolatlan, de megengedhetetlen is. A történelmi tapasztalatok is azt mutatják, hogy a mi mindenkori kétségbeesett megfelelési kísérleteink soha nem nyerték el jutalmukat. Természetesen vannak kényszerpályák, de csak az önállóságra törekvés, a szuverén gondolkodás, és fõleg a valóságos helyzethez igazodó ötletek vezetnek hosszabb távon eredményre.
Ugyanakkor már évekkel ezelõtt az volt a Vállalkozók Pártjának is az álláspontja, és személy szerint is mindig azt vallottam, hogy a szimpla pénzügyi számításokból készített prognózisok csak korlátozott érvényûek. A steril gazdasági számítások soha nem érvényesülnek a gyakorlatban. Ugyanis a társadalmi közeg mûködési logikája legalább annyira fontos, mint a pénzügyi számítások logikája. Hiányoznak a döntés elõkészítésébõl a hatástanulmányok. Jól emlékszem, hogy az elõzõ parlamenti ciklusban az MSZP volt az egyik élharcosa az akkor is elmaradó hatástanulmányok elkészítésének, ösztönzésének. Ehhez képest, sajnos, ma is csak napi kapkodással találkozunk, csak a társadalmi környezettõl megfosztott pénzügyi számításokat kapunk. Nem látjuk azokat a kalkulációkat, amelyek a direkt közgazdasági összefüggéseket a társadalmi és társadalom-lélektani hatásokkal összevetnék.
Én olyan üzletemberként, aki sokat élt és dolgozott a legfejlettebb országokban, azt állítom, hogy ma már az üzlet kétharmad részben pszichológia, és csak egyharmad részben közgazdaságtan. Két, tartalmában azonos értékû áruból az kel el, amely lélektanilag jobban talál. Az állam gazdasági döntéseinek a társadalom általi elfogadására ez hatványozottan igaz. Iskolapélda erre a sok elemében mûködõképes Bokros-csomag néhány, bevételi szempontból nem sorsdöntõ, ám lélektanilag elhibázott mozzanatának, lásd tandíj, családi pótlék, negatív hatása. Feleennyi energiával többszörösét lehetett volna fogni egyetlen koncentrált akcióval bizonyos jövedéki ügyeknél, ahol több tízmilliárd volt a tét, és a sajtó révén közismertté is váltak az esetek.
De azt hiszem, én már másfél év alatt elég sokat beszéltem e falak között arról, hogy mennyivel hatékonyabb lenne a költségvetési szempontból is a feketegazdaság legnagyobb csúcstételei ellen koncentrált akció, mint, mondjuk, a középrétegnek a nyomorgatása. A mostani megszorítások is alapvetõen a középréteg ellen irányulnak, és a legnehezebb helyzetbe a bérbõl és fizetésbõl élõk kerülhetnek. Pedig ha valamit akarunk csinálni a magyar gazdasággal, akkor elsõsorban úgy kell élénkítenünk, hogy a középréteg fizetõképességét növeljük. Ez történhet részben a személyi jövedelemadó rájuk rótt terheinek a csökkentésével, részben a magas jövedelmûek fogyasztására szolgáló termékek fogyasztási adójának felemelésével. Ehhez kellenének valóban elemzõ hatástanulmányok, amelyek figyelembe vennék a számok mellett a mai elkerülõ technikákat és javulással alakuló ambíciókat is.
Mindezek a szemléleti, módszertani alapelvek azt is elõsegíthetik, hogy kevesebb illúzíóban ringassa magát a pénzügyi politika. Ennek egyik fontos területe a vállalkozások feltételeinek a javítása. Eleve nem szerencsés dolog túlságosan szoros összefüggést feltételezni a fizetési mérleg állapota és az export-importviszonyok alakulása között. Különösen zavaróak az ehhez a kérdéskörhöz kötõdõ olyan illuziók, mint az exportgarancia s a kelet-európai értékesítés biztonsága közötti összefüggés. Nagyon jól tudjuk, hogy a kelet- európai, fõleg a volt Szovjetunión belüli értékesítés biztonságát teljesen más tényezõk veszélyeztetik. Miként felesleges a régi stílusú munkatervek modorában reményeket fûzni az amúgy sorvasztott és nyomorgatott kereskedelmi képviseletek munkájához. Annál több figyelmet kellene szentelni, s erre már a kormányprogram vitája során is rámutattam, az idegenforgalom nagyobb támogatásának, amirõl jelentéktelen fél mondat szól csupán. Pedig ha ezen a területen valóban koncepciós lenne a kormányzat, tényleg rengeteget javíthatna mind pénzügyileg, mind lélektanilag az ország egyensúlyi helyzetén.
Elismerem, hogy a korszerû vámtörvények elengedhetetlen feltételei a feketegazdaság elleni küzdelemnek, de önmagukban kevésnek bizonyulnak majd a jövõben is.
A privatizációt illetõen teljesen alaptalan volt úgy fogalmazni a javaslatban, hogy a privatizációs bevételek 1996-ban is fontos szerepet játszanak még a költségvetés finanszírozásában. Sajnos, ennek az is-nek nincs létjogossága, mert 1995-ben ezek a bevételek messze a várakozás alatt maradtak. Én reménykedem ugyan az elgondolásban, de sajnos, a privatizációs törvény vitájában elmondott szkeptikus kételyeim mind az új szervezetre vonatkozóan, mind a kidolgozott technika vitatott voltát illetõen eddig igazolódtak.
Hasonlóan szkeptikus vagyok most az infláció mérséklõdésének a kérdésében. Sajnálatos, hogy a javaslat a pénz- és tõkepiac fejlesztésével kapcsolatosan ismételten visszatér a hagyományos munkatervi stílushoz, például, hátteret kell teremteni, tovább kell lépni, és nem konkrét ötletekhez kapcsolódó konkrét intézkedéseket javasol. Ugyanez a problémám a foglalkoztatáspolitika, a területfejlesztés és a környezetvédelem kérdéseit illetõen is, pedig e három terület lényegesen érinti jövõnket, emellett hangulati tényezõként is alapvetõ.
Nem kevésbé lenne fontos egyes új szabályozási témák esetében sokkal elmélyültebb és informatív indoklást készíteni. Ilyen új elem a törvényjavaslatban a 20. § (1) e/ pontja, "a termelõ infrastrukturális feltételekben meglévõ területi különbségek mérséklését célzó fejlesztési célú elõirányzat", - ezt a borzalmas fogalmat természetesen idézem. Többirányú tapasztalatom, hogy a 8. számú mellékletben felsorolt összegszerû tételek az érintett megyék jó része számára részben érthetetlenek, részben sérelmesek. Ennek az az oka, hogy az elosztási mechanizmus nem ismert, a részletes indoklásban leírtak nem konkrétumok. Az lenne a minimum, hogy a szövegbõl kitûnjék, milyen ellátási és milyen fejlettségi mutatók alapján történt az elosztás.