SÁNDORFFY OTTÓ (FKGP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Úgy gondolom, hogy nem a Bokros-programot, hanem a magyar kormány 1996. évi költségvetési tervezetét tárgyaljuk. Azt hiszem, ez nem okozott senkinek meglepetést. A Számvevõszék jelentésével nagyjából egybecseng személyes véleményem. E törvényjavaslat meglehetõsen megalapozatlan. Csak úgy repkednek a milliárdok, 107 milliárd privatizációs bevétel, 33 milliárd vámbiztosíték!
(9.30)
Tisztelt Ház! Ezt a költségvetést a kormánypártokon kívül senki sem támogatja. Jól tudom, hogy az ellenzéki pártok nem szokták támogatni a kormány által elõterjesztett költségvetéseket - ez olyan parlamenti hagyománynak tekinthetõ. Most azonban másról van szó: a költségvetés legalapvetõbb pontjainak és feltételeinek tekintetében sincs társadalmi megegyezés, nincs konszenzus. Márpedig ha a legalapvetõbb pontokban és feltételekben nem tudunk szót érteni, a kudarc biztosan bekövetkezik.
Azt se feledjük, hogy az államháztartás a tb-költségvetés benyújtásával válik áttekinthetõvé. Enélkül a dolog féloldalas, mondjuk ki, hogy fals az egész. Kérem, vegyék észre, hogy az egyik oldalon társadalmi elégedetlenség, már-már robbanás fenyeget, míg a másik oldalon a pénzügyi kormányzat frissen megtalálta a bölcsek kövét, és azt mutatja fel nekünk.
Ezzel a mentalitással már találkoztam a pótköltségvetés során. Akkor is szóvá tettem, hogy a pénzügyi kormányzat törvényalkotó dühe a parlamentbõl ne csináljon törvénygyártó üzemet. Most is párhuzamosan fut hat-hét kardinális adótörvény, ráadásul a költségvetés tárgyalását is elindították. Egy tisztességes költségvetést akkor lehetett volna elkezdeni tárgyalni, ha az annak bevételi oldalát meghatározó adótörvényeket már elfogadtuk. Ennyire biztos volt a miniszter úr a szavazógépben. Így csak selejttörvényeket lehet gyártani.
Hol van itt a megfontoltság? Hol van itt a kiszámíthatóság? Ki vizsgálta és mikor, hogy ezeknek az adótörvényeknek milyen hatása lesz az adózóra, a nemzetgazdaságra, és errõl mikor tájékoztatták a tisztelt Házat? De a kormányzatot és a kormányzó pártokat mindez nem zavarja. Így egy olyan zsákot tömögetünk, amelynél nem tudunk meggyõzõdni arról, hogy hol és mekkora lyukak tátonganak rajta. Csak azt látjuk, hogy a társadalom és a nemzetgazdaság roskadozik. Ez sehogy sincs rendben.
A kormány nagy feneket kerít a feketegazdaságnak, a feketegazdaság elleni harcnak. Nem tud ellenállni annak, hogy megbélyegezzen egy társadalmi réteget, például a tisztességes iparosokat és kereskedõket. Mert mindig kell egy bûnbak. Ilyen már volt a 30-as években, volt az 50-es években - most újból elkezdjük. Holott csupán rossz beidegzõdésrõl van szó. Vegyük már észre, hogy közönséges bûncselekményekrõl, bûnözõkrõl van szó - ami nem adóügyi eljárást igényel, és azzal véletlenül sem szabad összekeverni: rendõrségi eljárást igényel.
Ráadásul rossz helyen kereskednek. Az ország anyagilag kettészakadt: vannak rablók és vannak szegény, becsületes magyarok. Ott kell keresni, ahol eltûnt a nemzeti vagyon 50 százaléka. Megjegyezni kívánom, ha keresnénk, találnánk is. Sajnos, ezek az intézkedések nem szelektívek, hanem az adózók összessége ellen irányulnak. És a baj itt van! Szomorúan kell megállapítanom, hogy a költségvetés vesztesei ismét a gyerekek, az öregek, a betegek.
Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy egy nekem címzett levelet felolvassak, melyet egy megyei önkormányzati kórház szakszervezeti bizalmija írt hozzánk. Kérem képviselõtársaimat, akik foglalkoztak az üggyel, ne vegyék magukra.
