DR. RUSZNÁK MIKLÓS (KDNP): Köszönöm szépen, elnök asszony, a szót. Tisztelt Országgyûlés! Tisztelt Képviselõtársaim! Harmadik napja tart a költségvetés vitája, és engedjék meg, hogy egy idézettel, egy nyilatkozattal kezdjem, amely így szól: "Meggyõzõdésünk, hogy a törvényhozói tevékenységünk során a lehetõ legigazságosabb teherviselésre kell törekedni. Az eddiginél tudatosabban és következetesebben kell képviselni a társadalmi igazságosság elvét."
Ha nem lennék kereszténydemokrata, akkor talán bõvebben elemezném ezt a két gondolatot; és hogy ez hol jelent meg: a hajósi összejövetelen. Úgy gondolom, hogy ez a hajósi összejövetel, ahol 50 képviselõ jelent meg... - nem fog hajótörést szenvedni ez a gondolat, és a hajótöröttek nem fognak a tengerbe veszni. Azt hiszem, hogy üdvözölendõ ez a gondolat; talán másfél év után jó, hogy ilyen gondolatok is fölmerülnek - nem mintha tiltva lenne bármelyik oldalon a szociális igazságosság gondolata. (Hegyi Gyula tapsol.)
A téma, amiben felszólalásra jelentkeztem, három gondolatkört próbál övezni: az adósságot némely formában, a mezõgazdaságot és a társadalmi, regionális területfejlesztési politikát. Úgy gondolom, hogy a mezõgazdasági kormányzat - csak elöljáróban annyit - érzi és tudja, hogy a mezõgazdasági és a regionalitás problémája szétválaszthatatlan egymástól, és együtt kezelendõ. Erre majd majd részletesebben kívánok kitérni.
Az igazságosságról talán még annyit, Szolnoki Andrea képviselõtársam fölszólalásából idézve - bár nincs itt, és remélem, hogy nem fogja sértésnek venni, hogy idézek az õ fölszólalásából: hogyan gondolkoznak ma az emberek. Néhány hete megjelentem egy kovácsmesternél, aki örökölte az édesapjától a régi, évtizedes mûhelyét. Amikor beléptem hozzá, azt kérdeztem tõle, a földes és sötét mûhelyben, hogy: Pista bátyám, miért nem modernizál? Ugyan már - mondja -, kedves képviselõ úr, önök ott, abban a nagy fényességben egymást sem látják a fényes lámpáktól, és egymás hangját sem értik meg a bekiabálásoktól. De - mondom - mégis olyan sötét és halvány fény van ebben a kovácsmûhelyben. Ja, fiam - azt mondja -, ha itt fényesség lenne, akkor nem látnám az izzó vasat, amit formálni kell a kalapáccsal.
Hát talán valahol el kellene nekünk is gondolni, hogy az az izzó vas, az a munka ebben a nagy fényességben, az egymás gondolata, ami a parlamentben - akár ellenzéki, akár kormánypárti oldalról - megjelenik, nem minden esetben rossz. Óriási elégedetlenség van, ugye, amit a kormány is beismert a hto-val kapcsolatban. Nem illik és nem szerencsés dolog egy képviselõnek a saját módosító indítványát itt, a parlament elõtt bizonygatni. De bizony, amikor a pótköltségvetéssel kapcsolatban azt az indítványt tettem - és a költségvetési bizottság döntõ része a folyosón, a parlamenti folyosókon egyetértett abban -, hogy a távhõrendszereknek, a hto-val mûködõ ilyen üzemeknek, az önkormányzatoknak adjunk modernizációra pénzt, akkor az volt a kifogás, hogy nincs arra annyi, elegendõ pénz. Örömmel hallom, hogy az önkormányzati és a költségvetési bizottság tagjai, az MSZP képviselõi most azon gondolkodnak, hogy ezt a támogatást megemeljék, és célzottan azoknak az embereknek adják, akik olajjal fûtenek és erre rászorultak. Üdvözlendõ ez a dolog, de talán csak az is visszatekintésre adhat okot, hogy bizony nem mindig rossz módosító indítványokat adnak be az ellenzék képviselõi.
