BAKY GYÖRGY (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Elnézést kérek, de Balsay képviselõtársamra számítottam, ezért nem foglaltam helyet itt oldalt, hogy elõbb tudjam kezdeni.
Magyarország önkormányzata és lakossága 1990-ben szembesült elõször a helyi adó gondolatával. Egy évvel késõbb pedig a gépjármûvek megadóztatásáról döntött az Országgyûlés. Az addigi hazai gyakorlattól eltérõen, a helyi adókhoz hasonló módon önkormányzati hatáskörbe utalva ennek az adófajtának a kivetését.
A két törvény megfelelt annak a törvényhozási elképzelésnek, hogy a helyi közösségek az önkormányzati törvényben megfogalmazott települési önállóság, a részleges anyagi függetlenség irányába mozdulhassanak el. Kezdetben volt ugyan bizonytalanság, hiszen a testületek egy része a saját lakossága elleni merényletként aposztrofálta a lehetõséget, nem látott benne mást, mint alkalmat arra, hogy a választott vezetéssel és egymással is összeugrassza a polgárokat. Késõbb bebizonyosodott, hogy a kárpótlási licitek, a földkijelölések anomáliái sokkal alkalmasabbak erre a célra. A helyi adó pedig nem egyéb, mint bevételnövelõ tényezõ, ami az évrõl évre növekvõ kiadások legalább egy töredékét képes kompenzálni.
Aki önkormányzatnál dolgozott vagy valamilyen tisztséget vállalt, tudja, hogy amilyen mértékben csökkent a központi normatívák reálértéke, úgy nyúltak egyre többen az új eszközhöz. Természetesen csak azok, akik tehették, hiszen számos olyan település van az országban, ahol a helyi adó bevezetésével még elméleti síkon sem érdemes foglalkozni, egyszerûen azért, mert a lakosság képtelen lenne azt befizetni.
A városok, falvak többsége azonban felismerte, hogy az önkormányzati önállóság nem létezhet csak a politikai deklarációk szintjén, annak komoly gazdasági alapokkal kell rendelkeznie. Egy szóval sem állítom természetesen, hogy a helyi adók és a gépjármûadó jelentik ezt a komoly gazdasági alapot, de azt igen, hogy a fejlesztések, a mûködés, esetleges fejlesztési hitelek fedezeteként számolni kell vele.
Különösen igaz ez most, amikor az 1996. évi költségvetés vitája elõtt állunk. Biztosan lesznek változások az elõterjesztéshez képest, de az abban foglaltak alapján végzett számítások szerint vannak olyan települések, amelyeknek az állami, a normatív támogatásból származó bevételei az 1995-ös szintet sem érik el. Ezek két rossz közül választhatnak: vagy élnek a helyi adók kínálta lehetõséggel és többletbevételekhez jutnak - vállalva ezzel az esetleges konfliktusokat saját választóikkal szemben -, vagy folytatják azt a 4. éve tartó kísérletsorozatot, hogyan lehet kevesebb pénzbõl legalább szinten tartani a helyi közszolgáltatásokat. Kétségkívül a kevésbé rosszat választják azok, akik az elsõ változatra voksolnak.
Az új törvényjavaslat - ha az Országgyûlés elfogadja - tágabb teret ad elõdjénél a települési képviselõknek. Nemcsak megnöveli a minimális értékeket - ami már ugyancsak esedékes, hiszen 1990-91-tõl változatlanok voltak annak ellenére, hogy az infláció évrõl évre meglehetõsen megtépázta ezek reálértékét -, hanem a mentességek körét és szûkíti, csökkentve ezzel a kiskapuk számát, megkönnyíti az önkormányzat mint adóhatóság dolgát. Példuál a helyi adókról szóló eredeti törvény 32. § a) pontja csak a második és a további vendégéjszakát vonta be az adó alapjába, az elsõ tehát adómentességet élvezett. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, hányan töltöttek csak egy éjszakát az egyes szálláshelyeken.
Üdvözlendõ változás az iparûzési adó fejezeténél az a módosítás, ami az adó mértékének felsõ határát emeli. Értelmezésem szerint ennek nem az a célja, hogy minden egyes vállalkozást azonos, megemelt adóval sújtson, hanem az, hogy a vállalkozói profilt a település igényeinek, elvárásainak megfelelõen alakítsa, adókedvezménnyel preferáljon olyan tevékenységeket, amelyek az önkormányzat megítélése szerint alapvetõ lakossági igényeket elégítenek ki, munkahelyteremtéssel, infrastruktúra-fejlesztéssel járnak, a másik oldalon pedig a nem ebbe a körbe tartozó tevékenységekbõl származó adóelvonásból magasabb bevételre tehet szert.