"A szakszervezet nevében fordulok önhöz, végsõ elkeseredésünkben. Meggyõzõdésünk, hogy az egészségügy általános helyzetét ismeri, és ezen belül a dolgozók nyomorúságos bérhelyzetével is tisztában van. Az Országgyûlésben eddig egyetlen politikai erõ képviselõje sem adott nyomós hangot az egészségügyi dolgozókért. Tudjuk, hogy a nemzeti jólétet, a társadalmi- gazdasági kibontakozást a magyar nép egészségének gyökeres javítása nélkül, valamint az erkölcsileg, anyagilag kifosztott, kizsákmányolt egészségügyi dolgozókkal nem lehet megoldani. Az egészségügyi pályát tömegesen elhagyják a legjobban képzett dolgozók. Ez olyan feszültség forrása, amelyek nemcsak közvetlenül az ágazatra, hanem az egész társadalomra beláthatatlan következményekkel járnak.
Ön, aki a nemzeti felemelkedés fáradhatatlan képviselõje és politikusa, meggyõzõdésünk, hogy megérti tragikus helyzetünket, szociális elnyomásunkat. Eddigi közéleti szereplése gyõzött meg személyesen bennünket arról is, hogy ön megteszi azt az erkölcsi kiáltást értünk a parlamentben is, amit eddig senki sem tett meg.
Az egészségügyi dolgozók tudják, hogy a mindenkori kormány gyalázatosan azt használja ki, hogy a magyar egészségügyben egy konkrét sztrájk veszélyezteti a betegek gyógyulását és ellátását. A magyar társadalomban az egészségügy stratégiai ágazat, hiszen minden fejlett országban az oktatás mellett az egészségügyre fordítják a legtöbb pénzt. Ezzel szemben nálunk a kormánypolitika, szûklátókörûségénél fogva, az egészségügy és azon belül az intézmények leépítésén, szétrombolásán fáradozik. Magyarország a népbetegségeket illetõen statisztikailag sajnos a világranglista élén áll. Áldozatos, becsületes munkát végzõ dolgozókat meg kell fizetni és az intézményeket fejleszteni, a nemzetgazdaság erejéhez mérten.
Ismételten kérem, hogy a költségvetés tárgyalása elõtti ülésen emeljen szót a levelünkben foglaltakról. Köszönettel vesszük fáradozását és figyelmét."
Eddig a levél. Van egy utóirata, ami egy jegyzõkönyv, a kórházi Liga Szakszervezet felhívását tartalmazza. Amiben azt írják, hogy a jelenlegi, 1996. évi A/1 besorolású bér 8500 forint. Jól hallották, uraim. Ki volt az a pihent agyú bürokrata, aki ezt leírta, amikor a létminimum 12 000 forint? Követelésük: 18 000 forint legyen az A/1 fizetési osztályban. A levél eredeti, tanulságos - ha megengedik, még egy sorát idézem, mint alapgondolatomat. "Hiszen minden ország oktatása mellett az egészségügyre fordítja a legtöbb pénzt." Véleményem: hosszú távon az oktatásra, az egészségügyre fordított pénz a legjobban megtérülõ. Látszik, olyan emberek írták a levelet, akik nem magukkal törõdtek elsõsorban.
Rögtön megragadnám az alkalmat, hogy a magyar diákságról szóljak. Teljesen elfogadhatatlan, hogy legyenek olyan gyerekek, akik azért ne tanulhatnának, mert esetleg szüleik anyagilag nem bírják azt biztosítani számukra; még hogyha az a gyerek akár Einstein is. Nem vagyok tandíjellenes. De ha már bevezetjük a tandíjat, akkor meg kell határozni a tandíjmentesség kritériumát is.
(9.40)
Az én gyerekkoromban szegénységi bizonyítványt állítottak ki a szegényeknek, ami elég ok volt arra, hogy a gyerekek tandíjmentesen tanulhassanak. A magyar kormánynak még nem jutott eszébe, hogy a szegénység elég ok lehet a tandíjmentességre.