Gazdasági életünk egyik sarkalatos pontja, hogy a felgyülemlett államadósságnak és kamatainak a fizetése mellett hogyan tudjuk talpraállítani a legyengült magyar ipart és "ezen belül" a mezõgazdaságot. Egyáltalán: lehet- e úgy fejlõdni, hogy közben törlesszük ezt a szinte fojtogató adósságot? A kormány tudja-e kezelni az egyre növekvõ társadalmi elégedetlenséget, ami napjainkban a tiltakozások, tüntetések formájában jelenik meg? Bizony, nagy szükség lenne a társadalmi-gazdasági megállapodásra. Csak néhány gondolatra akarok emlékeztetni: a diákok, tanárok, egészségügyi dolgozók, tûzoltók, a rendõrség tüntetésére - de sorolhatnám a fiatalok és a nyugdíjasok helyzetét is.
Magyarország eladósodása nem egyedi eset, még itt, Európában sem, de az adósságállomány ma már fejlõdésünk gátja, ezért az eddigiekhez képest más és új megoldásokat kell a kormányoknak találni. A kereszténydemokraták egyre sürgetõbbnek ítélik azt, hogy megtalálják az ország számára legjobb adósságkezelési politikát. A jelen gazdasági helyzet kísértetiesen hasonlít azon többi eladósodott országok szomorú helyzetéhez, ahol szintén a visszafogó, úgymond restriktív pénzpolitikát folytatták; ahol a betervezett sorrend: elõbb jó pénz, majd jó gazdaság, és végül lesz jó társadalmi helyzet. Ezekben az országokban a tervezettel szemben az eredmény: lelassult a gazdasági fejlõdés, erõsen nõtt a vagyoni különbség, nõtt a szegények és a gazdagok közötti távolság, és a külsõ adósság mellett nõtt az állam belsõ adóssága is. A gyakorlat mintha azt bizonyítaná, hogy az eladósodott országoknak a monetáris, pénzpolitikája szinte életveszélyes. Tehát a sokat emlegetett "egyensúly vagy növekedés" kérdésre a helyes válasz: elõbb növekedés és utána az egyensúly.
A kereszténydemokraták üzenete, hogy a tisztességes tõkefelhasználásra a magyar gazdaságnak nagy szüksége van mind az iparban, mind a mezõgazdaságban. Ezt a nemzetközi pénzvilágnak meg kell értenie. A magyar gazdaság vissza akarja fizetni az adósságát, de elõbb meg kell erõsödni, az ipar és a mezõgazdaság fejlesztési tervét végre kell hajtani. Ehhez ez a táj jó befektetési lehetõség, de nem hitelre, hanem mûködõtõkére van szükségünk, ami nem növeli tovább az adósságállományt. Az országnak nem a szociális kiadások nagysága okozza teljes mértékben a problémát, hanem a nagy adósságteher. Ezért van szükség gazdasági növekedésre, mert abból lehet az adósság kérdését és a jóléti-szociális problémákat megoldani. Adósságot fizetni és növekedni: egyszerre nem nagyon megy.