Hasonló megközelítéssel kezelném a gépjármûadóról szóló 1991. évi LXXXII. törvény módosítását. A javaslat átolvasásakor az ember elsõ reakciója, hogy ez is a duplájára emelkedik. Ez akkor igaz, ha az új adótételekrõl szóló önkormányzati rendelet az adóévet megelõzõ év december 15-éig nem születik meg. Akkor is igaz lehet, ha a rendeletet idõben kihirdetik, és abban a törvény alsó határát jelölik meg alkalmazandó tételként. Ha azonban a törvényjavaslat törvénnyé emelkedik, a választott önkormányzati testületeknek módjukban áll majd a minimális 400 forint/100 kilogrammos összeget akár 1000 forintig is megemelni, viselve ennek összes politikai következményét. Nyilvánvaló, hogy a döntés meghozatala elõtt minden önkormányzat alaposan tanulmányozza a lakosság teherbíró képességét és ennek alapján mérlegel.
(13.50)
1996-ban a Magyar Köztársaságban többek között ez is jelenti majd az önkormányzatok döntési szabadságát. Igaz ugyan, hogy ez minket csöppet sem vigasztal, de a kormány is hasonló szélességû mezsgyén kénytelen manõverezni. Van azonban valami, amit kifogásolok az eredeti gépjármûadóról szóló törvényben és ugyanezt a hiányosságot tapasztalom a mostani elõterjesztésben is.
Az 1991. évi LXXXII. törvény indoklásában a következõ mondat olvasható: "A gépjármûadóról szóló törvény a közutak használatához kapcsolódó, céljellegû, funkcionáló adó."
Ebbõl az következne, hogy minden egyes jármû esetében az az önkormányzat láthassa el az adóztatási feladatokat, amelyik illetékességi területén az adott gépjármû a közutakat a legnagyobb gyakorisággal használja. A törvény 6. §-a az adó alapjaként a forgalmi engedélyt jelöli meg. A 9. § (1) bekezdése szerint pedig az adóztatási feladatokat a forgalmi engedélybe bejegyzett lakóhely, székhely, illetõleg telephely szerint illetékes települési adóhatóság látja el.
A Magyarországon az elmúlt évtizedekben kialakult, egy nagy központtal, de több kis igazgatósággal, üzemmérnökséggel mûködõ cégek tehát gépjármûadójukat a forgalmi engedélyben megjelölt tulajdonos önkormányzatnál fizetik be, még akkor is, ha az érintett jármûvek soha a közelébe se mennek az adott beszedõ városnak, az a település pedig, amelyiknek az útjait használják, egy fillért sem lát a befizetett gépjármûadóból, holott a település útjainak karbantartása az õ feladata.
Köztudott, hogy az ilyen vállalatok központjai többnyire városokban vannak, gazdasági tevékenységüket pedig - mint például az erdõgazdaságok - csak a falvakban és környékükön tudják végezni. Helyesen és igazságosan akkor járnánk el, ha feloldanánk ezt az ellentmondást és a gépjármûadó ezentúl oda folyhatna be, ahol a gazdasági tevékenység következtében a közutak igénybevétele nagyobb.
Néhány képviselõtársammal önálló képviselõi indítványt nyújtunk be, amely a most felvázolt problémát képes megoldani. Kérem majd ehhez a támogatásukat.
Összegzésképpen: a benyújtott törvényjavaslatot a magam részérõl támogatom, hiszen kismértékben ugyan, de növeli az önkormányzatok bevételeit, gazdasági önállóságát. Igazán persze csak akkor lelkesednék érte, ha a helyi adók növekedésével párhuzamosan a központi adók arányosan csökkennének. A Magyar Köztársaság költségvetésének helyzete azonban - és ezt valamennyien tudjuk, tisztelt képviselõtársaim - egyelõre nem teszi ezt lehetõvé. Csak határozott, célratörõ pénzügypolitikával teremthetõk meg ennek feltételei. Az 1996. évi költségvetés pedig ezt a célt szolgálja. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiban.)