Az ifjúsággal kapcsolatban megemlíteném, hogy meg kell emelni a lakásépítési támogatást, pont ellenkezõleg, mint ahogyan a kormány tette. A tavalyinak is a felét irányozták elõ. Már az idei is a tavalyinak a fele volt. A fiataloknak lakás kell és iskola. Hat évvel a rendszerváltás után ideje lenne egy lakáspolitikai koncepciót megalkotni. A lakás-takarékpénztár törvény tervezetén is idõtlen idõk óta ül a kormány. Ha jól emlékszem, a pénzügyminiszter úr áprilisban tervezte a Ház elé hozni.
Miért kell egyes oktatási intézményektõl az egyszer már megígért pénzt elvenni? Elvette az elõttem szóló MSZP-s képviselõ úr a kenyeremet. A Pázmány Péter Tudományegyetemrõl és a Károly Gáspár Egyetemrõl szólnék. Mind a kettõ méltánytalanul kevés támogatást kap. Nem ér annyit az egész, olyan jelentéktelen tételrõl van szó, hogy ezt én itt propagandisztikusan kifejtsem. Nem is akarom, mert illetlen dolog lenne.
Beszéljünk a rendõrség ügyérõl! Valamelyik nap hallgatom a rádiót: másfél milliárd a rendõrség adóssága. Tévedés! Nem a rendõrség adóssága. Kovács II. Jánosnak nincs adóssága. A magyar költségvetés adóssága, mert a mi rendõrségünkrõl van szó. Egyáltalán nem tudom, miért nem itt szerepeltetjük a másfél milliárdot, miért a rendõrségnél szerepeltetjük. Nekünk kell azt kifizetni.
Szóljunk - és ne utolsósorban - az öregekrõl, a nyugdíjasokról! Tudom, hogy nagyon nehéz valamiféle értékállóságot biztosítani a nyugdíjnak. De megengedhetetlen, hogy az államháztartás hiányát a kisnyugdíjasok életszínvonalából kelljen pótolni. A mai kisnyugdíjasoknak ugyanazok a közgazdászok mesélték, hogy majd a kommunizmusban jó lesz, akik ma a piacgazdaság nehézségére hivatkozva kényszerítik önkizsákmányolásra az országot. Hajdani marxistákból monetaristák lettek, s most õk vezetnek át minket a kapitalizmusba. Azért tartunk itt, ahol tartunk.
Még egy hivatkozási alap, ami állandóan visszatér, ez pedig az adósságállomány kezelése. Még egy kormány sem mondta konkrétan: ettõl eddig, ha így vagy úgy élünk, garantáltan visszafizethetjük az adósságot. Egy ilyen stratégia kidolgozásához kellenének a szakemberek, nem pedig ahhoz, hogy az adósságot "kezelgetjük". Az nem stratégia, hogy a kamatok visszafizetésére mindig újabb és újabb hitelt veszünk fel. Erre egy rossz háziasszony is képes. Vegyük észre, hogy a magyar nemzetgazdaság fejlõdése nyomasztó adósságok visszafizetésén áll vagy bukik. Az adósságteher a magyar gazdaság fejlõdésének útjában álló legnagyobb probléma. A kormánynak legalább egy évtizedre szóló adósság-visszafizetési stratégiát kellene kidolgoznia, melybõl minden állampolgár számára nyilvánvalóvá válna, hogy mi az, amiért az erõfeszítéseit kérik. Majd az elkövetkezendõ évek költségvetéseit ezen adósság-visszafizetési stratégia szellemében kellene kidolgozni.
Nem az az igazi baj, hogy sötét van az alagútban, hanem az, hogy nem látjuk a végét. Vegyük azt is észre, hogy az utóbbi idõben monetáris túlsúly nehezedik a gazdaságra, ami az egész reálgazdaságot megviseli. Néhány év múlva talán a pénzügyminiszter úr is felismeri, hogy a monetarizmusban egy közgazdasági divatnak hódol. Amiben reménykedem, az az, amit a pénzügyminiszter úr legjobban sajnál. Mégpedig abban, hogy a pénzügyi kormányzat nem tud hatni a makrogazdasági folyamatokra.
A gazdaság logikája, a nemzet életképessége utat tör magának minden ellenkezõ próbálkozással szemben. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki képviselõk padsoraiban.)