Tisztelt Országgyûlés! Ahogy említettem, hozzászólásom második része a mezõgazdasági politika. Az 1996. évben az FM költségvetésében az elõirányzott 69,5 milliárd forint helyett, az állami támogatással szemben '96-ra vonatkozóan összesen 81,7 milliárd forintot tartalmaz a támogatás. Az 1996. évi elõirányzatban jelentõs, pozitív változás, hogy a korábbi évek gyakorlatával szemben minden agrártámogatási keret a PM XVII. költségvetési fejezetébõl, az FM XV. költségvetési fejezetébe került, oda került, ahol lennie kell; még az 1995. évi rendes költségvetésben is a PM költségvetési fejezetébe tartozott az összes agrártámogatás majd 70 százaléka, az exporttámogatás, a reorganizációs program, az agárpiaci támogatás és az agrártermelési támogatási keretek. Úgy gondolom, ezzel megteremtõdött az FM- miniszternek az agrárpolitika végrehajtásáért való egyszemélyi felelõsségének a pénzügyi alapja. Ennek elsõsorban az agrárszabályozás szempontjából akkor lesz nagy jelentõsége, ha a teljes pénzügyi kompetencia után a teljes jogi és intézményi kompetenciát is megkapja az FM-miniszter.
(11.00)
Annak ellenére, hogy nagyon pozitív lépés volt az összes támogatási keretnek az FM-fejezetbe történõ átcsoportosítása, nem lehet elhallgatni, hogy az agrártámogatások esetében továbbra sem megoldottak jelentõs problémák. Teljesen nyilvánvaló, hogy a támogatások egy nagy része a rendkívüli idõjárás, a piac által okozott és egyéb problémák kezelésére szolgál. Ahogyan maguk az események kiszámíthatatlanok, a kezelésükhöz hozzárendelt pénzszükséglet sem tervezhetõ elõre. Erre példaként éppen a legjelentõsebb agrártámogatási tételt, az exportszubvenciót lehetne megemlíteni.
Hogy ezek a kiadások mennyire nem tervezhetõk, jól mutatja például az 1994. évi költségvetésben az erre szánt összegek alakulása. 1994-ben az eredeti költségvetés erre a célra 23 milliárd forintot irányzott elõ. Ezt az összeget az 1994. évi módosított költségvetésben 34,6 milliárd forintra emelték, végül azonban - ahogyan ez a '94. évi költségvetés végrehajtásáról nyilvánosságra hozott 3. kötetbõl kiderül - a ténylegesen kifizetett agrártámogatások összege 1994-ben mintegy 40 milliárd forint lett. Mindez ismételten arra hívja fel a figyelmet, hogy a mozgó, elõre nem kalkulálható tételek fedezetére nem szabadna fix keretösszegeket meghatározni, ehelyett ilyen esetekben lehetõvé kellene tenni a több évre szóló, nem keret-, hanem alapszerû allátást.
A közvetlen termelõi támogatások jelentõs növekedése remélhetõleg a termelõkhöz jut majd el. A közvetlen termeléstámogatást általában a következõkkel lehet indokolni.
Elõször: más agrártámogatások - itt a legtöbbször konkrétan az agrárexport támogatására gondolnak - jelentõs része nem a célzott réteghez, a mezõgazdasági termelõkhöz jut el, hanem máshová, a feldolgozókhoz, a kereskedõkhöz. Ez a veszély remélhetõleg a közvetlen termelõi támogatások esetében nincs meg.
Másodszor - szól az érv a közvetlen támogatás mellett -: ma már a magyar agrártermelõi kapacitások olyan leromlott állapotban vannak - egyébként ez igaz is -, hogy emiatt mezõgazdaságunk még a meglévõ piaci export lehetõségeit sem tudja minden esetben kihasználni. Erre konkrét példaként is lehet említeni a juhászat esetében az Európai Unióhoz kötõdõ kedvezményes kontingensünket. A közvetlen termelõi támogatások azonban hátránnyal is járhatnak, amirõl a javaslattevõk hajlamosak megfeledkezni.
Magyarország tervgazdasági korszakából ismerjük, hogy ez talán a magyar közgazdasági szakirodalom legkimunkáltabb fejezete, a közvetlen termelõi támogatások milyen károkat is okozhatnak azáltal, hogy megzavarják a termelõk piaci tisztánlátását, és lehetetlenné teszik a piaci árakon keresztül történõ hatékony szabályozást és gazdálkodást. Nem lehet viszont eltekinteni a kedvezõtlen adottságú térségek jövedelemkiegészítõ támogatásától sem.
A falu, a föld, a falun élõ emberek sorsa, a vidék fejlesztése egy és ugyanaz, nem választható szét és nem befolyásolhatja azt az állami költségvetés hiánya oly mértékben, hogy mindennapi életükben lehetetlen helyezetbe kerüljenek az ott élõ emberek. A mezõgazdaságnak feltétlenül lehetõséget és támogatást kell kapnia, de ez már nem is támogatás, hanem visszajuttatás abból a sokból, amit a mezõgazdaság hasznából eddig is sokszor elvettek: alacsony felvásárlási árak stb.
A támogatás nemcsak gazdasági szempontból szükséges és elsõdleges, hanem azért is, mert a mezõgazdazdaság, a föld, a vidéki megélhetés a világon mindenhol nemzetmegtartó, a vidéken élõ emberek elvándorlását nem növeli, hanem egészséges növekedését elõsegíti. Az elöregedés, elnéptelenedés folyamata mérséklõdik, ami nem közömbös az ország mai helyzetében. Borsod- Abaúj-Zemplén megyébõl éves szinten mintegy hétezer ember vándorol el, és költözik új helyre. Azt hiszem, ez szinte tragikus állapot.
Visszatérve a támogatási rendszerhez:
A kormány az 1996. évre 41 milliárd forintot irányzott elõ az exporttámogatásra. A keretrõl adott rövid szöveges indoklás azonban nem szól arról, hogy a GATT-kötelezettségek fényében agrártámogatási célra reálisan felhasználható lesz-e ez az összeg; hogy a GATT-megállapodás lehetõvé teszi-e a felhasználást; hogy a kormány miként látja át a normatív exporttámogatást, milyen módon, milyen indokokkal, kiknek adják ezt a rengeteg pénzt. Az egyéb kereskedelmi korlátok vámosítása mellett a GATT-megállapodás lényeges eleme volt a támogatások befagyasztása. Bár az ehhez szükséges számításokat az 1986- 88. évi tényleges adatok alapján kellett kiszámítani, ahogyan a GATT- megállapodás után nyilvánosságra került, a megállapodáshoz benyújtott magyar adatok hibásak voltak, mert nem tartalmazták keleti agrárexportunk támogatását, mert a támogatásösszegeket dollár helyett forintban adták meg, és a magyar infláció a támogatásokat - reálértékben számolva - jelentõsen leértékelte.
Ezek alapján az 1996. évi magyar támogatás a húszmilliárdos nagyságrendet nem haladhatja meg. Az USA Genfben ez ügyben már panaszt is emelt Magyarország ellen. Hogyan lehet akkor 41 milliárdot ily feltétek között betervezni? Legalábbis a tételhez adott szöveges ismertetésben a képviselõkkel közölni kellett volna ezt a problémát. Ez a költségvetés azt mutatja, hogy továbbra is késik a magyar exporttámogatás alapvetõ átalakítása, az ugyanis nem tekinthetõ jelentõs mértékû változásnak, hogy a kormány a korábbi árbevételhez kötött támogatási kulcsokat súlyra vetített fix összeggé változtatta át.
Az alapvetõ problémák az exporttámogatási rendszerrel kapcsolatban továbbra is fennállnak. Ezek közül a legnagyobb, hogy a támogatást a parlament mint agrártámogatást szavazza meg, de az összeg jelentéktelen része jut valóban a mezõgazdasági termelõkhöz. Jelenlegi formájában az exporttámogatás igazán nem is tekinthetõ agrártámogatásnak.
De más baj is van a támogatással. Ha piaci veszteségek alapján adják, akkor hogyan lehet fenntartani a támogatást például a búza esetében 1995-ben, amikor a világpiaci árak rövid idõ alatt duplájukra emelkedtek? 1995-ben, mivel a búza nagyon magas világpiaci ára mellett is folytatták a magyar búzakivitel támogatását, ezzel azt érték el, hogy az amúgy is elviselhetetlenül magas belföldi ár az exporttámogatás mértékével a világpiaci árszint fölé emelkedett.
Az exporttámogatással kapcsolatban már többször kifejtettük, hogy az igazi áttörést az hozná, ha olyan módszert dolgoznánk ki, amely a piaci feltételek átalakulásától tenné függõvé az exporttámogatás mértékét. Ha olyan támogatási formákat dolgoznának ki, hogy ez a támogatás valóban a mezõgazdasági termelést serkentené, az agrártermékek piacrajutását segítené elõ, például exporttermeltetés, agrármarketing-elemek mûködtetése, márkavédjegy, stb.
Végezetül a mezõgazdasággal kapcsolatban meg kell említenem, hogy az 1996. évi költségvetési javaslat véleményezésekor nem hagyható szó nélkül az a tény, hogy 1994 és '96 között 30 százalékhoz közeli évi inflációs ráta mellett az agrár kutatóintézetek költségvetési támogatása a két év alatt nominálisan csökkent.
Államtitkár úr figyelmébe szeretném ajánlani még a mezõgazdasági felszólalásommal kapcsolatban, hogy ne feledkezzenek el a megalakult hegyközségekrõl, amelyek oly nehezen, mondhatnám: kínkeservesen alakultak meg. Bár az ez évi szõlõtermés sem kedvezett a bevétel növekedésének, kellene, hogy ezek kapjanak támogatási lehetõséget bizonyos formában, hogy - ha szûkösen is - a mûködésüket megkezdjék. Úgy gondolom, most, november 30-áig alakulnak meg a hegyközségi tanácsok, december 31-éig az országos tanács, a jövõt illetõen pedig mindenféleképpen fontos, hogy a minõségi bort, márkát elõállító termékek valamilyen formában védelmet élvezzenek ebben az országban. Nagy szükség van a hegyközségi szervezetekre.
A másik téma, amihez röviden szeretnék szólni, a középszint, a területi kiegyenlítés és a regionalitás feladata. Amikor a pénzügyminiszter úr munkába lépett, elsõ napján föltettem neki a kérdést: hogyan lehet az, hogy egy költségvetésben kötelezõen elõírjuk, hogy a helyi önkormányzatok regionális feladatot ellátó intézményeiket a megyének leadják? Õ akkor ígéretet tett, hogy bizony, szükség lenne egy olyan átfogó törvényre, megállapodásra, amikor bizonyos feladatokat bizonyos önkormányzatokhoz, bizonyos térségekhez rendelünk, és ma ez nem megoldott. Nem hiszem, hogy a helyi önkormányzatoktól száz kilométerre a megyei központok jobban el tudják látni az iskola mûködtetését, feladatrendszerét. Többszáz éves gimnáziumok kerülnek megyei leadásra. Vajon mitõl lesz a megyének több pénze? Mitõl fog jobb helyzetbe kerülni egy-egy intézmény vagy több száz intézmény a megyei leadás kapcsán?
(11.10)
Nincs egy település- és intézményi szintû hatáselemzés, ennélfogva majdnem azt mondhatom, hogy a kormány vakon lõ. A középszint helyzete nagyon ellentmondásos; amíg a tavalyi költségvetési törvényben elõírtuk a kötelezõ intézményleadást - bár egy módosító indítvánnyal ezt társulási formában megváltoztattuk egy törvény kapcsán -, addig azt hiszem, teljesen ellentmondásos az, hogy az önkormányzatoknak le kell adniuk a középfokú intézményeiket, viszont a térségi feladatot ellátó tûzoltóságot - a törvény kényszerénél fogva -, amelynek 60-70 községet kell ellátni, a helyi önkormányzatok felelõsségévé, illetve intézményalakítási kötelezettségévé tettük.
Bár új feladat a területi kiegyenlítést szolgáló, fejlesztési célú támogatás, amelynek a fedezetét az önhibáján kívül hátrányos helyzetbe került önkormányzatok elõirányzatából csoportosították át, valójában ez a feladat e támogatási körben rendszeridegen. A vállalkozási feltételek javítása - még ha az az infrastruktúrára is irányul - nem idevaló, mert nem világos és nem látható, hogy az elosztás pályázati rendszere mekkora teret enged a megyei szintû szubjektivizmusnak, mérlegelésnek. Ennek árnyékában a települési lobbyzás fel fog erõsödni.
A pénzeszköz elosztását menedzselõ megyei fejlesztési tanácsok meglehetõsen bizonytalanul mûködnek, ennek ellenére el fogják költeni a pénzt sok mindenre, de a felmerülõ problémák megoldásában nem biztos, hogy érdekeltek lesznek, mert akkor a támogatásban részesülõk kedvezõ pozíciójukat veszthetik el.
Ellentmond a fõbb céloknak, a többi terület prioritásának, mivel valójában mûködési, folyó kiadási pénzeszközöket csoportosít át teljesen más természetû feladatokra. E területfejlesztési feladat forrását más eszközökbõl kellett volna megoldani. Ki felel a mûködésképtelen önkormányzatok segélyezésére fordított pénzek várható elégtelenségéért?
A helyi önkormányzatok 1996. évi finanszírozásának legizgalmasabb kérdése az szja-szabályozás volt. Nem kívánok itt belemenni a választási ígéretekbe, de biztos, hogy a nyári vitában a két kormányzó párt is nagyon markánsan fogalmazott az szja helybenmaradó részét illetõen.
Úgy gondolom, hogy ezek a gondolatok már az MSZP-s és kormánypárti képviselõk gondolatában is megjelentek, így az, hogy az önkormányzatoknak mindenféleképpen több támogatást kell kapniuk. Azt senki sem tagadhatja, hogy ma Magyarországon az örökölt regionális egyenlõtlenség - mint örökölt probléma - milyen súlyos, ez várhatóan növekedni fog, és elõbb-utóbb kezelhetetlenné válik, ha ebben nem történik elõrelépés. A gondolat lényege: ezt kezelni kell, mert ennek az országnak a keleti fele kilátástalan helyzetbe kerülhet. Az ország örökölt egyenlõtlensége mindinkább súlyosbodik.
Az önkormányzatok feladatait nagymértékben meghatározza a munkanélküliségbõl fakadó teher, a szociális gondok kezelése, ami a helyi önkormányzatok mind erõteljesebben jelentkezõ decentralizált feladatát képezi. A munkanélküliség regionális atlasza azt mutatja, hogy a fejlettebb és tõkeerõsebb nyugati megyékben, a fõvárosban és Pest megyében a ráta alacsonyabb az országos átlagnál, így a feladat is kevesebb. Eszerint ott, ahol a munkanélküliség magas, az egy fõre jutó szja is alacsony. Azaz a feszültség központjában az áll, hogy ahol a feladat jelentkezik, ott nincs forrás, ahol bevétel van, ott a feladat aránytalanul kevesebb. Ezt a feszültséget ugyan mérsékli a kiegészítés és más nivellálási törekvés, de az ebbõl fakadó finanszírozási szakadékot nem hidalja át, ezért az szja az ország fejlõdésében alapvetõen az egyenlõtlenséget növeli.
Végezetül a kereszténydemokraták részérõl elfogadhatatlannak tartjuk azt - s ez külön kiemelendõ és sajnálandó -, hogy a központosított elõirányzatok körében szereplõ egyes közoktatási feladatok támogatása mintegy 7 milliárd forint elõirányzattal szerepel, ami lényegében véve az iskolák visszakörzetesítésének támogatása. Nagy kérdés, hogy lehet-e kellõ átgondolás és társadalmi vita nélkül ilyen akciót kezdeményezni. A cikcakk fejlesztés félõ, többe fog kerülni, nem beszélve településpolitikai hatásáról: elsorvadnak a falvak helyi iskola és értelmiség nélkül.
Végezetül szeretném a környezetvédelmi államtitkár asszony figyelmébe ajánlani azt a problémát, amely a Bodrogköz térségében valamilyen formában megoldást kell hogy találjon. Úgy gondolom, a záhonyi vállalkozói övezet kormányszinten döntésre került. A szomszédos lácacsékei határátkelõt - ahol a szlovákiai részen, Dobra községben már kamionterminál épült -, valamilyen formában a záhonyi övezethez kellene csatolni, illetve annak formájában mûködtetni. Ha ez nem történik meg, a Bodrogköz térsége örökre ott marad kezeletlenül, gazdátlanul, és az ott élõ emberek szinte lehetetlen és kilátástalan helyzetbe kerülnek. Kérem államtitkár asszonyt, hogyha van lehetõsége, próbálja ezt közelíteni Záhony térségéhez, hiszen csak a Tisza választja el, de a Tiszán a cigándi részen keresztülmegy a híd, és azt hiszem, a záhonyi túlzsúfolt forgalmat levezetheti ez a néhány kilométeres kitérõ.
Mindenféleképpen meg kell még említenem két gondolatot - bár a népjóléti miniszter úr, államtitkár úr nincs itt. Nem tartjuk elfogadhatónak a kereszténydemokraták részérõl azt, hogy a falugondnoki rendszerrel mûködõ kisközségek autói, amelyekkel a beteg embereknek szállítják ki a gyógyszert, alig 200 milliós támogatást kapnak. Mindenféleképpen bõvíteni kell ezt, kérem képviselõtársaimat és azoknak a megyéknek a képviselõit, ahol falugondnoki rendszer van és ilyen autó mûködik, hogy ezen módosító indítványokat majd megfelelõ módon támogassák.
Mindenféleképpen meg kell említenem még a hadigondozottak és hadiárvák részére megállapított egyösszegû térítés 1997-tõl történõ bevezetését, amit a kereszténydemokraták nem tudnak elfogadni, hiszen ezek az emberek nem mennek ki az utcára tüntetni, de valamilyen formában megoldást kell találni ezeknek az embereknek a kártérítésére.
Ebben a parlamentben nagyon sok sportember van. Elfogadhatatlannak tartom, hogy azt az ötvenforintos minimális támogatást, ami az elmúlt évek költségvetésében megjelent, beletették az úgynevezett településüzemeltetési, út-, híd- és egyéb alapba, ami a helyi önkormányzatoknál ilyen címen jelenik meg. Úgy gondolom, a parlament képviselõinek mindenféleképpen azért kellene a szó jó értelmében lobbyzni, hogy ez a sporttámogatás önálló, normatív támogatás legyen, ha nem is ötven forinttal, de legalább nyolcvan forinttal, hiszen mit jelent ma már ötven forint egy személyre jutó normatív támogatás?
Végezetül a nagy adok-kapok és a költségvetési törvény tárgyalása kapcsán egy általam már egyszer idézett verset szeretnék elmondani, abból egy részletet, de úgy gondolom, ha egy jó gondolatot többször ismételnek, akkor nem baj, ha az kétszer is elhangzik ebben a Házban. Úgy gondolom, nagyon ellentétes vélemények, sokszor személyeskedésbe menõ viták és Hegyi képviselõ által is említett olyan megítélések hangzottak el - akár ellenzéki, akár kormánypártok részérõl -, amelyeket ebben a Házban nem tûrhetünk szó nélkül, és ilyen értelemben meg kell változni mindnyájunknak.
Az idézet pedig Mécs Lászlótól úgy szól, hogy "Ki a betyár, ki a szent, ha a mérték tönkrement, senki, semmi meg nem ment." Azt hiszem, ezen gondolkodjunk, hogy a mértéket tartsuk meg és mentsük meg ezt az országot. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)